Carlos Fonseca Terán a nicaraguai sandinista mozgalom egyik alapítójának fia. A szintén Carlos Fonseca nevet viselő apját 1976-ban ölték meg a Somoza-dinasztia megdöntéséért folyó küzdelem során. Carlos Fonseca Terán a sandinista-ügynek szentelte az életét – a sandinista ifjúsági mozgalomban, a nemzeti hadseregben, az FSLN képviselőjeként a Nemzetgyűlésben, 2003 óta pedig a Sandinista Tanács tagjaként. Közelmúltbeli nagy-britanniai látogatásakor mint a FSLN Nemzetközi Osztályának helyettes vezetője beszélgetett a LAB munkatársával, Nick Caistorral.

Nick Caistor: A Nemzetgyűlés nemrég jelentős változtatásokat fogadott el az ország alkotmányát illetően. A legvitatottabb ezek közül az elnöki ciklusokat érintő korlátozás eltörlése, amit Nicaraguában és külföldön egyaránt bíráltak, mondván, hogy ez hatalmad ad Daniel Ortegának, hogy annyiszor induljon az újraválasztásáért, amennyiszer csak akar

Carlos Fonseca: Nem, ez az intézkedés csak alkotmányos elismerése annak, ami a valóságban már létezett. A legutóbbi 2011-es választások előtt a Legfelsőbb Bíróság úgy határozott, hogy Daniel Ortega vagy bárki más indulhat az újraválasztásáért, és most ezt érvényesítettük az alkotmányban. De pont nem ez a lényeges az elfogadott új intézkedések között (amiket a Nemzetgyűlés következő ülésszakában is ratifikálni kell). A legfontosabb az, hogy megerősítettük a „közvetlen demokráciát”, úgyhogy az emberek akarata szuverén. Ezt fejezzük ki az „állampolgári hatalmon” (poder ciudadano) keresztül, valamint azokon a szervezeteken keresztül, amelyek a társadalom különböző rétegeit, legfőképpen a legszegényebbeket képviselik. Mostantól az állampolgárok maguk is el tudják majd mondani a nemzetgyűlési képviselőknek, hogy mit gondolnak, mire kellene költeni az állami költségvetést, és melyik területre igényli leginkább a figyelmet.

Carlos Fonseca

NC: Pontosan mit értenek „állampolgári hatalom” alatt?

CF: Ezek szervezetek, amelyek különböző csoportokat képviselnek – a szakszervezetek, a nőszervezetek, önkormányzati vagy más területi elven szerveződő csoportok, civil szervezetek, akiket az FSLN arra buzdít, hogy vegyenek részt a közéletben, hogy magukat kormányozzák, ahelyett, hogy ezt politikai pártok tennék helyettük. Igen, ez felülről lefelé irányul, mert az embereknek gyakran bátorításra van szükségük, hogy elhiggyék, hogy ők azok, akik meghozzák az életüket befolyásoló fontos döntéseket, de egyre több nicaraguai vallja azt, hogy szükség van erre. Azt mondanám, hogy a kezdetekben a lakosság csupán 5 százaléka vett részt ezekben a folyamatokban, most azonban legalább 40 százalék. És a kormány nem foglalkozik azzal, hogy kinek milyen a politikai elköteleződése, a legszélesebb konszenzust szeretnék elérni a résztvevők között azokban a kérdésekben, amelyeket azok a legfontosabbnak tartanak.

NC: De a múltban a nicaraguai társadalom mélyen megosztott volt. Hogyan tudja a sandinista kormány összehozni az embereket, hogy igazi konszenzus alakuljon ki?

CF: Azt mondjuk, hogy a célunk „igazságosság megteremtésével véget vetni a megosztottságnak.” A mi politikai programunk magában foglalja a szegénység csökkentését, az egészségügy és az oktatás előtérbe helyezését, de a különböző oldalak összehozását is ezek elérésére. A szakszervezetekét, természetesen, de magáncégekét is. Ez utóbbiak az 1980-as években ellene voltak a kormánynak, mára azonban már elfogadták a sandinistákat napjaink valóságának, és így már jóval pragmatikusabbak; felismerték, hogy vagy együtt dolgoznak velünk vagy elhagyják Nicaraguát.

NC: Daniel Ortega és a sandinista hatóságok néhány bírálója azt mondja, hogy ők azok, akik túl pragmatikusak. Például ortodox gazdaságpolitikát folytatnak, hogy kedvezzenek az IMF-nek és Nicaragua külföldi segélyezőinek.

CF: Nos, a politikánk 4-5 százalékos növekedést produkált az elmúlt négy évben. És ez a növekedés a társadalom legszegényebb csoportjainak támogatására fordítódott. De a kapitalista rendszer által létrehozott szegénység miatt még mindig függünk a külföldi segítségtől, és sok kormány ragaszkodik ahhoz, hogy az IMF-nek bele kell egyeznie abba a politikába, amit folytatunk. De biztosíthatom önöket, hogy a jelenlegi sandinista kormány nagyon különbözik az 1990-es évek neoliberális kormányzataitól. Akkor az IMF egy sor feltételt tudott szabni, most azonban nagyon kemény tárgyalások folytatunk, mielőtt elfogadjuk, amit követelnek, és az emberek ezt tudják. E pillanatban szükségből kevert gazdaságot viszünk, de kétség sem fér hozzá, hogy a célunk egy szocialista gazdaság megalkotása.

NC: És mit jelent a szocializmus a sandinisták számára a 21. században?

CF: Azt, amit mindig is jelentett: „propiedad social”-t – a javak és a termelőeszközök társadalmi tulajdonát. De számunkra ez nem azt jelenti, hogy az állam birtokol mindent, hanem ténylegesen átadja azokat a népi szektoroknak, így ők ellenőrizhetik azokat. Hosszútávon nem szeretnénk, ha az állam irányítana mindent, azt szeretnénk, ha az emberek lennének a felelősek a dolgokért. De ezeknek a népi szektoroknak még szükségük van egy úttörő forradalmi pártra, ami levezényli ennek a modellnek a bevezetését, és felhívja a figyelmet ennek szükségességére. Úgyhogy a mi jelmondatunk ez: „Una vanguardia para dirigir, el pueblo para mandar, el gobierno para obedecer.” (Egy élcsapat vezessen, a nép parancsoljon, a kormány engedelmeskedjen.) Ily módon úgy gondoljuk, hogy igazi függetlenség esetén a nicaraguai nép az, aki a felelős a dolgokért, és nincs szükség ehhez közvetítőkre.

NC: De hogy tudja egy olyan szegény ország, mint Nicaragua elérni az igazi függetlenséget?

CF: Már folyamatosan növekszik a gazdaságunk, és szilárd politikai-gazdasági modellünk van. Azonban az Ortega-kormány a jövőbeli függetlenségünk kulcsának az Atlanti és a Csendes-óceánt Nicaraguán keresztül összekötő óceánközi csatorna megépítését tartja. Úgy gondoljuk, hogy ez a 40 milliárd dolláros projekt évi mintegy 15 százalékot adna a GDP-nkhez az elkövetkezendő 50 évben, és segítene megteremteni a külföldi segítségtől való igazi függetlenség feltételeit.

NC: De az nem tény, hogy a tervezett csatornát egy kínai konzorcium fogja megépíteni és működtetni, és ez Nicaraguát még inkább másoktól teszi függővé?

CF: Nos, az igaz, hogy a projektet a Hong Kong Nicaragua Csatorna Befektetési Vállalat finanszírozza, és hogy az elején hozzájuk folyik majd be a csatorna használatáért szedett díjak egésze. De Nicaragua minden évben egy-egy százalékkal többet fog kapni, amíg el nem éri a bevételek 51 százalékát, és ugyanakkor lesznek bevételek a csatorna mellett futó vasútvonalból is, valamint az egész építkezésből, és az ahhoz kapcsolódó munkahelyekből. Ez nem lesz enklávé, ahogyan a Panama-csatorna volt sok éven át. Úgy tekintünk rá, mint nemzeti szuverenitásunk biztosítékára.

NC: Apját a sandinistákért folytatott harcban ölték meg 1976-ban. Mit gondol, ő hogy vélekedne elvtársáról, Daniel Ortegáról és a jelenlegi sandinista kormányról?

CF: Úgy gondolom, hogy nagyon elégedett lenne. Az ő eszméit és hitét ültetjük a gyakorlatba a politikai-gazdasági modellünkben, úgyhogy bárhol is van most, biztos vagyok benne, hogy nagyon boldog.

Szerző: Nick Caistor

Forrás: Latin America Bureau