Szeretett öregeim!

Ismét megsarkantyúzom a Rocinantét; kezemen pajzsommal útnak indulok.

Majdnem tíz éve annak, hogy az első búcsúlevelet írtam. Ha jól emlékszem, sajnálkoztam benne, hogy nem voltam jobb katona, vagy jobb orvos; ami a másodikat illeti, ez már nem érdekel, katonának pedig nem is vagyok olyan rossz.

Lényegében semmi sem változott azon kívül, hogy sokkal öntudatosabb lettem, marxizmusom mély gyökeret eresztett és megtisztult. Hiszem, hogy a szabadságukért harcoló népek számára a fegyveres harc az egyetlen megoldás, és következetes vagyok a hitemben. Sokan mondják majd, hogy kalandor vagyok, és – ha úgy tetszik – az vagyok. Csak éppen más típusú, olyan, aki ledobja az álarcot, hogy igazi énjét megmutassa.

Lehet, hogy ez lesz a végső. Nem keresem, de logikusan számolni lehet vele. Ha így lesz, ez az utolsó ölelés, amit küldök.

Nagyon szerettem magukat, de sohasem tudtam kifejezni szeretetemet; cselekedeteimben szélsőségesen merev vagyok, és azt hiszem, néha nem is értettek meg. Másrészt, higgyék el ma nekem, nem is volt könnyű megérteni engem. Most az akaratom, amit a művész gyönyörével csiszoltam ki, tartja fenn ezeket az ernyedt lábakat és ezt a fáradt tüdőt. De megteszem.

Gondoljanak néha a XX. század e kis condottierejére.

Csókolom Celiát, Robertót, Juan Martínt és Potontint, Beatricét és mindenkit.

Öleli magukat csökönyös és tékozló fiuk,

Ernesto

Fordította: Karczag Gábor

Magyarul megjelent: Karczag Gábor, Ernesto Che Guevara, Kossuth, 1969