A kolumbiai békemegállapodásról tartott népszavazás rendkívül kis különbséggel, hatvanezer szavazattal bekövetkező váratlan veresége katasztrófa a kolumbiai emberekre nézve; hogy mekkora, az a következő hetekben, hónapokban kiderülni. Nem kétséges, hogy számos cikk fogja részletesen elemezni a történteket és azok következményeit; az alábbi felsorolás csak egy gyors reakció, amit hamarosan alaposabb elemzések követnek majd.

A háború áldozataira nézve katasztrofális a kolumbiai népszavazás eredménye - Fotó: Agencia Prensa Rural

1. A „nemek” kis különbséggel nyertek

A közvélemény-kutatások az „igen”-tábor egyértelmű, 54-72 százalék közötti előnyét mutatták a szavazás előtti hetekben. Hogyan tudott a „nem”-oldal győzni? Legjobban a szavazástól való távolmaradás kedvezett neki, ami 63 százalékos volt – figyelemre méltóan magas, még egy olyan országban is, ahol a szavazási részvétel rendszerint 50 százalék alatt szokott lenni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a „kolumbiaiak” nem utasították el a békemegállapodást: a választópolgárok kevesebb mint ötöde szavazott ellene.

A 2014-es elnökválasztások, ami egy de facto népszavazás volt a Santos-kormány és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) gerillái között zajló békefolyamatról, jó viszonyítási alapot jelentenek. Akkor a részvétel 48 százalékos volt, és a hivatalban lévő Juan Manuel Santos kényelmes többséggel győzte le szélsőjobboldali riválisát, Óscar Iván Zuluagát a második fordulóban. 2014-ben Santos 7,8 millió szavazatot kapott, míg Zuluaga 6,9 milliót.

Ezúttal az „igen”-tábor 6.377.482 szavazatot kapott, és a „nem”-oldal csak 6.431.376 szavazattal előzte meg; magyarán az egyik oldal másfél millió szavazatot veszített el az elmúlt két évben, míg a másik csak félmilliót. Az olyan nagyobb városok, mit Bogotá és Medellín eredményei nagyon szorosan leképezték a 2014-es különbséget Santos és Zuluaga között. Ha az „igen”-tábor képes lett volna csak tizenötből egyet mozgósítani azok közül, akik két évvel ezelőtt Santosra szavaztak, de most úgy tűnt, hogy nem mennek el szavazni, akkor meglett volna a szavazás.

2. A részvétel kritikusan alacsony volt

Komolyan meg kell majd vizsgálni, hogy a választási részvétel miért volt ilyen alacsony. Az már tudható, hogy a részvételt visszavetette egy hurrikán a karibi régióban, ahol az „igenek” támogatása erős volt; ez már önmagában is elég lehetett, hogy a „nem”-tábor győzzön. De vajon volt-e baljósabb oka is az alacsony részvételnek az ország más részein? A számtalan embert meggyilkoló paramilitáris csoportok még mindig nagyon aktívak, ezért nagyon alaposan ki kell vizsgálni, hogy történt-e valahol megfélemlítés. Másrészről, amennyiben a távolmaradás önkéntes volt, az jelzés lehet Juan Manuel Santosnak, hogy nem sikerült több embert rávennie egy Kolumbia jövőjének szempontjából ilyen fontos szavazáson való részvételre.

3. A „nem”-tábor kicsi, de erős

A 2014-es elnökválasztáson már kiderült, hogy van egy szilárd véleménytömb Kolumbiában, amely az egykori elnök, Álvaro Uribe mögött szerveződött, és ami elutasítja a tárgyalásos úton elért békét a „háborúval elért békével” (pontosabban a „megsemmisítéssel elért békével”) szemben.

Ennek semmi köze sincsen a „büntetlenség a terroristáknak” mantrához. Kolumbiában már így is rendszerszintű a büntetlenség a háborús bűnökkel kapcsolatban: máskülönben maga Uribe is börtönben lenne már, a kolumbiai hadsereg sok tisztjéhez hasonlóan. A kolumbiai konfliktusban megölt emberek nagy többsége a hadsereg és szoros szövetségesei, a jobboldali halálosztagok áldozatává vált; a FARC által elkövetett visszaélések, bár valósak, elhalványulnak a kolumbiai állam által elkövetettekkel összehasonlítva.

Az uribista blokk nem törődik ezekkel az áldozatokkal, mivel azok jobbára szegények voltak, és vidéken vagy a városi nyomornegyedekben éltek. A békemegállapodást azok a területek támogatták a legerősebben, amelyeket a legjobban érintette a konfliktus. A „nem” szavazat lényegében arrogancia volt, és olyan emberek adták le, akik inkább szeretnék, hogy azok az emberek, akiket nem ismernek, és akikkel nem törődnek, továbbra is meghaljanak, ahelyett, hogy akárcsak egy kis teret nyissanak a baloldalnak a kolumbiai politikai rendszerben.

4. Washington kesztyűs kézzel bánik a kolumbiai jobboldallal

A szavazás nagy győztese Álvaro Uribe, egy cinikus, vérszomjas opportunista, aki nyíltan kijelentette, hogy attól tart, hogy számos bűncselekményért felelősségre fogják vonni, ha a megállapodást elfogadják. Kolumbiai sajtóbeszámolók gyakran állítják be úgy Uribét, mintha ő egy normális demokratikus politikus lenne, miközben a legsterilebb képet mutatják hivatali idejének hátborzongató eredményeiről.

Egy szolidaritási delegáció tagjaként az uribizmus csúcsán, 2005-ben Kolumbiában jártam, és soha nem felejtem el azt a mindent átható félelmet, ami a társadalmi mozgalmak aktivistái között uralkodott, akik tudták, hogy Uribe halálosztagos szövetségesei bármikor meggyilkolhatják őket. Elvittek minket Barrancabermejába, a Magdalena folyónál lévő paramilitárisok uralta olajvárosba, ahol néhány óra alatt megnéztünk egy tucat aktivista központot: vendéglátóink elnézést kértek, és elmagyarázták, hogy tudják, hogy ez biztosan elég unalmas volt számunkra, de ha a paramilitárisok külföldieket látnak ki-be jönni az épületbe, akkor talán kétszer is meggondolják, hogy meggyilkoljanak-e helyi aktivistákat, hogy ne vonzzanak magukra nem kívánt figyelmet.

A kolumbiai állam mindig is partnerként kezelte a halálosztagokat, de ez a cinkosság példátlan magasságokba emelkedett Uribe rezsimje alatt. A hadsereg a szeme előtt több ezer civilt gyilkolt meg, és azután gerilla-egyenruhába öltöztették őket, hogy harctéren elesetteknek állítsák be őket (ez volt az úgynevezett „falsos positivos” botrány).

Abban az időben, amikor árgus szemekkel leste a baloldali kormányok minden – vélt vagy valós –ballépését, a nyugati sajtó kesztyűs kézzel bánt Uribével, aki bőséges támogatást kapott az Egyesült Államok kormányától is. Uribe bűneinek és a jelenleg Kolumbiában betöltött pozíciójának felelőssége Washingtonban keresendő.

5. A dél-amerikai jobboldal dicséri az eredményt

Noha széles nemzetközi támogatás övezte a békemegállapodást, és John Kerrytől a pápáig mindenki áldását adta rá, nem minden esetben váltott ki csalódást az eredmény. A venezuelai nemzetgyűlés elnöke, Henry Ramos Allup sietett a végeredményt Santos, Raúl Castro és „narkóterrorista gerillák” vereségeként ünnepelni. Allup a venezuelai jobboldali ellenzék egyik fő vezetője, aminek most többsége van a nemzetgyűlésben, és Nicolás Maduro elnök elmozdításán fáradozik.

Megnyilvánulása emlékeztető arra, hogy a jelenlegi venezuelai kormány minden problémája ellenére fő ellenfele pusztítóbb és fanatikusabb, mint valaha, és bosszúra szomjazik, amiért kiszorították a hatalomból. (Allup mellékesen a Szocialista Internacionálé alelnöke – azé a szervezeté, ami korábban olyan szellemi nagyságokat ünnepelt, mint Hoszni Mubarak egyiptomi diktátor.)

6. Az eredmény ártani fog az emberi jogoknak

Allup örvendezéséhez szégyenletes módon csatlakozott Kenneth Roth, a Human Rights Watch igazgatója is. A HRW békemegállapodás ellen kampányolt, és Roth az eredmények közzétételekor kárörvendően azt mondta, hogy a „nem” szavazat megmutatta, hogy „a kolumbiaiak nem annyira lelkesednek azért, hogy »békének« hívják a FARC és a hadsereg háborús bűneinek büntetlenségét”.

Roth sok minden, de nem hülye, és pontosan tudnia kell, hogy azokat, akik a megállapodás ellen kampányoltak kicsit sem érdekelte a kolumbiai hadsereg büntetlensége, amelyhez évek óta hangosan ragaszkodnak, és mindent meg is tesznek érte. A HRW mára alaposan lejáratódott, és Greg Grandinnak igaza volt, amikor Roth-ot az uribizmus „hasznos idiótájának” nevezte. Ha Kolumbiában kiújul a háború, akkor abban Roth-nak és a HRW-nek is felelőssége lesz, amiért legitimizáltak egy olyan ügyet, ami morális csőd volt.

7. Mi jön most?

Santos előre figyelmeztetett, hogy nincs B-terv, és igaza volt. A békemegállapodás négy év tárgyalásainak eredménye volt, amelyek során a FARC hatalmas engedményeket tett. A megállapodás értelmében a gerilla-vezetés gyakorlatilag letett a széleskörű szociális reformokról; szerény reményük az volt, hogy a háború befejezése megkönnyítené a népi osztályoknak a szerveződést és a Kolumbiában uralkodó gazdasági modell elleni küzdelmet.

A végeredmény a minimuma volt annak, amit ésszerűen elfogadhattak. Uribe és szövetségesei azt mondják, hogy szerintük a megállapodást „újra lehet tárgyalni”, de ők feltétel nélküli megadást követelnek – egy olyan győzelmet, amit a kolumbiai hadsereg képtelen volt elérni a csatamezőn, és amit nem fognak nekik tálcán nyújtani, hogy szívességet tegyenek Uribe mérgező, véreskezű koalíciójának.

Bármilyen hazugsággal is nyugtatta a lelkiismeretét, a „nem”-tábor nem egy kedvezőbb békemegállapodásra szavazott, hanem egy vég nélküli háborúra. Vagy megtalálják a módját annak, hogy megmentsék a múlt héten lezárult megállapodás érdemi részét, vagy Kolumbia sivár, bizonytalan jövő elé néz.

Írta: Daniel Finn

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság