25 évvel ezelőtt zajlott le a Cuito Cuanavale-i csata.
Nem dicsőségért vagy kitüntetésekért harcolunk,
hanem azokért azt eszmékért, amiket igazságosnak tartunk.
– Fidel Castro Ruz
Idén van a Délkelet-Angolában lezajlott Cuito Cuanavale-i csata kezdetének 20. évfordulója (a cikk 2007-ben íródott – a szerk.), amelyben a kubai és angolai erők megpecsételték a dél-afrikai apartheid fegyveres erőinek sorsát.
Magnus Malan tábornok visszaemlékezéseiben azt írja, hogy ez a hadjárat nagy győzelmet jelentett a Dél-afrikai Védelmi Erők (SADF) számára. Azonban Nelson Mandela nem is vitathatta volna ezt jobban: Cuito Cuanavale „fordulópont volt a kontinensünk – és a népem – felszabadításában az apartheid csapása alól” – jelentette ki.
Heves a vita Cuito Cuanavale jelentőségéről, részben azért, mert fontos dél-afrikai dokumentumok még mindig titkosak. Én azonban tanulmányozhattam aktákat zárolt kubai archívumokból és sok amerikai dokumentumot is. A Havanna és Washington közötti ideológiai megosztottság ellenére nyilvántartásaik rendkívül hasonló történetet mutatnak.
Tekintsük át röviden a tényeket. 1987 júliusában az angolai hadsereg (Fapla) nagyszabású offenzívát indított el Délkelet-Angolában Jonas Savimbi erői ellen. Amikor az offenzíva kezdett sikereket elérni a Délnyugat-Angola alsóbb területeit ellenőrző SADF beavatkozott dél-keleten. November elejére a SADF Cuito Cuanavalénál sarokba szorította az angolai elitegységeket és felkészült a megsemmisítésükre.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa követelte, hogy a SADF feltétel nélkül vonuljon vissza Angolából, de a Reagan-kormányzat egyértelművé tette, hogy ennek a követelésnek nincs fenyegetésértéke.
Az Egyesült Államok Afrikáért Felelős Államtitkára, Chester Crocker megnyugtatta Pretoria nagykövetét: „A határozat nem tartalmaz felhívást átfogó szankciók bevezetésére, és nem nyújt semmilyen segítséget Angolának. Ez nem véletlenül van így, hanem a mi arra irányuló erőfeszítéseink eredménye, hogy a határozatot korlátok között tartsuk.”[i] Ez időt adott a SADF-nak arra, hogy megsemmisítse a Fapla legjobb egységeit.
1988 elejére a dél-afrikai katonai források és a nyugati diplomaták biztosak voltak abban, hogy Cuito bukása a küszöbön áll. Ez pusztító csapás lett volna az angolai kormány számára. Azonban 1987. november 15-én a kubai elnök, Fidel Castro, úgy döntött, hogy még több katonát és fegyvert küld Angolába – a legjobb repülőgépeit a legjobb pilótáival, a legprecízebb légvédelmi fegyvereit és a legmodernebb tankjait. Castro célja nem pusztán Cuito védelme volt, de arra akarta kényszeríteni a SADF-t, hogy hagyja el Angolát egyszer és mindenkorra. Később így beszélt erről a stratégiáról a Dél-afrikai Kommunista Párt vezetőjének, Joe Slovónak: Kuba meg akarta állítani a dél-afrikai támadást, aztán pedig egy másik irányból ellentámadásba lendülni, „mint egy bokszoló, aki a bal kezével hárít, a jobb kezével pedig – odacsap.”[ii]
A kubai repülőgépek és 1500 kubai katona az angolaiak segítségére siettek, és Cuito nem esett el.
1988. március 23-án a SADF elindította az utolsó nagyobb támadását a város ellen. Ahogyan Jan Breytenbach írja, az egyesült kubai és angolai erők azonban „felőrölték és határozottan megállították” a dél-afrikai offenzívát.
Most Havanna jobb keze csapásra készült. Ütőképes kubai hadoszlopok vonultak keresztül Délnyugat-Angolán a namíbiai határ felé. Azok a dokumentumok, amelyek elmondhatnák, hogy mit gondoltak a dél-afrikai vezetők erről a fenyegetésről, még mindig titkosítottak. Azt azonban tudjuk, hogy mit tett a SADF: visszavonult. Az USA hírszerzése azzal magyarázta a dél-afrikai meghátrálást, hogy meglepte őket a kubai előretörés gyorsasága és mértéke, és úgy gondolták, hogy egy nagyobb csata „komoly kockázatot jelentene”.[iii]
Olaszországban, 1941 decemberében gyerekként hallottam az apámat arról a reményükről beszélgetni a barátaival, ahogy hallgatták a rádióriportokat arról, hogy a német csapatokat kivonják Doni Rosztovból, hogy a német „superman” kénytelen volt visszavonulni. Eszembe jutottak a szavai – és a mély megkönnyebbülés, amit akkor éreztek – amikor 1988 elején ezeknek a hónapoknak a dél-afrikai és namíbiai sajtóbeszámolóit olvastam.
1988. május 26-án a SADF bejelentette, hogy „az erősen felfegyverzett kubai és Swapo (Délnyugat-Afrika Népi Szervezete) erők, akik első ízben egyesültek, déli irányban hatvan kilométerre megközelítették a namíbiai határt”. Namíbia dél-afrikai helytartója június 26-án elismerte, hogy kubai MIG-23-ok repültek át Namíbia felett, ami drámai fordulatot jelentett a korábbi időkhöz képest, amikor a levegőt a SADF uralta. Hozzátette, hogy „a kubaiak jelenléte aggodalmakat kelt” Dél-Afrikában.
Ezeket az érzelmeket azonban nem osztották a fekete dél-afrikaiak, akik a dél-afrikai erők visszavonulására reménysugárként tekintettek.
Miközben Castro csapatai Namíbia felé haladtak, a kubaiak, angolaiak, dél-afrikaiak és amerikaiak a tárgyalóasztalnál csaptak össze. Két fő kérdés volt: vajon Dél-Afrika elfogadja-e végül az ENSZ Biztonsági Tanácsa 435-ös határozatának végrehajtását, ami előírta Namíbia függetlenségét, és hogy vajon a felek meg tudnak-e állapodni a kubai csapatok Angolából való kivonásának ütemtervéről.
A dél-afrikaiak nagy reményekkel érkeztek: Pik Botha külügyminiszter arra számított, hogy a 435-ös határozatot módosítani fogják; Malan védelmi miniszter és P. W. Botha elnök pedig kijelentette, hogy Dél-Afrika csak akkor vonul ki Angolából, „ha Oroszország és megbízottjai is ugyanezt teszik”. A Namíbiából való kivonulást nem is említették. 1988. március 16-án a Business Day megírta, hogy Pretoria „felajánlja a Namíbiába való visszavonulást – nem Namíbiából – cserébe a kubai csapatok kivonásáért Angolából. Ebből arra lehetett következtetni, hogy Dél-Afrikának esze ágában sincs a közeljövőben feladni a területet.”
De a kubaiak megfordították a helyzetet, és amikor Pik Botha hangot adott a dél-afrikai követeléseknek, a kubai delegációt vezető Jorge Risquet mázsás súlyként vetette rá magát: „A katonai kalandjaiknak, a büntetlenül elkövetett agresszióiknak, a menekültek lemészárlásainak ideje… lejárt.” Dél-Afrika, mondta, úgy viselkedett, mintha „egy győztes hadsereg lenne, nem pedig az, ami valójában: egy legyőzött agresszor, amely éppen visszavonul… Dél-Afrikának szembe kell néznie a ténnyel, hogy nem fog működni az a tárgyalóasztalnál sem, ami nem sikerült a csatamezőn.”[iv]
Ahogy a tárgyalások véget értek, Crocker táviratozott George Shultz államtitkárnak, hogy fel kell lépniük „a Délnyugat-Angolában, a namíbiai határ közeli szomszédságában lévő jól felfegyverzett kubai csapatok összevonását övező növekvő katonai feszültség ellen. (…) A kubai csapatösszevonás Délnyugat-Angolában példátlan katonai dinamizmust eredményezett.”[v]
Az égető kérdés ez volt: Vajon megállnak-e a kubaiak a határnál? Erre választ keresve faggatta Crocker Risquet-t: „Kubának szándékában áll megállítani a csapatait a Namíbiát és Angolát elválasztó határnál?” Risquet így válaszolt: „Ha azt mondanám önnek, hogy a csapatok nem fognak megállni, az fenyegetés lenne. Ha azt mondanám, hogy meg fognak állni, akkor egy Meprobamatót [kubai nyugtató] adnék önnek… és én nem akarom sem fenyegetni, sem pedig megnyugtatni önt… Az egyetlen dolog, amit mondhatok az, hogy csak akkor tudjuk garantálni [hogy csapataink megállnak a határnál], ha megegyezés születik [Namíbia függetlenségéről].”[vi]
Másnap, 1988. június 27-én, a kubai MIG-ek megtámadták a SADF állásait a Calueque gát közelében, 11 kilométerre északra a namíbiai határtól. A CIA arról tett jelentést, hogy „Kuba sikeresen használja a légierejét és kihasználja Pretoria légvédelmének nyilvánvaló gyengeségeit.” Ez rávilágított arra a tényre, hogy Havanna légi fölényre tett szert Dél-Angolában és Észak-Namíbiában. A kubaiak sikeres légicsapása után néhány órával a SADF lerombolt egy közeli hidat a Cunene folyón. Azért tették, vélekedett a CIA, „hogy elvegyék a kubai és angolai szárazföldi erők elől a könnyű átjárót a namíbiai határon és csökkentsék a védendő pontok számát.”[vii] Soha nem tűnt reálisabbnak a veszély, hogy a kubaiak behatolnak Namíbiába.
Az utolsó dél-afrikai katonák augusztus 30-án hagyták el Angolát, még mielőtt a tárgyalók egyáltalán elkezdhették volna megvitatni a kubai kivonulás menetrendjét Angolából.
Washington minden ez ellen irányuló erőfeszítése ellenére Kuba megváltoztatta a dél-afrikai történelem irányát. Még Crocker is elismerte Kuba szerepét, amikor 1988. augusztus 25-én Shultznak táviratozott: „A kubaiakon kiigazodni már más tészta. Fel vannak készülve háborúra és békére egyaránt. Figyelemre méltó taktikai ravaszságnak és igazán kreatív tárgyalókészségnek vagyunk tanúi. Ez van Castro hetvenkedése és hadseregének példátlan erődemonstrációja mögött.”[viii]
A kubaiak harctéri bátorságának és tárgyalókészségének jelentős szerepe volt abban, hogy Dél-Afrika Namíbia függetlenségének elfogadására kényszerült. Cuito sikeres védelme egy hadjárat nyitánya volt, ami kiszorította a SADF-t Angolából. A győzelem túlvisszhangzott Namíbián.
Sok szerző – Malan csak a legutóbbi példa – próbálta átírni a történelmet, de az amerikai és a kubai dokumentumok egy másik történetről szólnak. Ezt fejezte ki ékesszólóan Thenjiwe Mtintso, Dél-Afrika kubai nagykövete 2005 decemberében: „Ma Dél-Afrikának rengeteg újkeletű barátja van. Tegnap ezek a barátok úgy beszéltek a vezetőinkről és harcostársainkról, mint terroristákról és elűztek bennünket az országaikból, miközben az apartheidet támogatták… Ezek a jóbarátok ma azt akarják tőlünk, hogy ítéljük és szigeteljük el Kubát. A válaszunk rendkívül egyszerű: a kubai mártírok vére az – és nem ezeké a barátoké –, ami mélyen beivódott az afrikai földbe és táplálta a szabadság fáját a hazánkban.”
Piero Gleijeses, olasz politikatudós és történész, a Washington D. C.-ben lévő Johns Hopkins University’s School of Advanced International Studies amerikai külpolitikát tanító professzora
[i] Államtitkárság az amerikai nagykövetségnek, Pretoria, 1987. december 5., Az Információszabadságért Törvény (FOIA)
[ii] Transcripción sobre la reunión del Comandante en Jefe con la delegación de políticos de Africa del Sur (Comp. Slovo), „Centro de Información de las Fuerzas Armadas Revolucionarias (CIFAR)”, Havanna
[iii] Abramowitz (Hírszerzési és Kutatási Iroda, az Egyesült Államok Külügyminisztériuma) az államtitkárságnak, 1988. május 13., FOIA
[iv] „Actas das Conversaciones Quadripartidas entre a RPA, Cuba, Estados Unidos de América e a Africa do Sul realizadas no Cairo de 24-26.06.988”, a Kubai Kommunista Párt Központi Bizottságának archívuma, Havanna
[v] Crocker az államtitkárságnak, 1988. június 26., FOIA
[vi] "Entrevista de Risquet con Chester Crocker, 26/6/88", ACC
[vii] CIA, „Dél-Afrika-Angola-Kuba”, 1988. június 29., FOIA; CIA, „Dél-Afrika-Angola-Namíbia”, 1988. július 1., FOIA
[viii] Crocker az államtitkárságnak, 1988. augusztus 25., FOIA