A párt - Chávez választói bázisa és a bolivári forradalom
A történelem mostani időszakában mi, venezuelaiak, és általában a világ lakossága, tanúi voltunk egy olyan eseménysorozatnak, amikor a caracasi proletariátus, érthető módon, politikai forradalmat robbantott ki, amely kezébe helyezte a venezuelai kormányszervek ellenőrzését. Ez a változás magába foglalta a venezuelai szocializmus fentebb kifejtett politikai tézisét összefoglaló, tízpontos programhoz igazított állami politika kibontakozását. Megfigyelhettük a 80-as évektől különös mértékben jelen lévő aktív és passzív ellenállást, amely a nagy történelmi összefüggések megnyilvánulásaként és a politikai erőszak minimális alkalmazásával - a képviseleti demokrácia kínálta módszerekkel - 1999-ben az állam kormánya, a katonai vezetés élén is változást eredményezett, és előzőleg mint előőrs kirobbantotta az 1992. február 4-i és november 27-i lázadásokat.
Ennek az ellenállásnak leghatározottabb képviselői tiltakozó megmozdulásokat szerveztek különféle közterületeken, melyek 1989. február 27-én teljesedtek ki, az El Caracazo néven ismert társadalmi felkeléssel. Ez volt az előfutára a fentebb említett katonai felkeléseknek. A tiltakozó tömegek politikailag támogatták a baloldali pártokat és mozgalmakat, melyek legalább nyilvánosan adtak hangot a szocialista gondolkodás ihlette kételyeiknek. Ez a magatartás a köztársaság kongresszusában helyeket biztosított ezeknek a politikai szervezeteknek és uralmat néhány helyi és regionális kormányban, ám megosztottságuk miatt kevéssé hatékonyan és alacsony minőségben járultak csak hozzá a változás mozgalmához. Eközben kevésbé öntudatos, a bizalmatlanság és a véres elnyomás miatti félelmükben apátiába süppedt rétegük passzív ellenállást gyakorolt, nem vett részt a politikai és társadalmi folyamatokban, amelyek a politikai rendszert fenntartó intézmények kialakításának nyitottak teret. Vitathatatlan, hogy ez a kétféle attitűd, illetve magatartás vezetett oda, hogy 1830-tól kezdve - kis megszakításokkal - az állam által ellenőrzött hatalmi apparátusból eltűntek.
Ilyen körülmények között az 1998-as választás újjáélesztette a gyarmati időszak óta meglévő ellentmondást, amely szembeállította a születőben lévő burzsoáziával összekapcsolt, pozitívan megkülönböztetett társadalmi rétegeket a lakosság negatívan megkülönböztetett csoportjaival, melyek a rabszolgaság és a szolgaság körülményei között adták munkaerejüket a gyarmati időszak és a függetlenség első századának földesurai által uralt feudális társadalom számára csakúgy, mint a kapitalista társadalomnak, amely a 20. században az olajiparba való benyomulással vette kezdetét. Így jött létre az a világrend, amelyben a periféria területei, az ott élő elmaradott lakossággal, eszközeikkel és munkaerejükkel tették teljessé a felgyorsult iramban globalizálódó piac ga/dasági ciklusát. Ebben a keretben, az alapvetően választási jellegű szervezeten, az Ötödik Köztársaság Mozgalmon (ÖKM) keresztül az országban jelen levő, főleg szocialista erőket felölelő politikai szervezetekkel szövetkezve - melyek együttesét Hazafias Pólusnak nevezték - létrejött a „Chávez népe". Heterogén együttes, amely közvetlenül kötődik a forradalmi folyamat vezetőjéhez, aki 1999-től napjainkig a venezuelai politikai valóságot meghatározóó átmeneti rendszer vezető személyisége. Ennek a hibrid együttesnek abban az időszakban nemcsak az jutott feladatául, hogy a forradalmi folyamat érvényességét választás útján fenntartsa, hanem, hogy a katonai intézmények haladó szektoraival együtt hozzájáruljon a neoliberális reakció aszimmetrikus háború keretében véghez vitt tényleges akciói elleni védelemhez.
A liberális restaurációs forradalom, az osztályharc és a venezuelai Kommunista Párt
A jelenlegi forradalmi folyamat legközvetlenebb előzménye az 1899-es liberális restaurációs forradalom volt, amelynek a Cipriano Castro által vezetett tachirai liberális egyesület volt az előőrse. A csalódott liberálisok fellázadtak a konzervatív oligarchiának az államhatalomba való visszatérése miatt, és elővédként a polilikai közösség strukturális szegénységének bázisát, a parasztságot használták. Kezdetben integráló mozgalomról volt szó, amivel szemben nem a hagyományos földbirtokos arisztokrácia lépett fel, hanem a nagyvárosok kapitalista enklávéjához szorosan kapcsolódó, a nemzeti burzsoáziában testet öltött kapitalizmus, versenyeivel és konfliktusaival. A 20. századi két világháború fejezte ki ezt a nagyhatalmak burzsoáziái közötti versenyt. A liberális restaurációs forradalom nyíltan vallotta az országon belüli osztályharcot, nemzetközi síkon pedig az antiimperializmust abban a történelmi pillanatban, amikor a szenet helyettesítő szénhidrogének felhasználása nyomán bekövetkező technikai átalakulásokból eredő társadalmi forradalom beköszöntött. Nem meglepő tehát, hogy a 20. század első felében a venezuelai Andok lázadásaihoz hasonlítható politikai forradalmak törtek ki külföldön, mint például a mexikói forradalom és az oroszországi szovjet forradalom, még akkor is, ha a folyamatok résztvevői között nem volt semmilyen összekötő kapocs. Ezt a tényt nem vették figyelembe a tudományos szocializmus teoretikusai, akik a fejlett európai tőkés társadalmak valóságai alapján kialakított téziseiket általánossá tették. Arra törekedtek, mint a liberalizmus is tette, hogy egyöntetűvé tegyenek egy anyagi valójában jelenlévő sokféleséget, és nem ismerték az egyes társadalmi valóságok különleges sajátosságait. Ezzel a problémával szembesülnek aztán az orosz forradalomban a volt cári birodalom nemzetiségeinek kérdése kapcsán.
Az új integráló folyamattal a modernitás keretében, a helyi és a nemzetközi burzsoázia politikai viszonyai között kellett szembenézni, akárcsak napjainkban. Egyrészt az úgynevezett „Felszabadító Forradalom”-ban testet öltött, a szénhidrogének területén koncesszióval rendelkező Egyesült Államok-béli vállalat érdekeihez kapcsolódó nemzeti burzsoázia pénzügyi szektora által vezetett belső „ötödik hadoszloppal”, másrészt ellenállni Németország és Nagy-Britannia hadihajó-blokádjának, ugyanakkor visszaverni egy Kolumbia felőli inváziót. Az inváziót együttesen hajtotta végre a Konzervatív Pártba tömörült kolumbiai földbirtokos arisztokrácia és a Liberális Párt úgynevezett „golgotáiból” álló burzsoá frakció. (A Liberális Párt 1880-tól mindmáig uralkodik a szomszédos ország politikai porondján.) A restaurációs mozgalom mindenesetre sikeresen szállt szembe ezzel a fegyveres reakcióval; de végzett vele a Juan Vicente Gómez nevével fémjelzett, a folyamat katonai erejévé vált belső viszályszító csoport - mégpedig akkor, amikor ez utóbbi még kisebbségben volt, és nem számíthatott a forradalmi regionális milícia segítségére, ám az Egyesült Államok katonai erejének közvetlen részvételével megkaparintotta a hatalom ellenőrzését.
De a 19. század forradalmi folyamataitól eltérően ezúttal nem foszlott semmivé az integráló erő. Az integráló mozgalom magja megmaradt a milíciák kebelében, és ezekből az intézményesítést követően megalakult a Nemzeti Hadsereg. Így került sor a 20. századi forradalmi politikai erőszak első jelentős eseményére: az 1919. január 15-i katonai puccsra. Fiatal katonák által véghezvitt erőszakos akció volt ez, akik kapcsolatban álltak a diákmozgalommal, régi forradalmárokkal és értelmiségiekkel. A pozitivizmus ideológiai felfogásában ez utóbbiak szálltak szembe az államhatalom ellenőrzése terén a burzsoáziával. Olyan magatartásról volt szó, melyet Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország rendszereinek bukása, továbbá a mexikói és a szovjet forradalalom győzelme ösztönzött. Tartós kapcsolat jött létre a katonai parancsnokságok szektorai és a politikai mozgalom között, és ez kapcsolat kifejezte az ország integráló erejét. Egy sor polgári-katonai felkelésben öltött testet, melyek kijelölték a nemzeti politikai átalakulás menetét az egész 20. századra vonatkozóan, és az 1992. február 4-i, illetve november 27-i felkelésekben érték el tetőpontjukat.
Az 1919-es lázadók csoportján belül valószínűleg voltak néhányan azok közül, akik 1927-ben Mexikóban a Venezuelai Forradalom Pártja alapítói lesznek, amelyből majd 1931. március 5-én az illegalitásban megalakul a Venezuelai Kommunista Párt. Ez a politikai erő hozta szerves kapcsolatba az ország élő radikális hagyományát a tudományos szocializmussal. Ez az elméleti alapvetés a 19. századi determinizmus jegyében fejlődött ki, amely lehetővé tette az anyagi jelenségek bizonyítható megismerését. Ez a tétel megfelel Marx tapasztalati megfigyelésének az európai népek történeti fejlődését illetően, amely szerint, közvetlen a kapcsolat a termelőerők meghatározta időszakban uralkodó termelési mód és a mindenkor elért társadalmi forma között. Ez a politikai szervezet fogja elterjeszteni azokat a nézeteket, amelyek szembenállnak az egész elmúlt század uralkodó áramlatával, a venezuelai gazdasági liberalizmussal.
A Forradalmi Párt bomlása a polgári szocializmus egyeduralma dején
A proletár tömegek a 20. században csak három alkalommal léptek színre újra: az 1945. október 18-i, az 1958. január 23-i polgári szocialista forradalmakban és az 1989 februárjában kezdődő szociális felkelésben; az utóbbi indította el az 1999-es politikai forradalmat. Az imént említett két polgári szocialista forradalmat, melyeket különféle tömegpártokban a népi rétegek fékentartására szerveztek, részben az uralkodó társadalmi osztály valósította meg a kispolgársággal szövetkezve, amely a kapitalista társadalom megszilárdítása érdekében akarta orvosolni a szociális bajokat.
Ebbe a kategóriába tartoznak a szociáldemokraták és a szociál-keresztények követői is, akik a hátrányosan megkülönböztetett szektorok sorsán kívántak javítani; az úgynevezett civil szervezetek, a transznacionális tendenciák irányában haladó neoliberalizmuson belül szervezett politikai közösségekben az úgynevezett „civil társadalom” képviselői; a szakszervezeti vezetők és a szakmai szervezetek tagjai, és végül a mindenféle természetű nemzeti reformerek. Ez a szocializmus az egész társadalom javára a szabadkereskedelmet kínálja, a gazdaság fejlődése és a foglalkoztatás növelése érdekében védővámokat, végül a „jó állampolgároknak” az élet és a tulajdon fizikai biztonságát, miközben kegyetlenül elnyomja a tiltakozó rétegeket, és katonáit - a fentebb már említett „negyedik generációs háborúk” felfogásának keretében kifejlesztett globalizált harcok részeként - közepes intenzitású regionális konfliktusokban való részvételre készíti fel.
Bomlasztó erőkről van szó, hiszen alapjában a „civil társadalomról” szóló felfogás kiterjesztésével a venezuelai lakosság és terület fontos részét kizárták: a létfenntartó gazdaságban elhelyezkedő társadalmi szektort, az úgynevezett „strukturális szegénység” alkotóelemeit, valamint a hagyományos gazdasági tevékenységek széles körét. A civil társadalom fogalma „cenzusos demokráciát” jelent. A demokráciának ez a formája azokat az önkéntesen szerveződött politikai és társadalmi csoportokat tette meg politikai és társadalmi szereplőkké, amelyek gazdaságilag önállóak, függetlenek az államtól és a fennálló törvényes rendhez kötődnek; kizárta viszont azokat a szervezetlen csoportokat, amelyek erősen függtek az állami támogatástól, illegálisan telepedtek le, bádogvárosokban és egyéb rögtönzött lakóhelyeken laktak, rendszeres munkájuk nem volt. Ebből a szociális szektorból kerültek ki a szélsőséges politikai mozgalmak tömegei, akiket megtévesztett a paternalizmus és a klientúrarendszer demagógiája és gyakorlata, így nemcsak kooptálták a lakosságnak ezt a szegmensét, hanem mozgalmaikba a jelentős számú értelmiségi és diák mellett bevették a gyári munkásság és a szakmai testületek nagy részét is. A nemzeti politikai színteret 1945-től 1999-ig ez a szövetség uralja majd, amely lényegében a kapitalista polgárság fejlődésének kedvez, kiemelten a gazdaság harmadik, szolgáltató szektorában működő vállalatainak.
A Forradalmi Párt - Venezuela Kommunista Pártja (VKP) - ellenzéki politikát folytatott, és propagandájával leleplezte a liberáliskapitalista ideológiát, amely Venezuelában az olajkitermelés kezdeteitől fokozatosan teret nyert. Ez utóbbi feladathoz a diákmozgalom bizonyult megfelelő terepnek, innen került ki az integrálást hirdető mozgalom „élcsapatának” nagy része, bár a dolgozói mozgalmak kezdeményei is fontosak voltak. Kétségkívül előmozdított egy olyan átfogó politikai mozgalmat, amely tevékenységében egyesíteni igyekezett valamennyi nemzeti tiltakozó és antiimperialista csoportosulást. 1936-ban egyesült a Nemzeti Demokratikus Párttal, melytől aztán egy évvel később különvált. Az egyesülés és a különválás veszteségekkel járt, a távozó tagok alapítják meg később a Demokratikus Akció (DA) elnevezésű pártot, amely főszerepet játszik majd a polgári szocializmus létrejöttében.
A múlt század 60-as éveiben ezen az egységesítő irányzaton belül a VKP csatlakozott a DA egyik elszakadó csoportja által kezdeményezett fegyveres harchoz. Ennek a politikai szervezetnek egyik szegmense - a Baloldali Forradalmi Mozgalom (BFM) - szerette volna helyreállítani a forradalmi és antiimperialista irányvonalat, fellázadt a párt vezetése ellen, hogy a politikai erőszak segítségével megszerezze az állam ellenőrzése feletti hatalmat. A harcok több mint egy évtizeden át folytak, a nem reguláris háborús technikákat vegyesen használták az erőszakos összeesküvéssel, de katonai alakulatokat is igénybe vettek időnként, míg végül viszonylag elszigetelten, a kapitalista enklávék periférikus területein mély belső ellentmondásokba keveredtek, és szinte megállíthatatlan szétesés vette kezdetét, ami katonailag és politikailag tovább gyengítette a mozgalmat. A 20. századi venezuelai forradalmi folyamatnak ez az időszaka a hidegháború része volt, amely világméretekben szembeállította egymással a nagy iramban a szétesés felé haladó liberális kapitalizmus erőit. A szabadkereskedelem helyét a mono- és oligopóliumok vették át, ezek a pénztőkével közösen globalizált világot uralnak, amelyben a tőkekivitel nagyobb jelentőségű, mint a termékkivitel.
A „chávizmus”, a Hazafias Pólus és a forradalmi erők újraegyesítése
A forradalmi erők szétszórtsága miatt tucatnál több közepes, kicsi és egészen apró politikai párt és mozgalom keletkezett, melyek két elkülönült stratégiai vonalat tettek magukévá: a képviseleti demokrácia gyakorlatát használva, „élcsapatként” működve a proletariátusban kialakítják az osztálytudatot, és a baloldali gyermekbetegség áldozataiként egy politikai-társadalmi apparátus és logisztikai támasz nélküli fegyveres harcban fenntartják magukat. De a két irányzat közül egyik sem vette figyelembe a szomszéd országokból - ahol felgyűlt az uralkodó társadalompolitikával szembeni ellenérzés - érkező migráció által táplált, egyre nagyobb népességet tömörítő társadalmi szektort, amelyben a strukturális szegénység gyökerezik. A John Williams nevével fémjelzett 1989-es Washingtoni egyezmény, melyet a venezuelai államra is ráerőltettek, viharossá fokozta a felháborodást. Tény, hogy ez a szociális együttes lett valójában az 1989 februári események főszereplője, miközben a szocialista mozgalmak vitaköreiben tévesen úgy vélekedtek, csupán a lumpenproletariátus megnyilvánulásáról van szó.
A baloldal gyermekbetegségében szenvedő csoportosulásoknak szinte semmilyen hatásuk nem volt az ország életére, kivéve, hogy az állam az elnyomó apparátus fenntartásának igazolásaként használta őket. Az elnyomó apparátus különösen a városi területeken és a vidéki településeken található ellenzéki társadalmi szektorok visszatartására szolgált. A formális demokrácia gyakorlatait alkalmazó szervezetek azonban nem ilyen irányban fejődtek. A VKP kivételével revizionista szemszögből vetették fel újra a tudományos szocializmusról vallott politikai nézeteiket, többé-kevésbé kiegészítve ezeket Antonio Gramscinak a „kulturális hegemóniáról” szóló elméletével, valamint az eurokommunizmus néhány elképzelésével a „többpártrendszerről”, mint a demokrácia ismertetőjeléről; az volt továbbá a véleményük, hogy a szocializmust békés úton, diktatúra nélkül kell megvalósítani. Látva - a Szovjetunió Kommunista Pártja „proletárdiktatúra” értelmezésének betudhatóan - a kommunista blokk szétesésének fenyegető jeleit, ennek nyomait az új kiváltságos osztály létrehozása és az úgynevezett „létező szocializmusnak” a Varsói Szerződés országaira kényszerített gyakorlatában, számukra a többpártiság szinte politikai imperatívuszt jelentett.
Ezeken a revizionista gyakorlatokon keresztül a venezuelai baloldali politikai pártok és szervezetek az ország kormányának különböző szintű parlamenti intézményeiben megszilárdították kis területek feletti uralmukat, az ellenőrzést a szövetség néhány államában, néhány nagyvárosban a munkásmozgalom és az állami egyetemeken a diákmozgalom befolyási övezeteiben. De a képviseleti demokrácia választási gyakorlatának elfogadásából szükségszerűen következett, hogy elvetették az osztályharc gondolatát, még ha jelszóként megtartották is. Felülkerekedett ezzel a történelmi blokk kulturális hegemóniájának Gramsci-féle gondolata. A forradalmi mozgalmaknak ezek a csoportosulásai egymás versenytársaivá váltak, és kizárólag választási céllal vagy a parlamenti politikán belül hoztak létre alkalmi koalíciókat vagy szövetségeket a hatalom tényezőivel, ami összezavarta bázisaikat, és mindenekfölött szimpatizánsaikat, akik szórványos támogatást jelentettek terveikhez. Ilyen körülmények között nagy valószínűséggel az történt volna, hogy a baloldalnak ezek a szervezetei egymással versengtek volna az 1998-as választásokon, és hasonló sorsra jutottak volna, mint az úgynevezett centrumpártok: letűntek volna a venezuelai politikai színtérről, és ettől kezdve két pólus maradt volna, egyik oldalon a „chávizmus”, a másikon pedig az Enrique Salas Römer vezette pénzoligarchia.
Politikai szervezetként való kitartásuk a nemzeti életben betöltött főszereplői jelerűétükkel kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy elnökjelöltnek Hugo Chávez Frías parancsnokot választották, aki a BFM200 előőrsének vezetőjeként lépett a nyilvánosság elé. Egy választásra készülődő politikai szervezet bázisán jött létre Chávez vezetésével az Ötödik Köztársaság Mozgalom (ÖKM), amely a parlamenti választási folyamatban az országban jelen lévő legfőbb szervezett politikai szereplővé válik majd. A strukturális szegénységet alkotó szektorok csatlakoztak a mozgalomhoz, és ők alkották ennek a politikai szervezetnek a választási erejét. Gyakorlatilag ez a politikai szervezet erőszakolta ki a Hazafias Pólusként ismert formáció megalakulását. A Hazafias Pólus nemcsak a hazafias orientációjú erőket egyesítette, beleértve a kispolgárságnak a neoliberális konzervatív blokkal szemben létesített mozgalmait. Mindez nem az említett szervezetek felső vezetésének döntésére történt.
Tagságuk nyomására alakult ki a helyzet, így egyesültek a nemzeti proletariátus bizonytalan szektorait megosztó, szétszórt forradalmi erők. A nemzet kiváltságokkal nem rendelkező osztályai és rétegei állammá lettek, miután 1998 decemberében megnyerték a választásokat, ahogyan azt megelőzően, Juan Vicente Gómez rezsimje alatt, a kőolaj-kitermelés megkezdésével, a Venezuelában történt átalakulás után a burzsoázia tette.
A forradalmi front és az átmenet hatékonysága
A baloldali politikai pártok bázisai és az ÖKM által szervezett, kirekesztett társadalmi szektorok az államfő szinte személyes vezetése alatt alkották közvetlenül a forradalmi frontot. Közvetítőkké váltak a folyamat vezetője és a tömegek között. A vezető útját nyilvánvalóan kijelölte a köztársasági elnöki funkció gyakorlása, a hatalma tudatára ébredő tömeg pedig a létrejött átmeneti rendszer támogatói bázisát alkotta. Ez a rend a permanens forradalom jegyében gyorsuló ütemben megszilárdult.
A mi esetünkben a permanens forradalom fogalmát a permanensen és folyamatosan, valamint a társadalom kormánya számára alkalmilag létrehozott bármely más hatalommal szemben túlsúllyal cselekvő „alkotmányozó hatalom” elsőbbségének eszméje tartotta fenn. Az egész átmeneti időszak alatt ténylegesen fennmaradt - a kapitalizmus megszilárdulásának időszakát átugorva, kihasználva a modern enklávék és a lakosság nagy részét kitevő, a hagyományos vagy létfenntartó gazdaságban tevékenykedők között gerjesztett feszültségeket - a járadékos társadalom fejlettebbé alakításának lehetősége. Ilyen feltételek mellett az átmeneti rendszer dinamikáját egyrészt a háttérbe szorított hatalmi blokk reakciója alakította, másrészt - alapvetően a lélektani hadviselésen keresztül kialakult stratégiai viszonyként - a forradalmi front - az elővéddé egyesült tömeg - tevékenysége. Ebben a viszonyban a magánkézben lévő tömegkommunikáció közvetlen ellenséggé változott, és az erődemonstrációk az utcák ellenőrzésétől kezdve a társadalmi mozgósításokon keresztül, a katonai puccsal együtt konkrét gyakorlati módon valósultak meg.
A belső tevékenység felgyorsult, miután az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i események után meghirdette az úgynevezett „terrorizmus elleni harcot”. Ez a tevékenység olyan küzdelem, amely szembeszáll a nagyhatalmi törekvésekkel, és többpólusú rendszert kíván kialakítani. Ezek az események módosították a szembenállásnak köszönhetően aktivizálódó venezuelai belső feszültségeket. A konfliktus fő színterét az úgynevezett „ingatagság ívének" országai alkotják: a dél-amerikai Andok-vidékétől kezdve Észak-Afrika, a Közel-Kelet, a Fülöp-szigetek és Indonézia, továbbá az „új Európa” elszegényedett övezetei (Románia, Lengyelország és Bulgária).
Senki sem tagadhatja jelenleg, hogy ez a politikai front 1998-tól 2006-ig a különböző választási folyamatok során - beleértve a 2003-as újraválasztó népszavazást és az államcsínnyel és a 2002-es olajipari szabotázzsal szembeni rendszervédelmi tevékenységeket -hatalmas társadalmi mozgósítások vezetésével és igazgatásával bizonyította be hatékonyságát. Tevékenysége azonban nem volt ugyanilyen hatékony, amikor azon fáradozott, hogy kialakítsa a szocializmusba való átmenethez szükséges struktúrákat és felépítményi elemeket. Kiderült, hogy az „élcsapat” nem szervez és nem hoz létre tulajdont, csak azt osztotta szét, amit a hivatalos rendszer elkülönített a nép számára. A missziók (társadalmi programok) informális rendszere volt az, amelyik lehetőséget és újféle identitást teremtett a kiváltsággal nem rendelkező venezuelai lakosság részére. Friss szervezet volt ez, amely számot vetett egy jelenséggel, melyre a pártok és a szakszervezetek nem tudtak kellő figyelmet fordítani: a rendszerből kirekesztettekről van szó. Ebből a rétegből emelkedett ki az új vezetés is, amelyik tömeget tudott maga mögé állítani, és ma ez a tömeg alkotja a rendszer kemény támogatói bázisát. És ez a jelenlegi venezuelai forradalmi mozgalom hatalmának társadalmi alapja.
Venezuela Egyesült Szocialista Pártja mint a forradalom politikai eszköze
A rendszert állandó lélektani, gazdasági és katonai nyomás alatt tartja a globalizált burzsoázia, szövetségben a kolumbiai oligarchiával és a belső „ötödik hadoszloppal”. (Ez utóbbit a nemzeti nagyburzsoázia és a középosztályok alkotják, amelyek hagyományosan függnek a fejlett tőkés országoktól, manapság pedig közvetlenül az Egyesült Államoktól.) Ilyen helyzetben a politikai rendszer szilárdsága nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire hatékony a forradalmi kormány politikája.
Ahogy Simon Rodríguez megjegyzi egy már idézett bekezdésében, „az egyszerű ember nem szereti a feltevéseket, mert nem tudja, mivel helyettesítheti be azokat...” - őt a tények érdeklik.
Ezért kedvez a reakciónak az, amikor nem tudjuk hatékonyan teljesíteni a programokat. Ez a tehetetlenség sok esetben nyilvánvaló. Sok tekintetben kétségkívül a konzervatív erők számlájára kell írni, hogy forrásokat kellett elvonnunk tevékenységük semlegesítésére. Hasonlóképpen az államigazgatásba beszivárgott bürokráciának tulajdonítható, hogy bűnös szabotázsa vagy vétkes hozzá nem értése miatt elmaradt a tervek végrehajtása. De az élcsapatot is jelentős felelősség terheli a zűrzavar miatt, hogy nincs olyan szervezete, amelyik tevékenységének kohéziót biztosítana. Olyan rendre van szükség, amelyik a reivindikatív társadalmi mozgalmat az alapnak és a felépítménynek a szocialista forradalom igényelte átalakításait ösztönözni képes politikai erővé alakítja.
A folyamatot semmiképpen sem valósíthatná meg a kis pártok sokasága; a szakszervezetek, szakmai testületek, érdekcsoportok és felelős személyiségek, tehát az elővéd különböző elemei, valamennyien vetélkednek egymással, keresik a befolyásolás társadalmi lehetőségeit, hogy kielégítsék saját érdekeiket, egyebek közt közt úgy, hogy közfunkcióikkal visszaélve jogtalan anyagi előnyöket szereznek. Mindez olyan politikai pártot követel, amely lehetővé teszi a szocialista terv végrehajtását, és biztosítja a szervezett nép ellenőrzési jogát a társadalmi élet minden területén.
A szocializmus és a párt
A szocializmus ebben az értelemben nem az emberi nem fizikai és különösen biológiai szempontú evolúciójának egy meghatározott időszaka a Földön. Nincs teleologikus jellege, ami a „történelem céljává” vagy a tökéletes társadalom - a kommunizmus - eléréséhez vezető átmenet egyik szakaszává változtatná - ahogy az a neoliberális felfogással történt -, s aminek minden körülmények között azonos dogmatikus jelentése volna. Valami olyan, amit ha politikai terminusra fordítanának le, az emberi lények közötti állandó konfrontációnak neveznénk, ahogyan azt a „vadkapitalizmus” felvázolja a „végtelen háború” sémájával. Nem is „megmentő ideológia”, ahogy a gazdasági liberalizmussal egyetértő polgári szocializmus megfogalmazta, azt a hamis reményt keltve, mintha politikai reformokkal fokozatosan megvalósítható volna a társadalmi humanizáció.
Ez a társadalmakra elidegenítő hatást gyakorolt, az emberi előrehaladást gátló konformista attitűdhöz vezetett, és olyan demagóiát alakított ki, amely végletesen eltorzítja a demokrácia eszméjét - azt az eszmét, amely az élet megőrzésére irányuló szándéketika legracionálisabb értéke. Ahogyan mi, venezuelaiak csaknem egy évszázadon keresztül megfigyeltük, a gondolkodásnak ez a formája csupán a köztársaságunkban együtt élő osztályok és társadalmi rétegek közötti szélsőséges egyenlőtlenséghez vezetett. A szocializmus az emberi viselkedés tudományának területén kialakított elmélet arról, hogy egy meghatározatlan anyagi valóságban mi a lehetősége egy olyan rugalmas társadalmi rend létrehozásának, amely képes alkalmazkodni a fizikai világban és az emberi kultúrában bekövetkező változásokhoz. Ez a kultúra a szocialista rend alkotóképességének eredménye - azé a képességé, amely eszközöket talál fel, hogy megkönnyítse az emberi létet meg az emberi nem megőrzését. Ez egyike azoknak a fizikai vagy metafizikai természetű képességeknek, amelyek az emberi akarattól és egy tanulási folyamattól függnek. A párt tehát akaratformáló iskola, és ez az akarat lehetővé teszi az emberek számára, hogy felépítsék és megvédelmezzék a szocializmust.
A párt nem termeli újra a politikai szervezetek napjainkig jellemző vonásait. Nem egy ideológia kifejlődése, és nem egy társadalmi osztály vagy bármely más emberi egyesületi forma érdekeit képviseli, amely önmagáért való céllá válik. A liberális képviseleti demokrácia keretén belül ez volt a pártok felfogása. A párt arra szolgál, hogy egyesítse a szabad embereket, akik önállóan, demokratikusan kívánnak részt venni hatalmuk gyakorlásában, hogy természeti környezetükkel harmóniában valósítsák meg önmagukat az embertársaikkal való békés együttélést lehetővé tevő közpolitikák alakításában. Más szóval: a szocializmus etikai keretén belül.
A politikai szervezetnek ily módon történő felfogása lényegében pluralista, hiszen még ha megvan is az alapegyezség az értékekről és a célról, ami felé tartanak, ismerik az emberi lények közötti természeti különbségeket. Olyan társadalmi rend ez, amely elismeri mind az egyének, mind a konkrét csoportok közötti érdekellentéteket, hiszen ezek a szociális és természeti környezet különbözőségeiből adódnak.
Ebben az értelemben a tolerancia a szocialista gondolkodásmód egyik alapértéke, gyakorlati érvényesülése meghatározza a párttagok magatartását és a külső környezettel szembeni attitűdjüket. A különbözőségek megoldására a párbeszédet és a vitát ismeri el érvényesnek, és határozottan elutasítja a hatalom megnyilvánulásaként történő, a politikai viszonyokat néhány stratégiai természetű viszonyban átalakító személyes vagy csoportos kizárást. Persze felhívja a figyelmet az egyénben és a társadalmi csoportokban jelentkező kultúra-természet ellentmondás létezésére. A párt éppen úgy eszköze a lényegében békés politikai cselekvésnek, mint az erőszakos jellegű stratégiának. Ami ez utóbbit illeti, agresszív cselekedetek létrehozójává válhat, konfliktusok színterévé, melyekben összeütközésekre kerül sor napjainkban nemzeti és nemzetközi méretekben, szocialisták és konzervatívok között, avagy maguk közt a szocialisták között is. Ily módon a párt idegrendszert alkot, aktivizálja az államot a nép szuverenitásának védelmére.
A társadalmi „szinapszis” mint Venezuela Egyesült Szocialista Pártjának (VESZP) alapvető funkciója
A politikai szervezet úgy működik, mint a különleges egyesüléseket megkönnyítő „szinapszisokat” kiprovokáló neurotranszmitter, amely az idegrendszerben jeleket továbbít egyik neurontól a másikhoz, és az idegrendszerből kiindulva összekapcsolja a neu-ronokat a nem idegi sejtekkel, például az izomsejtekkel vagy a mirigysejtekkel, hogy egyéni építő- vagy védekezőakciókat provokáljanak. A neuronok között a szinapszis felel az egyéni tudat kialakulásáért. Ez a fogalom - a szinapszisé - görög szavak kombinációjából származik: sin azt jelenti „egyesültek” és a haptenia úgy fordítható le: „határozottan”. Ha e fogalmat összefüggésbe hozzuk a párttal, lényege úgy fogalmazható meg, hogy olyan eszköz, amely a közös tudaton belül a tagjai közötti egységre törekszik, és arra, hogy más és más társadalmi és politikai formákban a környezetében mindenki valósítsa meg a résztvevőkkel az államon belül a társadalomtest egységét.
Ezzel a képpel váltjuk fel a már ismert, mechanikán alapuló metaforát, amely ezt az „élcsapat”-nak tekintett politikai szervezetet afféle áttételszíjként fogja fel, amely a már felvilágosult együttes ismereteit és döntéseit átadja a félretájékoztatott, öntudatlan proletariátusnak, és általában annak a vízfejű társadalomnak, melyben minden energia „az agyban” összpontosul, s az mozgatja a testrészeket a faj mindenható akarata szerint, saját érdekeinek megfelelően. Ez a jelenség - a 19. századi és a 20. század első részében lezajlott tudományos fejlődéssel, és a gazdaság terén elért haladással összhangban - akadályozta meg az emberiség felemelkedését általában, és specifikusan a szocializmus előretörését.
Az úgynevezett „létező szocializmus” szervezeti formáiban legalább annyira, mint a polgári szocializmusban - az energia felhalmozását keresték, ahogyan ez ösztönösen a konzervatív erőkön belül is történik, nevezetesen az oligarchikussá vált vezetésben, amely önkényesen a népek leigázására használta a felhalmozott hatalmat. Ugyanez zajlott le a nemzetközi kapcsolatokban is. Megalkották tehát ezt a szélsőségesen hierarchizált rendet, amely a konkrét politikai közösségekben úgy fejeződik ki, hogy széles rétegeket szegénységgel és kirekesztéssel büntet.
A nemzetközi rendszerben ennek a képnek a megfelelője, lefordítva arra, ahogyan a birodalom hadvezérei maguk nevezik: az „ingatagság íve". Kiterjedt terület, amely a dél-amerikai kontinens andoki régióinál kezdődik, átszeli Afrika északi és középső részét, onnan bejárja a Közel-Keletet, és eljut a Fülöp-szigetekig és Indonéziába. Ez a terület az, amelyet a „harmadik világnak” neveznek, és ahol a fejletlen feltételeknek alávetett népekkel együtt a legnagyobb ásványianyag-tartalékok találhatók, főleg olaj- és gáztartalékok, a legnagyobb víztartó rétegek és itt a legnagyobb a biológiai sokféleség. Ebben a térségben helyezték el az előretolt katonai bázisokat, ahonnan megpróbálják visszatartani ezeknek a közösségeknek, magának az emberi nemnek a felszabadító mozgalmait.
Ennek a metaforának a kibontásával jellemezhetjük a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt összetartó erejét. A mikroelektronika területén végbement tudományos és technikai forradalom a végtelenségig fokozta az információ elérésének és szervezésének lehetőségeit a döntések meghozatalában, a kommunikációs csatornák megsokszorozásával megkönnyítette a társadalmi erők szervezését és irányítását, továbbá a termelőerők növelését jelentette. A társadalmi forradalom időszakán belüli forradalomról van szó. Ennek a robbanásszerű változásnak volt köszönhető, hogy jelentős politikai forradalmak valósultak meg, mint például az iráni iszlám forradalom és a mi bolivári forradalmunk.
Szinte megmagyarázhatatlanul omlott össze a globális kapitalizmus által támogatott monarchia, amelynek felhalmozott gazdasági és katonai eszközei összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak annál, mint ami az iráni proletár tömeg kezében volt.
Ugyanez volt a meglepő Venezuela esetében is, proletariátusunknak nemzeti méretű mozgósítása az El Caracazo néven ismert felkelés alatt. Az első esetben a mágneses szalagokkal működő „kazetták” és az elemes hordozható lejátszók voltak a kollektív tudatot formáló eszközök, melyek lehetővé tették az Irán politikai rezsimjét átalakító tevékenységek koordinálását, miközben a mi esetünkben a tömegkommunikációs eszközök és a mobiltelefon játszottak fontos szerepet abban a népfelkelésben, amely utat nyitott a mostani forradalomnak.
Ugyanilyen megdöbbentőek voltak a bolygóra kiterjedő, a nemzetek feletti és a pacifista jellegű különleges szervezetek ellenőrzése által végzett mozgósítások a nemzetközi piac uralmára vágyó monopol- és a transznacionális vállalatok szándékaival szemben, az imperializmus háborús terrorizmusa ellen, amikor az ellenőrizni próbálta a már említett „ingatagság íve” területeit. A párt működésébe szisztematikusan be kell vezetni az úgynevezett ismereti hálók gyakorlatát: tagjait be kell vezetni a nyilvános „infoközpontok” használatába, utóbbiakat létesíteni kell, és több alternatív kommunikációs eszközre van szükség.
így jön majd létre a szinapszis, amely lehetővé teszi a szocialista elővéd egységét és erejét, valamint a venezuelai államba tagolt társadalomtest kohézióját, így a párt megtalálja helyét az összeütközések színterein, a népek társadalmi életében és a köztük ma jelen levő dialektikus viszonyokon belül, vagyis a közvélemény területén. Alakot ölt, ami a radikális angolok puszta megérzése volt, akik a 17. században utat nyitottak a forradalmi ellen vallásnak, a nyomtatott sajtót használva arra, hogy megnyerjék maguknak a közvéleményt. Ez a gyakorlat lehetőséget ad arra, hogy a közvetlen részvételi demokrácia anyagivá váljon, a párt működésében legalább annyira, mint a politikai közösség életében, valósággá változtatva, ami mostanáig pusztán körülírhatatlan absztrakció volt, amit úgy hívnak, hogy „21. századi szocializmus”.
A párt mint a venezuelai forradalmi tömeg szervezésének eszköze
A párt alakot ölt, de nem a polgári szocializmus által szervezett tömegpártokét, célja az, hogy a politikai és stratégiai cselekvés érdekében hatékony elővédet szervezzen a nemzeti proletariátus egy részéből. De sok ember nem szükségszerűen tömeg, csak szükségleteik tudatában lévő és vágyakkal rendelkező emberek nagyszámú tömörülése, akik sokkal inkább hallgatólagos megegyezéssel - a közös célokat azonosító lélektani mechanizmus segítségével - csoportosulnak, mintsem egy felvilágosult vezetés hatására. Vitathatatlan, hogy a társadalmi elővéd, amely lehetővé tette a venezuelai forradalmat, szinte spontán állampolgári egyesülés által jött létre, olyanokéból, akik tudatában voltak szegénységüknek és embertelen életkörülményeiknek. Nem szuggerálható és hiszékeny, ösztönös viselkedésű sereg volt, amely irracionális spontaneitással bír, és tömegre jellemző erőszakos megnyilvánulásra meg állati vadságra képes.
Tömeg a közösségünk középrétegét alkotó kispolgári tömeg volt, és hamar kimerítette minden erejét. Olyan helyzet állt elő, amelyben a nemzetközivé lett burzsoázia által kimondott gyanú ipso facto vitathatatlan ténnyé változott; az ellenszenv elve pillanatokon belül vad gyűlöletbe csap át. És tömegeket csábított el a polgári szocializmus demagógiája, akik beléptek a polgári pártokba és civil szervezeteikbe, s akarat nélküli automatákká váltak. Viszont nem volt fanatizmus, sem gyűlölet, sem feltétel nélküliség az élcsapat viselkedésében. Sikereiket inkább rábeszélő és lebeszélő módszereikkel érték el az uralkodó burzsoázia által kikényszerített szabályok keretei között, nem fizikai és lélektani agresszióval.
Ebből következik, hogy viszonylag alacsony árat fizetett győzelméért, és lényegében nyereséget könyvelhetett el, miközben ellenségei nagy veszteségeket szenvedtek el nemcsak a belső színtéren, hanem a nemzetközin is. Alapgondolatunk az, hogy igazi tömegszervezet létesüljön, amely felkészült kádereket képez a politikai-stratégiai cselekvés számára, nem pedig a fordítottja, mint a korábbi gyakorlatban történt, amikor úgy kezelték a proletariátust és a társadalom középrétegeit, mint a röghöz kötött jobbágyokat.
A párt mint a szocialista program végrehajtásának eszköze
A párt térben vagy funkcionálisan elszigetelt kis akciócsoportok körül alakult, amelyekben ténylegesen megvalósítható a demokrácia eszméjén belül a politikai tevékenységhez alapvetően hozzátartozó párbeszéd és vita, és végrehajthatók a konzervatív reakció erőszakos tevékenységének visszaverésére hivatott stratégiai tevékenységek, a „decentralizált harcmező” gondolatának jegyében. Ezek az egységek - a katonai nyelvből átvett „zászlóalj” nevet kapták. Az ilyen típusú alakulat a politikai tevékenység által megkívánt taktikai akciókat hajt végre. Szocialista köröket hoznak létre, közvetlenül választják szóvivőiket, és akciósorozatokon keresztül valósítják meg időben és térben mélyebb tevékenységeiket. A szóvivők fizikai vagy virtuális gyűlésen - ismeretségi hálóikon keresztül - megválasztják küldötteiket a szervezet vezetésébe, amely állami és nemzetközi összefüggésben politikai és stratégiai tevékenységét irányítja.
Ugyanez a mechanizmusa a kormányintézményekbe és a venezuelai közhatalmat szervező különböző szintű szervekbe történő képviselőválasztásnak. Olyan mechanizmusról van szó, ahol a vezetésre az eredmények adnak erkölcsi jogot és legitimitást, nem pedig pusztán a származás vagy a demokrácia képviseleti formája, amely a felső vezetést jellemezte a polgári szocializmus idején, mely az utóbbi ötven évben a venezuelai politikai rendszert meghatározta. Ez esetben a hatalom az igazságosság által megszerzett tekintélyből származik. Ezt az értéket olyan politikai akcióval vagy gyakorlattal lehet megszerezni, amely összhangban van a venezuelai nép legfőbb értékeivel. Ebben a helyzetben a párt társadalmi számvevővé is válik azért, hogy az emberek érezzék: kormányuk és vezető tagjai igazságosak vagy igazságtalanok, törvényesen járnak el vagy törvénytelenül, nemcsak aszerint, ahogyan politikai pozíciójukhoz jutottak, hanem alapvetően aszerint, amit cselekszenek.Összefoglalva a párt a szocialista program megvalósítójaként reményre jogosít, a haladás biztosítéka a venezuelai állampolgárok részére. Ezzel a mechanizmussal járul hozzá népünk ahhoz, hogy optimalizálja a béke lehetőségeit az egész emberiség számára. A venezuelai burzsoázia a proletariátus erőszakos cselekvésétől való félelmében oly lassan és gyáván lépett a színre a szövetségi háború idején, a 19. század közepe táján, hogy a proletariátus 1999-es győzelme után hamar elvesztette magabiztosságát, és kapitulált; minden reményét külföldi osztályos társaiba vetette, akik azonban alaposan belebonyolódtak periférikus háborúikba a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. A venezuelai burzsoázia tekintélyét igencsak megtépázta a Kolumbia Terv alkalmazása során elszenvedett veresége, és az a tény, hogy sikertelenül próbálta érvényesíteni az ALCA-ban kifejezett uralmi politikáját.