Azt hiszem, el kell mondanom, hogy Masaya megye egyik falvacskájában születtem 1895. május 18-án; hogy a legszükségesebbekben is hiányt szenvedve nőttem fel, és sohasem gondoltam arra, hogy elvállaljam a feladatot, amelyet jelenleg a Nicaragua Szuverenitását Védelmező Hadsereg bíz rám.

Amikor Las Segoviasba érkeztem, még mit sem tudtam a reám váró küldetésről. Az események jelölték ki számomra a követendő magatartást. Mexikóban egy jenki vállalatnál, a Huasteca Petroleum Companynál dolgoztam, amikor megértettem, hogy Nicaraguába kell jönnöm, és részt vennem az észak-amerikai hatalom elleni harcban.

Ott, az 1925-ös esztendőben, elhitettem magammal, hogy Nicaraguában gyalázat fertőzött meg mindent, és hogy a tisztesség teljesen eltűnt földem fiainak szívéből. Akkoriban, őszinte alkatomnál fogva, sikerült egy csoportnyi spiritualista barátra szert tennem, akikkel nap nap után arról beszélgettünk, hogy Latin-Amerika népei milyen szolgai alázattal tűrik a gyilkos jenki birodalom álszent érvekre vagy erőre támaszkodó terjeszkedését.

Egyik nap kijelentettem barátaimnak, hogy ha Nicaraguában akadna száz férfi, aki annyira szeretné hazáját, mint én, nemzetünk kivívná teljes függetlenségét, amelyet a jenki birodalom végveszélybe sodort. Barátaim azt felelték, hogy valószínűleg föllelhető Nicaraguában ennyi vagy még több férfi, csak az a nehéz, hogy megtaláljuk egymást.

Az amerikai intervenció miatt gyűlöltek minket, nicaraguaiakat Közép-Amerika és Mexikó népei. Amikor ezekben az országokban jártam, tudomást kellett vennem erről a gyűlöletről.

Lelkem legmélyéig megsebzett, amikor azt mondták nekem: „Hazaáruló, szégyentelen, hitszegő.”

Eleinte azt feleltem az ilyesmire, hogy mivel nem vagyok államférfi, nem szolgáltam rá ezekre a megszégyenítő titulusokra, ám később átgondoltam a dolgot, és megértettem, hogy igazuk van, hiszen mint nicaraguaiak jogomban állt volna tiltakoznom az intervenció ellen. Ez idő tájt tudtam meg, hogy Nicaraguában forradalmi mozgalom robbant ki. A Huasteca Petroleum Companynál dolgoztam akkor, Tampicóban, 1926. május 15-e volt. Összegyűjtött pénzem ötezer dollárt tett ki.

Kivettem belőle háromezer dollárt, és Managuába mentem, tájékozódtam az eseményekről, aztán tovább folytattam az utamat San Albino bányái felé, az aktív politikai küzdőtérre lépve, mely cselekedetem részletei azóta mindenki számára ismeretesek.

Ettől kezdve arra törekedtem, hogy megtaláljam azt a száz embert, a véletlen pedig úgy akarta, hogy elvállaljam azt a szerepet, amelyben jelenleg találtatom, és hogy ebben a szerepben tevékenykedve meglássam, hol lelhető fel Nicaragua száz valódi fia.

Mindazonáltal, már az események színházában, úgy találtam, hogy a politikai vezetők, konzervatívok és liberálisok egyaránt, söpredékek, gyávák és árulók, képtelenek hazafiúi érzelmektől fűtött, bátor népünk irányítására. Ott hagytuk őket, és mi magunk, munkások és parasztok, jelöltük ki vezetőinket. Még ezekben az annyi fényt és példát adó napokban is, a bukott vezetők a külföldi korbács simogatásáért vetélkednek, és mint kutyák és macskák egyazon zsákban, egyre az elnökségért verekednek, és nem bánnák az idegenek szuperellenőrzését sem, amit mi nem fogunk eltűrni. A pimaszok azt mondják, hogy Sandino és hadserege banditák gyülekezete, ami annyit jelent, hogy egy éven belül egész Nicaragua banditák országa lesz, mivelhogy ez időn belül hadseregünk kezébe ragadja a nemzeti hatalom gyeplőjét, hazánk sorsát jobbra fordítva. Nicaragua csakis golyók és vérünk áldozata árán lesz szabad.

1926

Megjelent: Sandino fiai, szerk. Simor András, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1985