A Morales-kormány jobban dacol a gazdasági ortodoxiával (értsd: radikálisabb), mint a venezuelai néhány fontos szempontból.

Az aprócska Uruguayra, Latin-Amerika legprogresszívebb országára történelmi jelentőségű választás vár a hétvégén, ahol az elmúlt 10 évben hatalmon lévő idősödő szocialistákat a 74 éves Tabaré Vázquez, a fiatal konzervatívokat pedig a 41 éves Luis Lacalle Pou – aki bár hátrányban van a közvélemény-kutatások szerint, abban bízik, hogy az elkerülhetetlen tűnő november 30-ai második fordulóban megszerezheti az elnökséget – képviseli.

„Mit gondol Mujica elnökről?” - kérdem a taxisofőrt, aki bevisz minket a repülőtérről a Montevideo központjában lévő szállodánkba. „Minden idők legjobb elnöke” - vágja rá habozás nélkül. Nem vagyok meglepve. Végtére is Mujica alázata és apafigura jellege sok szempontból feltette Uruguayt a nemzetközi térképre. De úgy tűnik nem mindenki ért ezzel egyet. Egy helyi üzletember nincs lenyűgözve. „Én nem kedvelem” - mondja nekem, „úgy beszél velünk, mintha gyerekek vagy idióták lennénk. Ki nem állhatom.”

A 2002-es Hugo Chávez kormánya elleni sikertelen katonai puccs gyakorlatilag lefegyverezte a latin-amerikai jobboldalt a kontinens gomba módra szaporodó progresszív kormányaival szemben. Azóta csupán két kormányt – Hondurasét és Paraguayét – sikerült vértelen puccsal visszaszerezniük, mivel ott a változásoknak még nem sikerült megerősödniük.

Októberben elnökválasztásokat tartanak Brazíliában (október 5.), Bolíviában (október 12.) és Uruguayban (október 26.). Idén már tartottak választásokat Costa Ricában, El Salvadorban, Panamában és Kolumbiában. Ezeknek a választásoknak az eredményei általánosságban követték Latin-Amerika a századforduló óta zajló tendenciáit. Baloldal és balközép győzött El Salvadorban és Costa Ricában (azonban ezek viszonylag gyenge elnökök a kongresszusaik összetétele valamint azon korlátok miatt, amelyeket a 30 évvel ezelőtt bevezetett neoliberális modelltől örököltek). Panamában és Kolumbiában pedig az eredmény a túlsúlyban lévő, ellentmondásaik és vitáik miatt megosztott jobboldali csoportok között dőlt el, ahogyan ez jól látszott akkor, amikor Juan Manuel Santos elnök Álvaro Uribe Vélez jelöltjét győzte le.