Elnök urak!

Annak a tizenöt népnek az érdekében, amelyek leginkább megszenvednék, ha a jenkik Nicaraguát Uncle Sam gyarmatává tennék, feljogosítva érzem magam, hogy jelen levelemmel hozzátok forduljak, nem álszent és csalárd diplomata-udvariassággal, hanem a katona keresetlen őszinteségével.

Az olyan ember, aki hazája földjéből egy tenyérnyit sem követel a sírjára, megérdemli, hogy meghallgassák, és nemcsak azt, hogy meghallgassák, hanem hogy higgyenek is neki.

Kedves Hildita!

Ma írok neked, de a levelet jóval később kapod meg. Azt akarom, hogy tudd, emlékezem rád, és remélem, hogy nagyon boldog vagy a születésnapodon. Már majdnem kész nő vagy, és nem lehet neked butaságokat és lódításokat írni, mint a gyermekeknek. Tudnod kell, hogy messze vagyok és még sokáig leszek távol tőled, s ahogy csak tudok, harcolok az ellenségeink ellen. Nem nagy dolog, de ez is valami, valamicske, s azt hiszem, mindig büszke lehetsz apádra, ahogy én is büszke vagyok rád.

Azt hiszem, el kell mondanom, hogy Masaya megye egyik falvacskájában születtem 1895. május 18-án; hogy a legszükségesebbekben is hiányt szenvedve nőttem fel, és sohasem gondoltam arra, hogy elvállaljam a feladatot, amelyet jelenleg a Nicaragua Szuverenitását Védelmező Hadsereg bíz rám.

Részlet az 1973. szeptember 28-i havannai nagygyűlésen tartott beszédéből