Ebben a hónapban két fontos nemzetközi nap is van: a Szegénység Elleni Küzdelem Világnapja október 17-én, valamint a Természeti Katasztrófák Csökkentésének Világnapja négy nappal korábban. Ez nem véletlen, a kettő szorosan összefügg.

A katasztrófákhoz kapcsolódó kockázatok csökkentése soha volt nem ennél sürgetőbb – Latin-Amerika és a Karib-térség az élő tanú erre. Hét hurrikán csapott le a Karib-térségre az elmúlt öt hónapban, kettő közülük ötös erősségű volt, és katasztrofális károkat okoztak, többek között olyan szigetországoknak, amelyek alig álltak talpra az egy évvel ezelőtt pusztító ugyancsak nagy erejű hurrikán után.

A természeti katasztrófák akadályozzák a szegénység leküzdését - Fotó: Ian King/UNDP

Ezenkívül két földrengés is megrázta Mexikót szeptemberben – amelyeknek közel ötezer utórengésük volt –, és Ecuadort is átélt egy nagy erejű földmozgást 2016 áprilisában. Kolumbiában és Peruban nagy földcsuszamlások voltak az elmúlt nyolc hónapban.

A meghalt gyermekek, nők és férfiak száma nagyon szomorú, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy egy olyan korban élünk, amelyben már megvannak az ismereteink ahhoz, hogy minimalizáljuk a természeti események miatt bekövetkező emberveszteségeket. Ennek ellenére újra és újra tragédiákkal szembesülünk.

Az a helyzet, hogy olyan, hogy természeti katasztrófa nem létezik. Az ilyen jelenségek attól válnak katasztrófává, ahogyan az emberek, közösségek és társadalmak ki vannak nekik téve. Így ezek emberi életek és javak veszteségeivé változnak. És a szegények kapják a legnagyobb csapást.

Egyrészről a szegénység csökkenti az emberek azon képességét, hogy megbirkózzanak a katasztrófákkal és talpra álljanak azok után; másrészről a katasztrófák akadályozzák az embereket a szegénység leküzdésében.

Ez az oka annak, hogy ha a világ 2030-ra véget akar vetni a szegénység minden formájának, akkor növelni kell a rugalmasságot, minden szempontból. Ez azt a képességet jelenti, hogy nagyobb gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi károk nélkül tudunk megbirkózni a csapásokkal.

A természeti katasztrófák okozta anyagi válság, gazdasági lassulás vagy egy családban jelentkező egészségügyi problémák mindegyike szegénységbe taszíthat embereket – különösen azokat, akik épp csak kilábaltak belőle, ahogyan ezt egy közelmúltbeli UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja – a szerk.) jelentésünk mutatja; hacsak nincs egy olyan „védőháló”, amely segíthetné a hatás elnyelését, mint például a társadalombiztosítási rendszerek vagy fizikai eszközök.

Ebben a konkrét pillanatban döntő fontosságú, hogy különös figyelmet fordítsunk arra, amit a Karib-térség átél. A két egymást érő hurrikán, az Irma és a Maria voltak a legerősebbek, amiket valaha mértek az Atlanti-óceán fölött. Miattuk – most először – Barbuda szigetének teljes lakosságát evakuálni kellett.

Ezek az óriási természeti jelenségek számos karibi országban halálos árhullámot és akár közel háromszáz kilométer per órás állandó szélvihart okoztak, amelyek helyenként három napig is tartottak. Letarolták Barbudát, Dominikát és St. Maartent, de nagy károkat okoztak olyan a katasztrófavédelemben élen járó országokban is, mint Kuba és a Dominikai Köztársaság.

Aminek éppen tanúi vagyunk, az sok mindent megváltoztat. És valószínűleg ez lesz az új rend. Ezért van szükség sürgős lépésekre.

Ez tény. Az éghajlatváltozás – és minden természeti veszélyforrás – súlyosan érinti a fejlődő kis szigetországokat (SIDS), habár ezek az országok történelmileg nem járultak hozzá a probléma kialakulásához. Mivel négy karibi országban is éltem és dolgoztam, első kézből tanúja voltam annak, hogy ezek az országok mennyire kiszolgáltatottak a különféle problémáknak, az államadósságtól és a munkanélküliségtől kezdve az éghajlatváltozásig és a tengerszint emelkedéséig.

Világos, hogy amennyiben az országok nem csökkentik a kiszolgáltatottságukat és erősítik az alkalmazkodóképességüket – nemcsak a természeti katasztrófákhoz, hanem bármilyen sokkhatáshoz – akkor nem tudjuk garantálni, nemhogy növelni, a társadalmi, gazdasági és környezetvédelmi fejlődést.

Amióta a hurrikánok lecsaptak, mi a helyszínen dolgozunk az érintett karibi országokban, támogatjuk a kormányokat, hogy jobban helyre tudják állítani a károkat – rugalmasabb közösségekkel –, hogy felkészülve várják a mindössze nyolc hónap múlva beköszöntő következő hurrikánszezont. Ez létfontosságú: a nemzetközi együttműködés és a magánszektor játssza a kulcsszerepet a rugalmasabb infrastrukturális beruházásoknál.

Ha a karibi országok tizenhárom éven belül el szeretnék érni a Fenntartható Fejlődési Célokat, akkor sürgősen forrásokhoz kell jutniuk, hogy finanszírozni tudják például az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást. A karibi SIDS-ek döntő többsége azonban a közepes jövedelmű országok közé tartozik – az egy főre jutó jövedelmük szintje a nemzetközi pénzügyi támogathatósági referenciaérték felette van –, és emiatt nem jogosultak a teljes fejlesztési finanszírozásra.

A sürgős tennivalókat illetően az egy évvel ezelőtt kiadott „Többdimenziós fejlődés: emberi rugalmasság a jövedelmen túl” Karibi Emberi Fejlődés Jelentésünk olyan továbbfejlesztett erőírások kidolgozására szólított fel, amelyek több tényezőt vesznek figyelembe, illetve olyan jóléti intézkedésekére, amelyek nem csak a jövedelemtől függenek.

Itt az idő, hogy reagáljunk a klímaváltozásra, támogassuk az országokat a jobb újjáépítésben, és újragondoljuk a kizárólag pénzügyi szempontú hagyományos fejlődési besorolási módszereket.

Ha a világ elhatározta, hogy 2030-ra megszünteti a szegénységet, akkor be kell fektetnünk abba, hogy a közösségek, országok és teljes régiók rugalmasabbak legyenek szociális, gazdasági és környezetvédelmi területen. A sebezhetőség – különféle szempontú – csökkentése döntő fontosságú annak érdekében, hogy senkit se hagyjunk az út szélén.

Írta: Jessica Faieta, az ENSZ Fejlesztési Programjának latin-amerikai és karibi főigazgató-helyettese

Forrás: IPS

Fordította: Latin-Amerika Társaság