A média narratívája egyértelmű: a békés tüntetők felháborodtak az összeomló gazdaság valamint a politikai elnyomás miatt, és az elnyomó állam ellen harcolnak Venezuelában. A tényleges történések azonban sokkal sötétebbek.

Több mint egy évtizeden keresztül a venezuelai ellenzék különböző erőszakos taktikákat alkalmazott, hogy megpróbálja megdönteni az ország demokratikusan megválasztott kormányát. Egy 2002. áprilisi puccs 47 órára eltávolította Hugo Chávezt és számos civil halálát okozta.

2013 áprilisában erőszakos tüntetések vették célba a kormányzat által működtetett egészségügyi klinikákat és más közintézményeket, legkevesebb hét civil áldozatot eredményezve. Ez a 2013-as elnökválasztás után történt, amelyet az ellenzék elvesztett, de nem volt hajlandó elismerni a kormányt. 2014 elején egy tüntetéshullámban negyvenhárman haltak meg, felük az ellenzék keze által.

Égő ellenzéki barikád Caracasban 2014. február 12-én - Fotó: Reuters

A 2014-es tüntetések során az ellenzéki aktivisták szándékosan támadták az állami biztonsági erőket, és még szögesdrótokat is kifeszítettek a kereszteződésekbe, amelyek egy motorost brutális lefejeztek. Azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy körülbelül kétszáz földműves vezetőt gyilkoltak meg a földbirtokosok, akik ellenzik a 2001-ben Chávez által keresztülvitt földreformtörvényt.

Ezek a brutális történetek szinte teljesen hiányoznak a mainstream média az ellenzékről szóló beszámolóiból. Ugyanez igaz arra is, ahogyan a vezető ellenzéki figurák ezt az erőszakot méltatják. A múlt heti caracasi tüntetésekről szóló mainstream híradásokban az ellenzéket egy alapvetően békés erőnek festették le, ami alkotmányos eszközökkel – egy visszahívási népszavazással – akar leváltani egy inkompetens, elnyomó kormányt.

A tüntetésekről szóló egyik, a Wall Street Journalban megjelent cikk idézte az ellenzék egyik támogatóját, aki azt mondta: „Nem mondhatják, hogy nem próbáltuk meg a változásokat békésen, az alkotmány alapján követelni”. A cikk röviden megemlíti a 2002-es puccsot, de arról nem beszél, hogy a mai ellenzék vezető tagjai kulcsszerepet játszottak abban. És az ellenzéki erőszak újabb példáiról sem tesz említést.

A New York Times a tiltakozásokról szóló cikke részletezi a romló venezuelai helyzetet, amely odáig fajult, hogy az emberek a kormány ellen tüntetnek, és bőségesen idéz beszámolókat, amelyek azt állítják, hogy a kormány elnyomja az ellenzéki politikusokat és a külföldi újságírókat. Említést sem tesznek az ellenzéki erőszakról.

A BBC a szeptember elsejei tüntetésekről szóló cikke azt állítja, hogy „a tüntetők kis csoportja összecsapott a rohamrendőrökkel”. A cikk megemlíti a 2014-es tiltakozásokat és leírja, hogy „akkor negyvenhárom ember vesztette az életét a politikai paletta mindkét oldaláról”.

Azonban mint más mainstream cikkek, ennek a középpontjában is aránytalan mértékben az ellenzék azon állításai szerepelnek, hogy a kormányzat elnyomó. A Bloomberg a szeptember elsejéről szóló cikke röviden tárgyalja a 2014-es tüntetéseket, de félrevezetően azt a benyomást kelti az olvasóiban, hogy „a több mint negyven ember azért halt meg” mert „elnyomták a kormányellenes tüntetéseket”, elhallgatva, hogy az ellenzéket számos halálesetért terheli felelősség.

A konklúzió ennek és a mainstream média más, a tüntetésekről szóló beszámolói alapján egyértelmű: az ellenzék békés, és nincsen semmi ok arra, hogy elhiggyük a kormányzat téveszmés és öncélú állítását, hogy egy erőszakos puccs valós veszélyével kell szembenéznie.

Sőt, az ellenzéki vezetők többször is tagadták, hogy puccsra készülnének. De az ezektől a figuráktól származó nyilatkozatok, nem beszélve a közelmúltbeli eseményekről, azt jelzik, hogy a kormányzatnak nagyobb oka van aggodalomra, mint azt a mainstream források érzékeltetni engedik.

Májusban, Henrique Capriles, aki az ellenzék elnökjelöltje volt a 2012-es és 2013-as választásokon, azt ajánlotta a venezuelai hadseregnek, hogy „döntse el, hogy az alkotmánnyal vagy Maduróval van”.

Más ellenzéki vezetők, például Jesús Torrealba, szintén olyan nyilatkozatokat tettek, amelyekben kifejezetten azt kérik a katonaságtól, hogy döntse meg a kormányt, de minimum azt sugallják, hogy a hadseregnek aktívan támogatnia kellene az ellenzéket Maduro elnökkel szemben. Csak találgatni lehet, hogy más országokban vajon hogyan reagáltak volna a kormányzati tisztviselők, ha vezető ellenzéki személyek ehhez hasonló nyilatkozatokat tettek volna?

Jó teszt annak eldöntésére, hogy annyira „békés”-e az ellenzék, mint arra a média beszámolói utalnak, hogy megvizsgáljuk, hogyan beszélnek az ellenzéki vezetők az erőszakos eseményekről. Ebből az derül ki, hogy a legfontosabb ellenzékiek nemcsak, hogy nem éreznek bűntudatot vagy megbánást, amikor olyan események kerülnek szóba, mint a 2002-es puccs, de egyenesen ünneplik az ilyen eseményeket.

Néhány nappal a szeptember elsejei tüntetés előtt, augusztus 27-én tartott beszédében a venezuelai nemzetgyűlés elnöke és az ellenzék egyik vezető személyisége, Henry Ramos Allup többször is úgy utalt a puccsra, mint ami elfogadható lenne. Ebben a beszédben Ramos Allup egyértelművé tette, hogy csak azt sajnálja, hogy nem sikerült eltávolítani Chávezt.

Nem kétséges, hogy bőven van mit kritizálni a venezuelai kormányban manapság. A kormányt bőven lehet hibáztatni a valutaárfolyam hibás kezeléséért, valamint azért, mert nem néz szembe a korrupcióval. Ha történik állami erőszak, azt el kell ítélni, és szükség lenne az országban egy független baloldal megerősödésére. De azok a narratívák, amelyeket a média elénk tálal, szabad utat adnak az ellenzéknek.

Írta: Gabriel Hetland

Gabriel Hetland az Albany Egyetemen tanít, korábban írt már cikkeket a venezuelai politikáról a Nation, a NACLA, a Qualitative Socilogy és a Latin American Perspective folyóiratokba.

Megjelent a Jacobin folyóirat internetes oldalán 2016. szeptember 11-én.

Fordította: Latin-Amerika Társaság