Több ezer chilei gyermeket szakítottak el az anyjuktól Augusto Pinochet tábornok katonai diktatúrája idején, és külföldön adták őket örökbe. Most egy kormányzati vizsgálat igyekszik feltárni a történteket.

Sara Jineót még mindig nagyon felzaklatja annak a napnak az emléke, amikor 1988-ban elvitte négynapos csecsemőjét, Camilót a dél-chilei Temuco egyik kórházába. „Becsaptak” – mondja. „Rávettek, hogy menjek el a kórházba, és azt mondták, hogy ott vérvizsgálatot fognak végezni a gyermekemen.”

Az anyáknak sokszor azt mondták, hogy a gyerekük meghalt - Fotó: Alejandro Quezada

A nő, aki kivette a kezéből Camilót azonban soha nem hozta vissza. „Felkutattam az egész kórházat, és amikor kimentem, hogy egy rendőrtől kérjek segítséget, az rám nézett, nevetett, és azt mondta, hogy őrült vagyok” – mondja.

Sara, aki ma is Temuco mellett él, harminc éve keresi a fiát. Meggyőződése, hogy külföldre vitték. Azt mondja, hogy egy helyi taxisofőr beszélt neki egy nőről, akit Camilo eltűnése napján egy síró csecsemővel a városi repülőtérre vitt. A gyermek állítólag ugyanolyan a jellegzetes gyerektakaróba volt burkolva, mint amilyet ő használt.

Esete nem egyedi. Sara azok közé a nők közé tartozik, akikkel gyermekeik igyekeznek felvenni a kapcsolatot, miután Augusto Pinochet tábornok 1973 és 1990 közötti katonai diktatúra idején akaratuk ellenére szakították el őket egymástól.

Az anyák közül sokan, így Sara is, mapucse származásúak. A mapucsék Chile legnagyobb őslakos közösségének számítanak. A 17 milliós lakosság körülbelül 7,5 százalékát kitevő mapucsék gyakran szegény körülmények között élnek az ország déli vidékén, és úgy vélik, hogy földjeiktől és kultúrájuktól megfosztva másodrendű állampolgárokként kezelik őket.

Bár a törvénytelen örökbe adások nem Pinochet időszakában kezdődtek – ahogyan sok ilyen eset történt a szomszédos Argentínában is – az ő diktatúrája alatt nőtt meg jelentősen a számuk, és kapott konkrét célt. A Pinochet-kormány fel akarta számolni a mélyszegénységet, különösen a gyerekek körében. Az volt a stratégia, hogy egyszerűen kiviszik a gyerekeket az országból, állítja Jeanette Velásquez, az Hijos y Madres del Silencio önkéntes szervezet munkatársa.

Azt mondja, hogy szociális munkások, apácák, orvosok, ügyvédek és nemzetközi örökbefogadási ügynökségek egyaránt részt vettek egy alaposan átgondolt műveletben, amelynek keretében fejlett országokba, például Hollandiába, az Egyesült Államokba, Svédországba és Németországba küldtek csecsemőket.

„Egyes nők rettenetes történteket mesélnek arról, hogy szoptatás közben tépték ki karjukból a gyereküket. Nagyon sok erőszakos eset volt” – mondja. Más esetekben inkább pszichológiai nyomásgyakorlás történt. Szociális munkások azt mondták az anyáknak, hogy túl szegények ahhoz, hogy megtartsák a gyereket, vagy azt, hogy már így is túl sok gyerekük van ahhoz, hogy megbirkózzanak még eggyel. Különösen utaztak a kiszolgáltatott nőkre, főleg az egyedülálló anyákra.

Egyes nőket arra kényszerítettek, hogy olyan papírokat írjanak alá, amelyeket nem is értettek. De voltak olyanok is, akiknek egyenesen azt mondták, hogy meghalt a gyerekük. Alejandro Quezada anyja is ezen nők közé tartozott. Csupán tizennégy éves egyedülálló anya volt, aki az ország déli részén, Valdivia közelében élt.

Nem sokkal azután, hogy otthon megszülte a gyermekét, a helyi kórházba vitte vizsgálatokra. Ott a kórházi személyzet kikapta a kezéből, mondván, hogy beteg. Később közölték vele, hogy meghalt, holttestét pedig máris elszállították. „Amikor elkezdett sikoltozni, adtak neki egy injekciót, ami után három napig eszméletlen volt” – mondja Alejandro.

Az Alejandro szülőanyjához hasonló nők soha nem kaptak halotti anyakönyvi kivonatokat, és nem nézhették meg gyermekük holttestét sem. Azt mondták nekik, hogy az csak felzaklatná őket, és a Pinochet-korszakot uraló félelem légkörében nem mertek tovább kérdezősködni.

Alejandro csak később kezdte el összerakni a történteket. 1979-ben, néhány hetes korában Hollandiába vitték. Egy holland pár fogadta örökbe, akik a férfi elmondása szerint a hippikorszak generációjának szellemében segíteni akartak a szegényebb országokon. Azt mondták nekik, hogy Alejandro anyja önszántából mondott le gyermekéről.

„Tizenéves koromban sok kérdés merült fel bennem arról, hogy ki is vagyok én” – mondja Alejandro. „Bár tisztelem az örökbefogadó szüleimet, mégis depressziósnak és magányosnak éreztem magamat, és összezavarodtam.” 1997-ben, amikor tizenhét éves volt, örökbe fogadó családjával Chilébe utazott, hogy találkozzon azzal a holland apácával, aki az örökbe adását intézte. Ő aztán elvitte Alejandrót a szülőanyjához.

A fiú azonnal észrevette a köztük lévő fizikai hasonlóságot, de nem volt könnyű találkozás. „Annyi kérdésem volt hozzá, és az egész nagyon frusztráló volt, mert nem értettük egymást, és az apáca nem sokáig engedte, hogy együtt legyünk” – mondja. A hollandul beszélő Alejandro úgy döntött, hogy meg kell tanulnia spanyolul, hogy ő és szülőanyja tolmács nélkül beszélhessenek egymással. Csak harminc éves korában, amikor már Chilében élt, tudta meg végre az igazságot: anyja soha nem akart lemondani róla, de azt mondták neki, hogy a fia meghalt.

Az örökbe adást intéző apáca, a két ország között ingázik, és jelenleg Hollandiában él. Nyíltan beszél az örökbefogadásokról, amelyekben részt vett, és kitart amellett, hogy helyesen cselekedett. Azt mondta, hogy úgy vélte, hogy az örökbe adással jobb életet biztosít Alejandrónak és a többi gyereknek.

Kutatása során Alejandro eljutott egy chilei civil szervezethez, amely segít az örökbefogadottaknak megtalálni az anyáikat. A kutatás gyakran nagy nehézségekbe ütközik. Az örökbefogadási iratokon ritkán szerepel mindegyik szülő teljes neve. Néha pedig a neveket és személyazonosító számokat szándékosan megváltoztatták. Alejandro a santiagói működő anyakönyvi hivatalt jó információforrásnak találta, mert az eredeti, kézzel kitöltött születési anyakönyvi kivonatokon néha szerepelnek nyomok.

2018-ban kormányzati vizsgálat is indult az ügyben, mert az anyák válaszokat követeltek, hogy miért vették el tőlük akaratuk ellenére a gyerekeiket. Ráadásul egyre többen tudták meg örökbefogadásuk körülményeit. Tavaly márciusban az egyre növekvő számú bejelentés hatására létrehoztak egy különleges rendőri egységet, amely együttműködik az anyákkal azokban az országrészekben, ahonnan gyaníthatóan sok gyereket hozhattak el.

Egy DNS-teszt teszi helyére a kirakós utolsó darabját. A kormány és a civil szervezetek igyekeznek meggyőzni az anyákat, hogy adjanak DNS-mintát egy kormányzati adatbank számára, ami segíthet kimutatni az egyezéseket. A mintavétel költségei azonban az anyákat terhelik, és egy ilyen készlet ára körülbelül száz dollár, ami a legtöbbjük számára körülbelül egy félhavi fizetés.

A Fellebbviteli Bíróság egyik bírája, Jaime Balmaceda is részt vesz a kormányzati vizsgálatban. Az ő feladata megállapítani, hogy melyik örökbefogadás volt legális és melyik nem. Úgy véli, hogy pénzek is gazdát cseréltek, és ezt igyekszik bizonyítani. Nem mindenki van meggyőződve arról, hogy a nyomozók elég mélyre ásnak. A bíráló hangok szerint a chilei állam igyekszik megvédeni a felelősségre vonástól azokat a bírókat, szociális munkásokat, apácákat és más személyeket, akik részt vettek a gyerekek kijuttatásában az országból.

Az igazságtételt követelők azt mondják, hogy a kényszerörökbefogadási-hálózatban érintett gyanúsítottak idős kora és rossz egészségi állapota nem lehet akadálya az eljárások megindításának. Balmaceda szerint azonban nem szándékosan húzódik el a nyomozás, de a folyamat hosszú, és gyakran akadályozza a dokumentáció hiánya. „Senkit sem próbálunk védeni, vagy arra várni, hogy meghaljon, hogy már ne lehessen az igazságszolgáltatás elé állítani” – állítja.

Alejandro soha nem akarta, hogy a kényszer-örökbefogadásban érintettek börtönbe kerüljenek. A Hollandiába küldését intéző apáca nemrég Chilébe utazott, ahol kihallgatták. Alejandro azonban azt mondja, hogy nem akarja, hogy börtönbe kerüljön, mivel már a nyolcvanas éveiben jár. „Embertelenül bántak velünk, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk is így kellene bánnunk más emberekkel.” Számára inkább az a fontos, hogy ilyesmi soha ne történhessen meg újra.

„Ha azért akarsz örökbe fogadni, mert segíteni szeretnél, az az egyik legnemesebb dolog a világon” – mondja. „De meg kell bizonyosodnod róla, hogy minden információ birtokában vagy, mert a gyerekeknek kérdéseik lesznek a biológiai származásukról, és biztosnak kell lenned benne, hogy tudod a válaszokat.”

A történtek számokban

• Mintegy húszezer gyereket fogadtak örökbe külföldi párok a Pinochet-korszak alatt
• A chilei Fellebbviteli Bíróság szerint ebből legalább nyolcezer esetben gyanúsak a körülmények
• Egyes aktivisták úgy vélik, hogy ez a szám sokkal magasabb lehet
• Eddig közel kétszáz anya találkozott újra a gyerekeivel

Írta: Jane Chambers

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság