Fanny Tachín nem tipikus szőke nő. Pánamerikai karate bajnokként és két heavy metal banda frontembereként ezt a 21. századi kubai nőt nem lehet beskatulyázni. Imádja a kihívásokat: megtanult basszusgitározni, csak hogy bizonyítson egyik exbarátjátnak, és így meg is alapíthatta a saját zenekarát.

Mindössze négy hónap alatt maga mellé gyűjtött egy gitárost, egy billentyűst és egy dobost, és Giovanni Milhet énekessel 2001-ben elkezdtek próbálni. A Hipnosis nevet választották, mert ez csupán egy szó, figyelemfelkeltő, és mind angolul, mind pedig spanyolul is érthető. A banda különböző metal stílusokat kombinál, köztük heavy metalt, trash metalt, doomot és gótikus metalt. Játszanak metal klasszikusokat, de például Mozart „Confutatis”-ának metal verzióját is.

A színpadon Tachín tehetségesen közvetíti zenei műfajának durvaságát, de személyesen nőies, érzékeny, sőt kacér, a sminkje pedig fahéjillatot áraszt. Nemcsak a női vonzerőtől ösztönözve a Havana Reporter interjút készített a Hipnosis és a Suffering Tool basszusgitárosával, hogy megtudakolja, hogy milyen kihívás nőnek lenni a rock világában, különösen egy olyan salsa-szerető országban, mint amilyen Kuba. Tachín nagyon népszerű a veterán és a fiatal rockerek körében egyaránt, és nevetések és üdvözlések szakítják meg időről-időre a színházból átalakított és a Patio de Maria bezárása óta a kubai rock központjának számító Maxim Rock Clubban zajlott beszélgetésünket.

Milyen érzés egy kubai női rockernek lenni?

Semmi különös; ez a hozzáállástól függ, nem nemi kérdés. Szeretek dolgozni, új célokat tűzni ki magam elé, és elmenni a végsőkig. A Hipnosis és a Suffering mellett punk rockot játszottam egy barátaimmal közös zenekarban, ez pedig már egyszerre három projekt – többre már nem volt időm. De szeretek alkotni és keményen dolgozni. Legalább addig, amíg a Rolling Stones.

Mi vonz téged a rockzene legkeményebb fajtájához?

A kemény zene passzol a személyiségemhez. A brutális rockban, például, különbözik az énekes technikája – hörgő, durva. És talán az emberek azt mondják, hogy megőrültem, de én bizonyos szépséget találok ebben, még egyesek azt is gondolják, hogy ez csak zaj. A metalt a sporthoz tudnám hasonlítani. Intenzív érzelmek törnek rám, amikor a színpadon vagyok és látom a lüktető, ugráló és kiabáló közönséget. Ez olyan mint egy újabb aranyérmet nyerni, vagy mint megcsinálni egy jól kivitelezett katát.

Hol szeretsz fellépni?

Hihetetlen módon van jó néhány rajongónk. Santa Clara az egyik fő fellépőhelyünk. Vannak fesztiválok, mint például a Brutal Fest, ahol a Hipnosis lájtosnak hangzik, ha hihetetlennek is hangzik ez. Ezért hoztam létre a Suffering Toolt, hogy kipróbálhassam a legextrémebb hangzást.

Hogy látod a rockzene helyzetét ma Kubában?

Jó időszak ez. Egy ideig a rockzene stagnált, és egyszer csak, hirtelen egy csomó banda tűnt fel nagyon fiatal gyerekekkel, ami garantálja eme kultúra jövőjét és védelmét. Sokuk felkeresett engem otthon, hogy megkérdezzék, hogy hogyan kell összerakni és vezetni egy zenekart.

Mit jelent számodra az El Patio de María?

Olyan volt az, mint az otthonunk, és mi, rockerek egy család voltunk. A Patio szelleme bizonyos módon tovább él a Maximban, bár hiányzik belőle egyfajta vezérlő angyal. Csodálatos emlékeim vannak róla, és nagyon hiányzik. Mások is ugyanezt mondják.

És miért nincs egyetlen tetoválásod sem?

Mert az anyukám nem engedné – vallja meg nagy nevetés közepette, és elindul, hogy fölkészüljön a színpadra lépésre.

Charly Morales

Forrás: The Havana Reporter