1989. február 27-én a Caracast övező hegyoldalak bádoghajlékokkal teli barrióiban élő legszegényebb venezuelaiak az utcákra vonultak, először azért, hogy a tömegközlekedés árainak újabb emelése ellen tiltakozzanak. Ez később országos mozgalommá vált.

Ahogy a politika elkezdte elnyomni a tüntetéseket, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Az események gyorsan erőszakba torkollottak; a rendőrség tüzet nyitott, miután egyes tüntetők boltokba és szupermarketekbe törtek be, hogy kétségbeesetten élelemhez jussanak.

Ugyan ez a nap vonult be a közbeszédbe „Caracazo” néven, de az erőszak a következő héten is folytatódott. A hivatalos számok valamivel kevesebb mint háromszázra teszik a halálos áldozatok számát, más becslések szerint azonban háromezer embert lőttek le a tüntetéshullám során.

Neoliberalizmus által kiváltott társadalmi robbanás

Noha a tömegközlekedési árak emelése robbantotta ki a Caracazót, de a mélyben húzódó válság sokkal korábban kezdődött.

A gazdasági visszaesés azt jelentette, hogy 1977-től kezdve a venezuelaiak fizetései 25 éven keresztül folyamatosan csökkentek, és összesen a harmadára estek vissza. Ez csak a 2002-ben, az Hugo Chávez kormánya elleni sikertelen puccsot követően változott meg, ami után újra emelkedési időszak jött.

Az 1980-as évek elejének csökkenő olajárai egy sor válságot okoztak. A zuhanó árak miatt Venezuela egyre elviselhetetlenebb államadósságot kezdett felhalmozni.

Jaime Lusinchi elnök elnökségét (1984-1989) egy a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött kiigazító terv után kezdte, ami katasztrofális helyzetet idézett elő; 1986-ban a venezuelai fizetőeszköz mindössze egy év alatt száz százalékkal értékelődött le.

A gazdasági visszaesés rányomta a bélyegét a legszegényebbekre; a helyzet annyira kritikus volt, hogy a caracasi nyomornegyedekben élő emberek kutyaeledelt – Perrinát – ettek, hogy életben maradjanak. A bérek csökkentek, a nyomor pedig nőtt.

A hadsereget vezényelték ki a zavargások elfojtására - Fotó: Archív

Ebben az időszakban Venezuela arra kényszerült, hogy az összes exportbevételének 50 százalékát adósságtörlesztés címén az IMF számára különítse el, amelyen az emberek többsége veszített.

Venezuela régi oligarchikus rendje olyannyira hitelét vesztette, hogy az 1980-as évekre elkezdett felbomlani. Minden kormány megválasztásával politikai válságok törtek ki, mivel mindegyikük az embereknek oly sok fájdalmat okozó szabadpiaci politika alternatíváját ígérte. Ahogy ezeket az ígéreteket egymás után megszegték, úgy nőtt egyre egy értelmes változás igénye.

Carlos Andrés Pérezt az 1989-es választásokon választották elnökké, mivel kampányában azt ígérte, hogy ellenezni fogja a további gazdasági liberalizációt. Azonban az államfői székben töltött első heteiben „CAP” rögtön pálfordulást hajtott végre, és az IMF-hez fordult reformcsomagért.

Február 15-én Pérez egy sor újabb intézkedést jelentett be – megadta magát az IMF követeléseinek –, amelyekkel közvetlenül büntette a lakosságot. Pérez az alapvető árucikkeken kívül mindennek az árát liberalizálta; emelte az olajárat; privatizálta az állami tulajdonú vállalatokat; megszüntette az importvámokat és a szabadpiaci kamatokat.

A Caracazo idejére az olaj- az áramárak, a távközlési és vízdíjak nagyon rövid idő alatt száz százalékkal emelkedtek. A Pérez által jóváhagyott a tömegközlekedési árakra vonatkozó rendelet, ami kirobbantotta a Caracazót, egyetlen éjszaka 30 százalékkal emelte a személyszállítás díjait.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az emberek nem tudtak már többet elviselni, kirobbant a Caracazo és országszerte több tízezer ember tömeges felkelésévé vált.

Ahogy a tüntetéshullám végigsöpört Venezuelán, egy elnöki rendelet szükségállapotot hirdetett, és számos alkotmányos jogot felfüggesztettek. A kormány ezt követően a nagy városokba vezényelte a hadsereget, hogy úrrá legyen a helyzeten.

Erőszakos eltűnések, törvénytelen emberölések, kínzások, razziák és más rendőrségi visszaélések történtek a hét során.

Az áldozatok hibáztatása

A hivatalos narratíva anomáliának állította be a Caracazót; egy olyan problémának, amit a kormány gyorsan az ellenőrzése alá vont. A gyilkosságokat azzal igazolták, hogy az áldozatokat hibáztatták, és gengsztereknek, bűnözőknek vagy politikai indíttatású felforgatóknak nevezték őket.

Mindazonáltal az aznapi események szemtanúi elutasították a történtek ilyesfajta hivatalos változatát.

Henry Gamboa közösségi vezető, aki túlélte a Caracazót, ezt írta a „Venezuela megszólal” című könyvében: „Az emberek az utcákra vonultak, és a politikai rendőrség – a DISIP – lecsapott minden társadalmi csoportra szerte Caracasban. Börtöncellákba zártak minket tizenhat napra.”

Válogatás nélkül alkalmaztak kínzást. Matias Comuñas atya, Caracas egyik legszegényebb negyedének, a Petarénak egyik papja ugyanebben a könyvben ezt mondta: „Egy fiatalembert a városi rendőrség egyik tagja egy ablakhoz bilincselt (…) és egy öngyújtóval égetni kezdte a karját. A fiú elájult a fájdalomból.”

Háromszáz és háromezer közé teszik a halálos áldozatok számát - Fotó: Archív

Most már lehet tudni, hogy az akkoriban hangoztatott hivatalos állításokkal ellentétben, a DISIP teljes körű támadást indított a tüntetések és a fosztogatás megállítására, hogy elfojtsák a tiltakozásokat és a népfelkelést.

Ennek mértéke döbbenetes volt. Gidilfredo Solzano, a Caracas egyik legnagyobb barriójának számító 23 de Enero kerület lakóinak egyike így beszélt a „Venezuela megszólalban”:

„Emlékszem, hogy a rendőrség felment a 22-es panelházba, nejlonzsákokba csomagolták a holttesteket, majd ledobálták és egy teherautóra rakták őket. Ennyi volt. Ugyanez történt az utcán heverő holttestekkel. Zsákokba rakták őket, és feldobták egy teherautó platójára.”

Később Pérez elnök kihátrált a hivatalos állítások mögül, és az IMF-et hibáztatta a válságért, a gyilkosságokért pedig elhárította magáról a felelősséget.

Az áldozatok egészen 2006-ig, amíg Hugo Chávez elnök hivatalosan el nem ismerte a kormány szerepét a mészárlásban, nem kaptak kártérítést.

A régi rend halála

Az IMF szerepvállalása ellenére a venezuelai gazdaság szerkezetét két párt ideológiája formálta: a Kereszténydemokrata Párté (COPEI) és Demokratikus Akcióé (AD).

A COPEI és az AD is aláírta az úgynevezett „Punto Fijo” paktumot 1958-ban, Marco Pérez Jiménez diktátor bukása után, amelyben a Demokratikus Köztársasági Unióval (URD) együtt megállapodtak abban, hogy a demokrácia és a stabilitás megőrzése érdekében koalíciós kormányokat alakítanak.

A Venezuela modern történelme során folytatott együtt-kormányzással mind az AD, mind pedig a COPEI egy olyan gazdasági modellt kristályosított ki és mélyített el, ami nagyban függött az olajbevételektől és a külföldi hitelektől. Politikailag pedig a szövetség autoriter módon és kirekesztően kormányzott.

A baloldali pártokat szisztematikusan kizárták a paktumból, köztük a Pérez Jiménez elleni harcot vezető Venezuelai Kommunista Pártot (PCV) is.

A Caracazo ennek a rendszernek a végét jelentette. A modern venezuelai történelem erre a pillanatra vezethető vissza. José Vicente Rangel tekintélyes újságíró és Hugo Chávez későbbi alelnöke úgy fogalmazott, hogy ebben a pillanatban „a venezuelai történelem kettészakadt”.

Hugo Chávezről írt életrajzi munkájában Richard Gott író kiemeli, hogy a Caracazo milyen mélyen elraktározódott a társadalom különböző szektoraiban, ahogy az emberek elutasították a kormányt és annak az emberekkel szembeni bánásmódját.

Egy beszédes anekdota szerint Chávez egyik szövetségese leállította a tüntetőkre tüzelő katonáit, és mindegyiküktől megkérdezte, hogy honnan jött, és hogy ott vannak-e country clubok. Amikor azok azt válaszolták, hogy „nincsenek”, akkor azt mondta a katonáknak, hogy a tüntetők az ő testvéreik, akik ugyanazokból a barriókból jöttek, mint ők, úgyhogy ne lőjenek rájuk.

Számos elemző úgy véli, hogy a Caracazo volt az a pillanat, amikor is a venezuelai szegények – évek óta tartó egyenlőtlenség és kirekesztés – után olyan komoly politikai erővé léptek elő, ami, megfelelő vezetéssel, fenyegetést jelenthetett a fennálló berendezkedésre.

Az emberek fosztogatni kezdtek, hogy élelemhez jussanak - Fotó: Archív

Ez a válság, az állam legitimitásának megkérdőjelezése és a Caracazókor elkövetett mészárlások élénk emléke tehette lehetővé, hogy a Chávez által vezetett 1992-es népfelkelés nagyrészt kedvező fogadtatásra talált a venezuelai szegények körében; úgy tekintettek rá, mint egy bátor katonára, aki felveszi a harcot a korrupt, bukott, több évtizedes rendszerrel.

A társadalmi mozgalmak egyre inkább előtérbe helyeződtek, ahogy a válság folytatódott. Az 1990-es évek közepére tetőztek azok a politikák, amelyeket az emberek korábban a Caracazo során elutasítottak, és a szegények aránya már meghaladta a 60 százalékot, ami azt jelentette, hogy minden harmadik venezuelai napi két dollárnál kevesebből volt kénytelen megélni.

Mindez végül Hugo Chávezben érte el a csúcspontját, aki a korrupt, állandó rendszerpártokon kívülről érkezett, és a szavazatok 57 százalékával elsöprő fölénnyel nyerte el az államfői posztot, hogy beteljesítse küldetését, és átformálja az országot.

A Caracazo sajtóvisszhangja

Egy évvel a Caracazo után a „Comunicación” magazinban (70. szám) számos kommunikációs szakértő elemezte a válságról való tudósításokat. A tudósok érdekes mintázatokra bukkantak abban, ahogyan a média lefejtette az erőszakot és a haláleseteket.

Az incidensek legfontosabb szereplőinek állandóan „a szegényeket” nevezték, az IMF feltételeit pedig katalizátornak hívták, és egyes sajtótermékek kerülték a kormány hibáztatását. Mások a tömegközlekedési rendszer magántulajdonosaira mutogattak.

Egyetlen sajtótermék sem tartotta a történteket a politikai rendszer egészéből fakadó következménynek, vagy hosszú évek bukott politikája tünetének, ami a Caracazóban tört ki.

Ez éles kontrasztban áll Venezuela mai megítélésével, amikor is úgy tűnik, hogy minden problémáért a szocializmust lehet hibáztatni, illetve azok a politikákat, amelyeket Chávez a hatalomra kerülése óta folytatott.

A legtöbb médium úgy tálalta a zavargásokat és az erőszakot, mint spontán fellángolásokat, amelyeket felerősített a tüntetések látszólagos irracionalitása és osztály-orientált jellege.

A Caracazót követő eltűnésekről, gyilkosságokról és más eseményekről szinte alig számoltak be.

Az ellenzék akkor és most

A venezuelai ellenzék egyes mostani vezető alakjai kötődnek a Caracazo idején uralkodó hagyományos pártokhoz; ezt a tényt gyakran elfelejti a hazai és a nemzetközi média.

Ennél talán még fontosabb, hogy azok a politikák, amelyeket a venezuelai jobboldal ma szorgalmaz, egyre inkább hasonlítanak azokhoz, amelyek a Caracazót okozták.

2015-ben a venezuelai ellenzék kulcsfigurái egy olyan kommünikét írtak alá és terjesztettek, amiben egy puccskísérletre biztattak Chávez utódjának, Nicolás Madurónak a kormánya ellen. Egy ilyen puccs a megmaradása érdekében minden valószínűség szerint széles körben korlátozta volna a polgári szabadságjogokat és erőszakot alkalmazott volna, ahogyan ez történt a Caracazo és a 2002. áprilisi puccs idején.

Az úgynevezett „Nemzeti megegyezés az átmenetért” célul tűzte ki, hogy visszaállítsa a venezuelai olajipar Chávez előtti állapotát, amikor az a venezuelai emberek helyett nemzetközi olajvállalatok érdekeit szolgálta. A forradalom alatt államosított cégek tulajdoni viszonyainak „felülvizsgálatát” is szorgalmazza, illetve „a gazdaságot megfojtó korlátozások” megszüntetését, hogy visszavezesse az országot a szabadpiaci múltjába, amely oly’ sok fájdalmat okozott, amikre a Caracazo csak egy példa.

Írta: Gustavo Fuchs és Lee Brown

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság