Az olyan ember, aki hazája földjéből egy tenyérnyit sem követel a sírjára, megérdemli, hogy meghallgassák, és nemcsak azt, hogy meghallgassák, hanem hogy higgyenek is neki.

Nicaraguai vagyok, és büszke arra, hogy ereimben amerikai indián vér folyik, méghozzá nem kevés, és ez a vér atavizmusként őrzi a hű és őszinte hazafiság titkát; nemzeti hovatartozásom feljogosít arra, hogy felelősséget vállaljak cselekedeteimért Nicaragua, és következésképpen Közép-Amerika és hispán nyelvű kontinensünk ügyeiben, anélkül, hogy törődnék a titulussal, amelyet a pesszimisták és gyávák eunuch létüknek nagyon is megfelelő módon nekem adományoznak. A város dolgozója vagyok, kézműves, ahogyan a mi országunkban mondani szokás, ám vezéreszmém az internacionalizmus széles horizontját öleli fel, a szabadság és igazság megszerzésének jogát igényli, még ha ezen tökéletes állapot eléréséhez saját vagy idegen vért kell is ontani. Plebejus vagyok, mondják majd az oligarchák, vagyis a mocsár libái. Nem számít: legfőbb tisztességem, hogy az elnyomottak méhéből születtem, akikben fajtánk lelke és idegzete él, azokéból, akiket kisemmizettekként és a szégyentelen bérgyilkosok kénye-kedve szerint kényszerítettek élni, azok kénye-kedve szerint, akik a legiszonyatosabb árulás bűnének elkövetéséhez nyújtottak segédkezet: Nicaragua konzervatívjai ők, akik halálra sebezték a haza szabad szívét, és ádázul üldöztek minket, mintha nem lennénk egyazon nemzet fiai.

Tizenhét évvel ezelőtt Adolfo Díaz és Emiliano Chamorro megtagadták nicaraguai voltukat, mert becsvágyuk végzett nemzeti hovatartozásuk jogával, amidőn letépték rúdjáról a zászlót, amely óvón borult fölénk, nicaraguaiak fölé. Ma ez a zászló lustán és fiai közönyétől és szégyenétől megalázottan lengedez, hiszen nem tesznek erőfeszítést, emberfölöttit, hogy kiszabadítsák a horgas csőrű, népünk vérével táplálkozó szörnyű sas karmából, mialatt a managuai Marsmezőn a zászló a gyönge népek legyilkolásának és fajtánk ellenségének jelképeként lobog.

Kik kötötték hazámat a gyalázat oszlopához? Díaz és Chamorro meg követőik, akik jogot formálnak arra, hogy szerencsétlen hazánkat a hódító springfieldjei és szuronyai segédletével kormányozzák. Nem! Ezerszer is nem! A liberális forradalom tovább él. Vannak, akik nem követtel el árulást, akik nem inogtak meg, fegyverüket sem bocsátották áruba, hogy kielégítsék Moncada becsvágyát. Tovább él, és ma, inkább mint bármikor, ereje teljében van, hiszen oldalán csakis bátor és önfeláldozó hívei állanak.

Moncada, az áruló, katonai és hazafiúi kötelezettségeit egyaránt megtagadta. Nem voltak írástudatlanok, akik követték, és ő sem volt császár, hogy ránk kényszerítse féktelen becsvágyát. Én kortársai és a történelem ítélőszéke elé idézem az áruló Moncadát, aki átállt az idegen ellenséghez, minden töltényével. Megbocsáthatatlan vétek, amely bosszúért kiált!

Hadd mondják a nagyok, hogy én túl kicsiny vagyok a feladathoz, amelybe belefogtam; semmiségemnél jobban esik latba hazafiúi szívem büszkeségének súlya, és én a haza és a történelem színe előtt esküt teszek, hogy kardom nemzeti önérzetünk védelmezője, az elnyomottak megváltója lesz. Elfogadom a harci kihívást, sőt, én magam is siettetem, s gyáva hódító és hazám árulóinak fenyegetődzésére harci kiáltásommal válaszolok, mellem és katonáimé falat képeznek, amelyen elhullanak majd Nicaragua ellenségeinek légiói. Meghalhat utolsó katonám, Nicaragua szabadságának minden katonája, de előbb jóval több, mint egy zászlóaljatok, szőke hódító, vad hegyeim porába harap.

Nem leszek Magdaléna, hogy térden állva kérjem ellenségeim könyörületét, akik ellenségei Nicaraguának, mert, hitemre, senkinek sincs joga e világon félistennek lenni. Meg akarom mutatni a hideg szívű nicaraguaiaknak, a közönyös közép-amerikaiaknak és az egész indohispán fajtának, hogy az Andok hegyláncának egyik nyúlványán van egy csoport hazafi, akik tudnak harcolni és halni férfiakként.

Jöjjetek, morfinisták salakja; jöjjetek legyilkolni minket saját földünkön, szilárdan várlak benneteket honfitárs katonáim élén; nem érdekel, mennyien vagytok, de ne feledjétek, hogy amikor eljön az a nap, nagyságotok pusztulásától remeg majd Washington Kapitóliuma, véretekkel festve vörösre fehér falát híres White House-otoknak, a bűnbarlangnak, ahol vétkeiteket kiagyaljátok.

Figyelmeztetni akarom Közép-Amerika kormányait, legfőképpen Hondurasét, hogy fölösleges miattam nyugtalankodniuk, azt hivén, hogy én, mivel a szükségesnél nagyobb erővel rendelkezem, háborúval fenyegetem területüket és elpusztítom őket. Nem. Nem vagyok zsoldos, hanem hazafi, aki nem tűri függetlenségünk megsértését.

Az a vágy hevít – ha már a természet irigyelt kincsekkel áldotta meg hazánkat, és minket a világközösség legszebb pontjává tett, mely természeti kiváltság közrejátszik abban, hogy gátlástalanul leigázásunkra törekednek – mondom, ugyanazon vágytól hevítve akarom szétszaggatni az átkos chamorrizmus bennünket megbénító kötelékét.

Fiatal hazánk, ez a trópusi barna lány, legyen kérkedő amazon fején frigiai sapkával, amelyen a gyönyörű jelszó, rangjelzésünk jelképe, a „Vörös és Fekete” ékeskedik, nem pedig meggyalázott, akit áruló, kalandor, morfinista jenkik becstelenítettek meg, négy csúszómászó kérésére érkezők, férgek kérésére, akik állítják, hogy az én hazámban születtek.

A világ elveszítené egyensúlyát, ha megengednénk, hogy kizárólag az Észak-amerikai Egyesült Államok legyen ura Csatornánknak, azt jelentené ez, hogy magunkat az északi kolosszus kénye-kedvére kiszolgáltatjuk – adófizetőjévé válunk – a hitetlen habzsolók kezére adjuk magunkat, akik a világ gazdájának szerepében tetszelegnek, anélkül, hogy bármi is feljogosítaná őket erre.

A civilizáció azt követeli, hogy Nicaragua Csatornája nyíljék meg, de az egész világ, nem pedig kizárólag Észak-Amerika tőkéjének segédletével, ezért az építkezéseknek legalább a felt Latin-Amerika tőkéjéből kell realizálni, másik felét a világ többi országa tőkéjéből, amelyek részt kívánnak venni az említett vállalkozásban, az Észak-amerikai Egyesült Államoknak pedig be kell érnie azzal a hárommillióval, amit az áruló Chamorrótól, Díaztól és Cuadra Pasostól kapott; hazám, Nicaragua a jog és igazság szerint neki járó adókat kapja majd meg, minek révén elegendő bevétellel rendelkezünk majd, hogy egész területünkön áthaladó vasútvonalat építsünk, a tényleges demokrácia igaz légkörében neveljük népünket, és ekként váljunk megbecsültekké, s ne tekintsenek reánk azzal a vérlázító megvetéssel, amit ma tűrve tűrünk.

Testvéri népem! Miután kifejezésre juttattam égő vágyamat hazánk védelmére, várlak benneteket seregembe politikai hovatartozásra való tekintet nélkül, bármikor, ha jószándék vezet titeket, mert ne feledjétek, hogy sokáig mindenkit meg lehet téveszteni, de nem lehet végleg megtéveszteni mindenkit.

Haza és Szabadság!

San Albino bányavidéke, Nueva Segovia, Nicaragua

1927. július 1.

Megjelent: Sandino fiai, szerk. Simor András, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985