Neoliberális közgazdászok előszeretettel dicsérik Chilét és tekintik követendőnek a gazdasági modelljét. Sőt, Bolsonaro Brazíliája egyre gyakrabban méltatja Augusto Pinochet tábornok diktatúráját (1973-1990). Pinochet szinte korlátlan hatalmad adott egy csoport fiatal közgazdász kezébe – vezetőjük Sergio de Castro pénzügyminiszter volt –, hogy már az 1970-es években végrehajtsák a világ első nagyobb „neoliberális sokkterápiáját”.

Chile a chicagói iskola által szorgalmazott neoliberális politikai reformok valóságos laboratóriuma lett, és modelljét később máshova is exportálták. Brazíliában azonban ennek a chilei gazdasági tapasztalatnak igaz történetét gyakran eltorzítják, hogy teljességgel hamis összehasonlításokat tegyenek, és ideológiai megfontolásból becsapják az embereket.

Brazília jelenlegi kormánya Pinochet gazdasági modelljét tekinti követendőnek - Fotó: Archív

Most nagy vonalakban át fogunk tekinteni néhány fontos adatot a történelem ezen időszakából. Alapvető információkkal kezdjük, amelyek azonban elengedhetetlenek ahhoz, hogy gazdaságokat és országokat hasonlítsunk össze.

A Salvador Allende elnököt megdöntő puccs napján – 1973. szeptember 11-én – Chilének mindössze tízmillió lakosa volt, körülbelül huszonegyed része Brazília mai népességének, a GDP-je pedig 16,85 milliárd dollárt tett ki, ami csupán 1:130-ad része a jelenlegi brazil GDP-nek. Chilének nem volt olaja, nem volt energiafüggetlen, messze nem volt elegendő élelmiszere, nem volt nehézipara, és a réziparon kívül nem rendelkezett számottevő termelő iparággal.

A chilei gazdaság szinte teljesen a rézkitermeléstől függött; a rézen kívül csak fát, gyümölcsöket, halat és bort exportált. Vagyis teljes mértékben rá volt szorulva a kőolaj és származékai, vegyszerek, elektromos és távközlési berendezések, járművek, földgáz és élelmiszerek importjára, vagyis majdnem minden olyan árucikkből behozatalra szorult, amelyek létszükségletűek voltak a chilei társadalom fenntartásához.

Végezetül pedig Chile egy elszigetelt ország volt, talán a legelszigeteltebb a világon, amelynek nem volt katonai vagy geopolitikai jelentősége Argentínán (Patagónia vonatkozásában), valamint Bolívián és Perun (az Atacama-térség vonatkozásában) kívül senki számára.

Ebben az egyszerű gazdasági, demográfiai és geopolitikai jellemzőkkel bíró országban hajtották végre azokat a reformokat, amelyek azoknak a mantráknak az alapját szolgáltatták, amelyeket a neoliberális kormányok ismételgetnek szerte a világon: a munkaerőpiac rugalmassága és bizonytalansága; az állami termelő szektor privatizációja; minden piac liberalizációja és deregulációja; az állami termelő ágazat privatizációja; különösen a pénzügyi piac radikális kereskedelmi nyitottsággal való felváltása és a protekcionizmus megszüntetése; az olyan szociális szolgáltatások, mint az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás privatizációja; végezetül pedig még az olyan alapvető közművek, mint a vízszolgáltatás, csatornázás és az energia- és gázellátás magánkézbe adása.

Chile esetében ezt a programot egy tizenhét évig tartó katonai diktatúra idején vezették be, amikor nem volt semmilyen politikai vagy parlamenti ellenzék, és egy olyan diktátor támogatta mindezt teljes mellszélességgel, aki 3.200 ellenzékit gyilkoltatott meg, 38.000 embert tartóztatott le és kínzott meg, és több mint százezret kényszerített száműzetésbe. Nem beszélve arról, hogy a katonai kormány 1973 és 1985 között minden nap este tíz és reggel hat óra között kizárási tilalmat rendelt el. És ez minden chileire vonatkozott, nemcsak azon kevesekre, akik elektronikus nyomkövetőt viselnek a bokájukon.

Azaz tizenkét éven keresztül a teljes chilei lakosság arra kényszerült, hogy minden éjjel otthon tartózkodjon, mintha csak egy koncentrációs táborban lettek volna. Ha valakit a kijárási tilalom alatt elfogtak az utcán, azt a fellebbezés joga nélkül letartóztathatták, vagy lelőhették. Mindezek, és Brazília jelenlegi gazdasági minisztere, Paulo Guedes és konzervatív sajtóbeli pom-pom lányai nézetei ellenére Pinochet neoliberális reformjainak eredményei abszolút középszerűek, társadalmi következményeik pedig katasztrofálisak voltak.

Mielőtt belebonyolódnánk a számokba, fontos, hogy elválasszuk a diktatúra 1973 és 1990 közötti történetét attól, ami a diktatúra vége után történt. Sőt, a diktatúra gazdaságtörténetén belül is meg kell különböztetnünk két nagyobb periódust: az elsőt 1973 és 1982 között, és a másodikat 1982 és 1990 között.

A diktatúra első gazdasági időszakában hajtották végre a Pinochet-féle chicagói fiúk a nagy neoliberális sokkterápiát, ami 1982-re katasztrofális válságot okozott. A katonai kormány arra kényszerült, hogy államosítsa a chilei bankrendszert, menessze a pénzügyminisztert, és számos reformját visszavonja (például újra szabályozásokat vezettek be a pénzügyi szektorban, és visszatértek ahhoz a valutaváltási politikához, amit korábban a Chilei Központi Bank folytatott).

1982-ben a chilei GDP 13,4 százalékkal esett vissza, a munkanélküliség elérte a 19,6 százalékot, és a chilei lakosság harminc százaléka függött azoktól a segélyprogramoktól, amelyeket ad hoc hoztak létre a válság kezelésére. És az egy főre eső GDP még négy évvel később, 1986-ban is csupán 1.525 dollár volt, kevesebb, mint 1973-ban.

A diktatúra végére Chile egy főre eső átlagos GDP-je csupán évente 1,6 százalékkal nőtt, ami erősen közelít a gazdasági stagnáláshoz: a lakosság 18 százaléka volt munkanélküli, és 45 százalékuk élt a szegénységi küszöb alatt. 1990-ben Chile egy főre eső átlagos GDP-je vásárlóerő-paritáson számolva csak 4.590 dollár volt, alacsonyabb, mint Brazíliáé, ahol ez akkoriban, az 1980-as évek „elveszett évtizede” után is 6.680 dollár volt. Mindezt „sikernek” nevezni, legalábbis szellemi arcátlanság, ha ugyan nem gőgös ideológiai propaganda.

Azt sem emlegetik soha a neoliberális közgazdászok, hogy csak a diktatúra vége után, az 1990-től 2019-ig tartó közel harminc éves időszakban, és különösen a szociáldemokrata pártokat tömörítő balközép Concertación kormányainak húsz éve idején a chilei GDP jelentősebb mértékben nőtt: az 1990-es években átlagosan hét százalékkal, a demokratikus időszak további részében pedig 4,6 százalékkal.

Ez volt az az időszak, amelyben a chileiek átlagkeresete ötszörösére nőtt, elérve a jelenlegi 25.000 dollárt, ami a legmagasabb Latin-Amerikában, a GDP pedig 2017-ben elérte a 455,9 milliárd dollárt. Ebben az időszakban a Concertación kormányai számos adóreformot hajtottak végre, amelyek növelték az állam szociális ráfordításait, például létrehozták az általános egészségbiztosítás rendszerét, munkanélküli segélyt vezettek be, és megteremtették a Pilar Solidariót, a szegény nyugdíjasoknak járó állami juttatást. Ennek eredményeképpen a chilei állam szerepe ismét növekedni kezdett, különösen az infrastruktúra-fejlesztés, valamint a társadalombiztosítás, egészségügy és az oktatás terén.

Amikor elemzők „chilei csodáról” beszélnek, erre a demokratikus időszakra utalnak, amely során balközép kormányoknak sikerült a diktatúra által örökül hagyott munkanélküliséget 18 százalékról átlagosan 6-7 százalékra mérsékelni; a szegénységi küszöb alatt élő lakosság arányát 45 százalékról 11 százalékra csökkenteni, és elérni, hogy Chile rendelkezzen a legmagasabb emberi fejlődés mutatóval (Human Development Index, HDI) Latin-Amerikában, a világ országai közül pedig a harmincnyolcadikkal.

A Pinochet-féle chicagói fiúk politikáit és neoliberális reformjainak legdrámaibb örökségét végül apránként visszavonták, például új munkaügyi szabályozásokkal, amelyek legalábbis részben helyreállították a chilei szakszervezetek a katonai diktatúra idején elveszett alkupozícióját.

Ezenkívül a balközép kormányok jelentősen növelték az egészségügyre fordított közkiadásokat azzal, hogy létrehozták a „Nyílt Biztosítási Rendszert”, amivel kiterjesztették és általánossá tették a Chilei Országos Egészségügyi Szolgáltatási Rendszer állami karjának számító FONASA-t.

Azonban kétségtelenül a legfontosabb visszakozás az oktatás, különösen a felsőoktatás területén történt. A legtöbb brazil, köztük Guedes még mindig nem tudja, hogy Chilében a katonai diktatúra által az 1980-as évek elején rendelettel felfüggesztett ingyenes felsőoktatást a chilei kongresszus 2018 januárjában újra bevezette.

A társadalombiztosítási rendszer Pinochet-féle privatizációja és tőkésítése, amit Guedes modellnek tekint a Brazíliában bevezetendő nyugdíjreformhoz, a legtöbb chilei nyugdíjas számára rémálomnak bizonyult. Ellentétben azzal, amit Guedes és követői állítanak, a chilei átlagnyugdíj jelenleg az illető nyugdíjba vonulás előtti fizetésének 33 százaléka, és a nyugdíjas lakosság 91 százaléka átlagosan vacak 200 dollárt kap egy hónapban. Emiatt hatvan százalékuk a Bachelet-kormány által 2008-ban bevezetett állami nyugdíjkiegészítésre szorul.

Valószínűleg ez az oka annak, hogy jelenleg Chilében a legmagasabb az idősek által elkövetett öngyilkosságok aránya a világon. A CADEM egy 2018-as felmérése azt állapította meg, hogy a chilei lakosság 88 százaléka elégedetlen a jelenlegi magánnyugdíj-pénztári rendszerrel, és annak megváltoztatását szeretné.

Végezetül, azon brazíliaiak számára, akik az állami vagyon teljes privatizációjáról álmodnak, hangsúlyozni kell, hogy még a chilei katonai diktatúra idején sem merült fel soha a réz és az egyetlen nagyobb állami vállalat, a világ legnagyobb rézgyártójának számító CODELCO privatizációja.

Összefoglalva:

1. Pinochet tábornok diktatúrája és a chicagói fiúk gazdasági eredményei gazdaságilag középszerűek, társadalmilag pedig katasztrofálisak voltak.
2. Az igazi „chilei csoda” – ha egyáltalán volt ilyen – a diktatúra utáni demokratikus időszakban, különösen az 1990 és 2019 közötti korszak balközép kormányai idején történt. Badarság a jelenlegi chilei makrogazdasági stabilitást a Pinochet tábornok által végrehajtott 1973 és 1990 közötti vérfürdőnek tulajdonítani.

Még mindig van idő megakadályozni azt, hogy Guedes ideológiai fanatizmusa szétrombolja a brazil gazdaság kilencvenéves múltját, hogy bankároknak, pénzembereknek és mezőgazdasági exportőröknek tegyen a kedvére, felülírva a brazil társadalom többi részének érdekeit.

Írta: José Luís Fiori

Forrás: Brazil Wire

Fordította: Latin-Amerika Társaság