"Oximoronon olyan jelzõt értünk, amely értelmileg, látszólag ellentétben áll azzal a szóval, amelyhez kapcsolódik. Így például, a gnosztikusok sötét fényrõl beszélnek, az alkimisták fekete napról."

 

Jorge Luis Borges

Figyelem! Ha nem olvasta a mottót, jobb, ha most megteszi, különben nem fog semmit érteni.

Megcáfolhatatlan tény: a globalizáció létezik. Ez most nem ítélet, pusztán tényként említem. De mivel oximoronról beszéltünk, jeleznünk kell, hogy széttagolt globalizációról van szó.

A globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, s a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. Ma már a világ bármely pontjáról, bármely pillanatban szerezhetünk információkat. A pénznek megvan az az adottsága, hogy mindenütt jelen van: szédületes sebességgel jön s megy, mintha mindenhol egyszerre létezne. És ezáltal a világ új arculatot ölt, óriáspiaccá válik.

A globalizáció ellenére, vagy éppen miatta, a bolygó messze nem homogén. A világ egyfajta szigettenger, olyan puzzle, amelynek minden egyes darabja újabb részekre oszlik, és tulajdonképpen az egyetlen igazán globális dolog a heterogenitás.

Míg a technológia és az informatika egyesítette, a pénzhatalom megosztotta a földet, és fegyverként használta fel ehhez az előbbi kettőt. A globalizáció világháború: a negyedik világháború, egy mechanizmus, a destrukció/elnéptelenítés, rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusa, amely az egész világot hatalmába keríti. Egy új (ahogy Ignaco Ramonet írja: univerzális, állandó, közvetlen és immateriális) világrend felépítése céljából, a pénzhatalom eltörli a határokat. Ennek érdekében újfajta háborút indít, amely lerombolja a nemzetgazdaságot, a nemzetállam alapját. Ez utóbbi kihalófélben van. Helyén az egyesített piacok jelennek meg, vagy még inkább egy világméretű piac leányvállalatai, egyszóval a világpiac.

A következmény egy oximoron. Egyre kevesebb egyén rendelkezik a megtermelt javak egyre nagyobb hányadával, amelyet egyre nagyobb számú és egyre szegényebb dolgozó termel meg. Ahogy John Berger írja: "Századunk szegénysége nem hasonlítható össze semelyik korábbiéval. A szegénység nem azért jelenik meg, mert valamiből kevesebb van, mint régebben, hanem mert a gazdagok kiváltságaik tömegét rákényszerítik a társadalom többi szereplőjére." Néhány hatalmastól a bolygó semmit sem tagad meg, míg sokmillióan bolyonganak, és sehol nincs számukra hely. A szervezett bűnözés, a bírói és törvényhozói hatalom tartóoszlopa (törvényen kívüliek hozzák a törvényeket) és a világ "integrációja" megsokszorozza a határokat.

Korunk jellemzői a következők: a pénzhatalom felsőbbrendűsége, a technológia és informatika forradalma, háború, destrukció/elnéptelenítés és rekonstrukció/újjáépítés, támadás a nemzetállamok ellen, a hatalom és a politika újradefiniálása, az egyeduralkodóvá váló piac megjelenése, mely az élet minden egyéb területét maga alá gyűri, a gazdagság koncentrációja kevesek kezében, a szegénység proliferációja, a kizsákmányolás és a munkanélküliség eszkalálódása, milliók számkivetettsége, területi dezintegráció, bűnözők hatalomra jutása. Más szóval: széttagolt globalizáció.

Ami az értelmiséget illeti, fel kell tennünk a kérdést: ok is áldozatai-e a destrukció/elnéptelenítés és a rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusának? Milyen szerepet kínál nekik a pénzhatalom? Hogyan használják fel a technológiai újításokat (vagy hogyan használja az fel őket)? Milyen pozíciót foglalnak el ebben a háborúban? Milyen kapcsolatuk van a nemzetállamokkal? Hogyan viszonyulnak az ily módon újradefiniált hatalomhoz és politikához? Mit gondolnak a globalizáció következményeiről? Tehát: hogyan illeszkednek bele a széttagolt globalizációba?

Cikkünk a bal- és jobboldali értelmiség között vitát kíván provokálni, tehát nem foglal állást az értelmiségre és hatalomra, illetve az értelmiségre és a változásokra vonatkozó eszmefuttatás során.

Nos. Üdv és tartsák kezüket a távirányítón! Pillanatokon belül kezdünk...

I. A "pay per view" globalizáció

Itt, az ezredfordulón, nem tudjuk, mit gondoljunk: a 2000. év vajon a huszadik, vagy a huszonegyedik századhoz tartozik-e? Úgy tűnik, ez igen jó táptalaja az oximoronnak. Azt mondjuk például, hogy ez most valami végének a kezdete, vagy valami kezdetének a vége. Olyan érzésünk van, mintha már minden megtörtént volna egyszer, mintha újra lejátszanánk egy régi filmet, más képekkel, más színészekkel, de ugyanazon forgatókönyv alapján. Mintha a globalizáció "modernizmusa" (vagy "posztmodernizmusa" - pontosítsa, ha tetszik, az, aki veszi erre a fáradságot -) oximoronba öltözött volna, és archaikus modernizmusként jelenne meg előttünk...

A világ nem négyszögletes, legalábbis így tanítják az iskolában. De a harmadik évezred küszöbén azt sem állíthatjuk többé, hogy gömbölyű. Nem tudom, milyen geometriai formával írható le a világ mostani alakja, de mivel a digitális kommunikáció korát éljük, talán egy gigantikus képernyőként kellene definiálni. Hozzátehetnénk: "tévéképernyő", bár én inkább "mozivászonnak" mondanám. Nemcsak azért, mert jobban kedvelem a mozit, hanem azért is (és főleg azért), mert olyan érzésem van, mintha egy film peregne előttünk, egy régi film, egy régi-modern film (már csak az oximoron kedvéért is).

Az egyik ilyen képernyőn különböző, puzzle-szerű képek egyidejű levetítését lehetne beprogramozni (ezt nevezik "picture in pictre"-nek). A globalizált világ miatt a bolygó mind a négy égtájáról érkeznek képek. De nem ám akármilyen képek! Nem mintha nem lenne elég hely a vásznon, hanem mert "valaki" szelektálja a képeket. Vagyis igaz, hogy olyan képernyő előtt ülünk, amelyen a világ különböző pontjairól egyszerre sokféle kép pereg, ám a világ egésze mégsincs jelen.

Most viszont nem kerülhetjük meg a kérdést: "Kinek a kezében van a programkezelő? "Ki irányítja a programkészítést?" Jó kérdés, de most nem válaszolhatunk rá, mert nem biztos, hogy sikerülne pontos választ adni, és különben sem ez a témánk.

Nem válthatunk csatornát, és nem mehetünk másik moziba, nézzünk meg inkább közelebbről néhány puzzle-képet a globalizáció óriásvásznán.

Nézzük például az amerikai kontinenset. A képernyő egyik sarkában megjelenik a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem (UNAM) képe, amint éppen elfoglalja egy félkatonai csoport: a Szövetségi Rohamrendőrség. Ezek a szürke egyenruhás férfiak nem tanulni jöttek ide. Arrébb, háttérben a délkelet-mexikói hegyekkel, egy harckocsioszlop vonul át Chiapas bennszülött falun. Még arrébb a vásznon egy észak-amerikai rendőrt látunk, aki - nem titkolt erőszakkal - elfog egy fiatalembert, valahol Seattle-ben vagy Washingtonban.

Az Európát ábrázoló képen is a szürke szín dominál. Ausztriában Jörg Haider beszél pro-náci hevülettel. Olaszországban Silvio Berlusconi igazgatja a nyakkendőjét, Spanyolországban Felipe Gonzales Aznar kifestésével foglalatoskodik, Franciaországban Le Pen mosolyog. Ázsia, Afrika és Óceánia ugyanebben az unalmas szürke színben tűnik fel.

Hm... Mennyi szürke... Hm... Tiltakozhatunk... Elvégre színes műsort ígértek... Legalább hangosítsuk fel a tévét és próbáljuk megérteni, miről van szó...

II. Egy emlékezetes feledés

Az értelmiség - társadalmi realitás. Az emberi társadalom kezdetei óta így van ez. Csakhogy az értelmiségre vonatkozó régészeti adataink meglehetősen hiányosak. Ezért maradjunk inkább a jelenkornál; azt szeretnénk megvizsgálni, milyen szerepet tölt be a mai társadalomban.

"Az értelmiség kategóriája - írja Umberto Eco - igencsak tág fogalom, ez nyilvánvaló. Viszont sokkal pontosabban meghatározható az "értelmiségi szerep" fogalma. Az értelmiségi szerep abban áll, hogy kritikusan határozzuk meg azt, amiről azt tartjuk, magának az igazság fogalmának kielégítő megközelítése. Bárki továbbfejlesztheti ezt a meghatározást, még egy nem-értelmiségi is, aki tulajdon létén elgondolkodik és ennek valami módon kifejezést ad, ugyanakkor elárulója lehet, például az az író, aki az eseményekre érzelmileg reagál, s nem kényszeríti magára a kritikai gondolkodást." Az értelmiségi munka tehát kritikai és analitikus jellegű. Egy társadalmi jelenséggel szemben (hogy ennél a példánál maradjunk), az értelmiségi megvizsgálja a nyilvánvalót, az állítást és tagadását, megkeresi a kétértelműségeket, illetve mindazt, ami nem tekinthető sem egy, sem pedig egy másik ismert dolognak (bármennyire hasonló is ahhoz), majd felfedi (közli, leleplezi) azt, ami nem nyilvánvaló, sőt olykor éppen a nyilvánvaló ellentéte.

Norberto Bobbio azt mondja, "értelmiségiek mindazok, akiknek az üzenet-továbbadás az életük mindennapos és tudatosan választott elfoglaltsága, (...) sőt, hogy brutálisan fejezzük ki magunkat, legtöbbször ezzel keresik a kenyerüket." Érdemes megjegyeznünk az értelmiséginek, a kritikai analízis hivatásos művelőjének ezt a megközelítését.

Az is köztudott, hogy az értelmiségi nem feltétlenül gyakorolja értelmiségi szerepét. "Az értelmiségi szerephez szorosan hozzátartozik az anticipáció (annak előrelátása, hogy mi fog történni) vagy a visszatekintés (arra, ami történt), ritkán szól arról, ami éppen történőben van, egyszerűen ritmikai okok miatt, hiszen az események mindig sokkal gyorsabbak és sürgetőbbek, mint a róluk való reflexió."

A kritikai analízis e hivatásos művelője a társadalomnak valamiféle szemtelen lelkiismerete. Non-konformista, szemben áll mindennel, a politikai és társadalmi erőkkel, az állammal, a kormánnyal, a médiával, a kultúrával, a vallással és minden egyébbel, amit csak a kedves olvasó óhajt. Valahányszor a társadalmi cselekvő azt mondja: "Ennyi pont elég!", az értelmiségi szkeptikusan ezt morogja: "Ez túl sok!", vagy ezt: "Ez túl kevés!"

Az értelmiségi kritizálja a mozdulatlanságot, és változást sürget, haladást. Ugyanakkor o maga is beékelt része a számos irányból jövő támadásoktól át meg átjárt társadalomnak, amelyet megoszt a hatalmat birtoklók, és ezért a változásban ellenérdekeltek, valamint a változásért harcolók szembenálló tábora. "Az értelmiséginek, hogy ne váljon nevetségessé, meg kell értenie - írja Manuel Vázquez Montalbán -, hogy nincs semmiféle szellemi varázserővel felruházva, amely körül ott forog a történelemi igazság, hanem csupán olyan nyilvánvaló ismeretekkel rendelkezik, (...), amelyek vagy elindítják a világban rejlő igazságtalanságok utáni kutatás felé, vagy az általános konformizmus és tehetetlenség cinkosává teszik."

Ez az a pont, ahol az értelmiségi választ az értelmiségi szerep és a többi társadalmi szereplő által felkínált szerep között. És ugyancsak itt jelenik meg a szembenállás (és a harc) a progresszív és a reakciós értelmiségi között. Egyik is, másik is folytatja kritikai elemző munkáját, ám míg a progresszív értelmiségi hajthatatlanul ostorozza a mozdulatlanságot, az állandóságot, a fennálló rendet és a homogenitást, a reakciós a változást, a mozgást, a lázadást és a heterogenitást támadja. A reakciós értelmiségi "megfeledkezik" értelmiségi szerepéről, lemond a kritikai gondolkodásról, és emlékezete beszűkül, tagadva múlt és jelen létezését. Kizárólag a jelent, az adott pillanatban létezőt tartja megragadhatónak, mi több, szentnek és sérthetetlennek.

Amikor "progresszív és reakciós értelmiség"-ről beszélünk, "bal- és jobboldali" értelmiségiekre gondolunk. Hozzá kell tennünk, hogy a baloldali értelmiség még a (társadalmi, ideológiai és politikai értelemben vett) baloldallal szemben is megőrzi értelmiségi szerepét, tehát kritikai gondolkodását, korunkban azonban kritikája alapvetően a fennálló hatalom, a pénzvilág nagyjai és azok kiszolgálói ellen irányul.

De hagyjuk most a baloldali, progresszív értelmiséget, és nézzük meg közelebbről a reakciós értelmiségieket, a jobboldaliakat.

III. Az intellektuális pragmatizmus

Kezdetben a jelentős jobboldali értelmiségiek haladóak voltak. Az igazi óriásokra gondolok, nem a törpékre. Octavio Paz, az utóbbi évek legnagyobb jobboldali entellektüelje Mexikóban ezt mondta: "Azok közül jöttem, akiket baloldali gondolkodóknak neveznek. Ez nagyon fontos volt fejlődésem szempontjából. Most nem is tudom, hol állok... Csak azt tudom, hogy velük állok párbeszédben, olykor vitában. A többiek számára nincs sok mondanivalóm." A Pazéhoz hasonló esetek mindennaposak a világ hatalmas mozivásznán.

A progresszív értelmiség tárggyá és célponttá válik a fennálló hatalom szemében. Megvásárolandó tárggyá és megsemmisítendő célponttá. Mindkét cél érdekében rengeteg eszközt mozgósítanak. A baloldali ennek az üldöző csábításnak a légkörében "születik meg". Van, aki ellenáll neki (legtöbbször egymagában, mert a szolidaritás nem különösebben jellemző a baloldali értelmiségre), mások azonban, abban a hitben, hogy a globalizáció "elkerülhetetlen", addig kutatnak az ötletkészletükben, míg végül találnak valami okot, amellyel igazolni lehet a hatalom legitimitását. Ekkor a rendszer felajánl nekik egy kényelmes karosszéket (hol támogatás, hol pozíció, hol díjak vagy kiváltságok formájában) a tegnap még oly ellenszenvesnek tartott Fejedelem jobbján.

Az "elkerülhetetlennek" van neve: "egyetlen üdvözítő gondolat" - amit mondjuk így definiálhatnánk: "Egy gazdasági csoport, elsősorban a nemzetközi tőke érdekeinek ideológiai és az egyetemesség igényével fellépő megfogalmazása." -, s a következmény a pénz mindenütt jelenvalósága és mindenhatósága, a politikának a rendőrséggel való helyettesítése, a jelennek az egyetlen elképzelhető jövőként való értelmezése, a társadalmi egyenlőtlenségek racionalizálása, az emberi és természeti erőforrások végletes kizsákmányolásának igazolása, rasszizmus, intolerancia, háború.

Egy olyan világban, amelyet két új fogalom, a kommunikáció és a piac ír le a legpontosabban, a jobboldali értelmiség (és az ex-baloldali értelmiség) rájön arra, hogy a "modernség" nem más, mint annak az elvnek megfelelően cselekedni, amely így foglalható össze: Alkalmazkodj, vagy mondj le kiváltságaidról!

Nem fontos, hogy a jobboldali értelmiségi eredeti legyen, elég, ha az "egyetlen üdvözítő gondolatot" követi. Ennek forrása a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, a Kereskedelmi Világszervezet, "amelyek működésükkel ideológiájuk szolgálatába állítják a kutatóközpontokat, az egyetemeket és az alapítványokat a föld legkülönbözőbb pontjain, s azok azután továbbfejlesztik és terjesztik ezt a boldogító ideológiát."

Így teljesedik ki az az elit, amely "évek óta teljes egészében az «egyetlen üdvözítő gondolat» magasztalásának szenteli tevékenységét, amely valósággal zsarolja a kritikai gondolat híveit «modernitásra», «realitásra», «felelősségre» és az «észre» hivatkozva; amely azt állítja, a dolgok jelenlegi alakulása «szükségszerű»; amely az értelmiség kapitulációját jósolja, és homályos irracionalitással vádol mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni «a mai társadalom természetes állapotát, azaz a piacot»".

A reflexióról és a kritikai gondolkodásról lemondva, a jobboldali értelmiségiek par excellence pragmatikussá válnak, megtagadják értelmiségi szerepüket, s ugyanolyan reklámszövegeket visszhangoznak, mint amilyenek elárasztják a megosztott globalizáció megapiacát. Új "erényekkel" ékesítik fel magukat (az oxymoron is ilyen újdonság): behúzott farkú merészség és mélyenszántó banalitás. Csak úgy tocsognak a globalizált jelenről szóló "elemzésben" és a történelem iránti revizionizmusban. A fennálló hatalom és a pénz páncélozott üvegtornyai oltalmazzák őket. A jobboldali értelmiségre rendkívüli mértékben jellemző a nyájszellem, és emellett élvezi egyes médiumok és kormányok támogatását. A Fejedelem kegyeit nem könnyű kiérdemelni: le kell érte mondani a kritikai szellemről és az önkritikáról, s helyette egy új dogmának kell behódolni: a neoliberális teológiának.

A globalizáció a lehetséges világok legjobbikának hirdeti magát, mivel azonban konkrét példákat nem tud felsorolni emberiséget boldogító jótéteményei illusztrálására, kénytelen a neoliberális tanhoz és dogmához folyamodni. A neoliberális teológusok ezért leleplezik és üldözik az "eretnekeket", "a rossz követeit", vagyis a baloldali értelmiségieket. S erre a legalkalmasabb mód a "messianizmus" vádja. A "lejáratott messianizmus". Hogy tudniillik a baloldali értelmiségiek megkérdőjelezik a jelent, amelyben szabadság uralkodik, ahol mindenki maga döntheti el, mit vesz: létfontosságú árucikkeket, ideológiákat, vagy politikai programokat.

De a paradoxon nem ismer kegyelmet. Ha valakire jellemző a messianizmus, hát a jobboldali értelmiségre jellemző. "A Vegytiszta Neoliberális Értelmiségiek vagy Megtért Ex-marxisták Köre vagy a Trilaterál messianizmusra hajlik, amikor az egyetlen üdvözítő gondolatra, az egyetlen piacra és az elképzelhető legnyitottabb társadalmak gyönyörű tablója előtt parádézó történelemről készült végső fényképfelvételét követő villanásnál szalutáló egyetlen csendőrségre-rendőrségre épülő világ végzetszerűen elkerülhetetlen vízióját villantja fel."

Az utolsó tabló. Vagy ha úgy tetszik, a megosztott globalizációról szóló film kulcsjelente.

IV: Tisztánlátó vakok

Régis Debrayt szabadon idézve, a probléma nem az, miért vagy hogyan vált a globalizáció elkerülhetetlenné, hanem az, miért van, hogy mindenki, vagy majdnem mindenki egyetért annak elkerülhetetlenségét illetően. Az egyik lehetséges válasz: "Az elhitetés technológiája (...) Az információ hatalma... In-formálni annyit tesz, mint formát adni, formába önteni. Kon-formálni: konformitást biztosítani: Transz-formálni: megváltoztatni egy helyzetet."

Ahogy a gazdaságot, ugyanúgy a kultúrát is globalizálják. És az információt is. Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a kommunikációs világcégek az egész világot beszőjék elektronikus hálójukkal? Ignacio Ramonet megállapítja: "Sem Ted Turner a CNN-től, sem Rupert Murdoch a News Corporation Limited-től, sem Bill Gates a Microsofttól, sem Jeffrey Vinik a Fidelity Investments-től, sem Larry Rong a China Trust and International Investment-től, sem Robert Allen az ATT-tól, sem Soros György, vagy a világ tizenkét új urának valamelyike, soha egyikük sem bocsátotta még általános szavazásra egyetlen tervét sem."

A megosztott globalizáció világában a társadalmak mediatizált társadalmak. A médiumok hatalmas tükörként működnek, de nem azt mutatják fel, milyen is a társadalom, hanem, hogy milyennek kell lennie. A tautológiáktól és evidenciáktól hemzsegő mediatizált társadalom fukarul bánik az érvekkel és magyarázatokkal. Szerinte egy dolog bizonyításához elegendő annak kellő számú ismételgetése. És képeket ismételget, azokat a bizonyos szürke képeket a világméretű képernyőn. Régis Debray figyelmeztet: "A vizuális korszak egyenlete a következő: látható = valóságos = igaz. És kész is a bálványimádás (újradefiniált formája)." A jobboldali értelmiség tudja a leckét. Sőt, azt állítja ideológiája középpontjába.

Ki meri azt állítani, hogy a látható egyenlő az igazsággal? Hiszen csak a világképernyő filmes trükkjei peregnek előttünk! A világ és az egyetemes tudás bárki számára hozzáférhető egy televízió, vagy egy hordozható számítógép segítségével. Így igaz, csakhogy nem akármilyen világ ám, és nem akármilyen tudás! Régis Debray rámutat, hogy az információszerzés súlypontja átkerült az olvasott anyagról a látottra, az indirektről a direktre, a jelről a képre. A jobboldali értelmiség számára nyilvánvalóan előnyös (a baloldaliak számára pedig egyértelműen hátrányos) ez a helyzet.

Ha megvizsgáljuk az információs rendszer működését az Öbölháború alatt Franciaországban, tetten érhető a média hatalma: a konfliktus kezdetén a franciák 70%-a ellenezte a háborút, a végén pedig ugyanennyien egyetértettek vele. A média befolyására a franciaországi közvélemény 180 fokos fordulatot tett, a kormány pedig megkapta az áldást a háborúban való részvételéhez.

"Vizuális korban" élünk. Az információkat azonnaliságuk evidenciájában kínálják fogyasztásra. Ha pedig valós, amit mutatnak, akkor az az igazság, amit látunk. Nincs itt helye semmiféle kritikai reflexiónak, legfeljebb némi szerephez juthatnak a kommentátorok, akik "kiegészítik" a képek első olvasatát. A vizualitás célja nem a látvány, hanem az ismertetés. A világ egyszerű multimédia-műsorrá vált, olymértékben ismerhető meg, amilyen mértékben láthatóvá teszik. Látni annyit tesz: megérteni. A harmadik évezred küszöbén, "modern" világunk uralkodó filozófiai irányzata az abszolút idealizmus.

Mi következik ebből? Az új értelmiségi, ha legitimitásra törekszik, be kell töltse a neki szánt szerepet ebben a vizuális korszakban: elfogadni a közvetlen, direkt látványt, áttérni a jelről a képre és a reflexióról a tévékommentárra. Minden erőfeszítés nélkül legitimál egy önkényes, brutális, rasszista, intoleráns, emberiségellenes rendszert. A világ értelmiségi szerepének tárgya a média által felkínált világ: egy virtuális valóság. Amennyiben a globalizáció óriáspiacán a nemzetállamot vállalkozásként definiáljuk, a vezetőit a társaság ügyvezető igazgatóiként, a katonákat és rendőröket pedig a cég biztonsági őreiként, akkor a társadalmi kapcsolatok kizárólagos gazdája, jog szerint, a jobboldali értelmiség.

Más szóval, a globalizáció korában a jobboldali értelmiség "hamis lapokkal játszik": meghamisítja a kritikai elemzést és a reflexiót, lenyeli a neoliberális teológia békáját, "súg" a szerepéről megfeledkező kormánynak, a nyilvánvaló kommentátorává, katonák és rendőrök támogatójává szegődik, kénye-kedve szerint dönt, mi legyen "igaz" és mi "hamis"; a Herceg szócsöve és testőre lesz, s egy "új történelem" szószólója.

V. Az elmúlt jövő

"A könyvégetés és várépítés a fejedelmek feladata." - mondja Jorge Luis Borges. És hozzáteszi, hogy minden Fejedelem azt szeretné, ha az emberiség történelme az o uralmával kezdődne. A széttagolt globalizáció korában nem szokás könyveket égetni (de várat építeni azért igen), inkább helyettesítik a könyveket. Így ahelyett, hogy eltörölné a globalizációt megelőző történelmet, a neoliberális Fejedelem megparancsolja szószólóinak, hogy írják át oly módon, hogy a jelen legyen minden idők megkoronázása.

A "történelem maszkmesterei", így nevezi őket Luis Hernández egyik, a mexikói jobboldali értelmiségiekkel polemizáló cikkében, amelyet a legutóbbi elnökválasztás kapcsán jelentetett meg. Túl ezen a definíción (amelyet a továbbiakban magyarázattal lát el), Hernández Navarro figyelmeztet: az új jobboldali értelmiség tűzerejét a mexikói baloldali értelmiség reprezentatív képviselői ellen fordítja.

Mexikóban a baloldali értelmiségiek jelentősen hatnak a közvéleményre. Zavarnak: ez a bűnük. Pontosabban: egyik bűnük. A másik az, hogy támogatják a zapatista harcot. "A zapatista lázadás új korszakot, a bennszülöttek mozgalmainak korszakát indította el, felszínre hozta a neoliberális globalizációval szembeni ellenállás aktivistáit." Nem vagyunk sem a legjobbak, sem pedig az egyetlenek: ott vannak az ecuadori vagy chilei bennszülöttek, a seattle-i és washingtoni tüntetők (és az ő jövendő követőik). Mi vagyunk az egyik olyan kép, amely változást hoz a széttagolt globalizáció óriásképernyőjén.

A Fejedelem meg is hozta óvintézkedését: "Támadjátok meg őket! Én biztosítom a fegyveres erőt és a médiát, ti meg az ötleteket." - szólt a parancs. Ezért aztán most a jobboldali értelmiség azzal foglalatoskodik, hogy a baloldaliakat befeketítse. És mivel a zapatisták ügye nemzetközi visszhangra talált, a jobboldali értelmiség át akarja maszkírozni történelmünket, újra akarja írni a Fejedelem ízlése szerint.

Octavio Paz tökéletesen teljesítette a feladatot. 1994 elején közzétett kijelentéseivel nyilvánosan megvádolta a haladó értelmiséget: "őket" tette felelőssé azért, hogy 1994 elején (és egyébként a modern Mexikó egész történelme során, csakhát a jobboldali értelmiség nem dicsekedhet túl jó memóriával) "az erőszak légköre" vált uralkodóvá. Néhány évvel később, halála előtt, Paz bűnbánatot gyakorolt és elismerte, hogy az egész rendszer válságban van, és hogy a dolgok elkerülhetetlenül így alakultak volna a zapatista lázadás nélkül is.

Mi a globalizáció mega-képernyőjén látható szürke képek üzenete?

VI. A liberálfasiszta

Ezt a filmet már láttuk. Ha nem emlékezünk rá, az csak azért van, mert a történelem olyan árucikk, amely nem élvez állami támogatást a globalizáció piacán. A szürke képek jelentése talán ez: a fasizmus visszatér.

Paranoia? Umberto Eco Az örök fasizmus című írásában ad néhány kulcsot annak megértéséhez, hogy a fasizmus látens módon továbbél. Miután figyelmeztet arra, hogy a fasizmus nem más, mint egy zavaros totalitárius formáció, jellemzőit így határozza meg: az emberi tudás fejlődésének elutasítása, irracionalizmus, bizalmatlanság a kultúrával szemben, félelem a különbözőségtől, rasszizmus, individuális vagy társadalmi frusztráció, idegengyűlölet, arisztokratikus elitkultúra, machizmus, az egyéni feláldozása az ügy érdekében, minőségi populizmus terjesztése a televízióban, elszegényített nyelvezet (primitív lexika és mondatszerkezet).

És éppen ezeket az "értékeket" védelmezi a jobboldali értelmiség. "Talán bizony nem ugyanazokat a jól ismert ürügyeket emlegetik - a demokrácia kifáradása, a semmitől való viszolygás, a zűrzavar miatti tanácstalanság -, hogy legalizálják a történelem egy újabb "rendkívüli állapotát", amely, úgymond, szükségessé teszi a meggyőzés tekintélyelvű módszerének bevetését, egyesítendő a rendszer, a piac, a központosított elnyomás klienseivé és fogyasztóivá degradált egyéneket?"

Nézzék csak az óriásképernyőt: ez a sok szürke a zűrzavarra adott válasz. A jobboldali értelmiség "rendet és törvényességet" követelő kórusa egy percre sem hallgat el. Európa ismét a fasizmus igájába dőlne? Borzalmas és távoli rémálom. A hatalmas vászon képei. Skinheadek agresszív csoportja egy utca sarkán. Németországban? Angliában? Vagy Hollandiában? "Ezek kisebbségi, ellenőrzésünk alatt tartott csoportok." - biztosit a kommentár. A fasizmus nem csak borotvált fejek és tetovált testek formájában jelentkezik. Tetten érhető a sötét jobboldal [droite sinistre] formájában is.

Amikor "sötét jobboldalt" említek, azt gondolhatják, ízetlen szójátékkal élek (latinul sinistra: baloldal) és megint egy oxymoront találtam ki. Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmüket: a Berlini Fal leomlása után az európai politikai szellem nagy sietve a centrum felé vette az irányt. Ami a hagyományos baloldalt illeti, ez nem meglepő. Csakhogy a szélsőjobb is ezt tette. Ezek a pártok igyekeztek új image-t kialakítani maguknak, erőszakos és autoriter múltjukat elkendőzendő. És hanyatt homlok a neoliberális teológiára vetették magukat. Választási kampányuk során a közbiztonságot és a "bevándorlásban" rejlő veszélyeket emlegetik. Nem volt-e nagyon is hasonló a nemzeti szocializmus érvelése?

Az ilyenfajta magatartás mögött ott leselkedik a fasizmus, mint ahogy ott leselkedik a neoliberalizmustól el nem zárkózó baloldal mögött is. Az a bizonyos "harmadik út" nemcsak hogy végzetesnek bizonyult néhány helyen a baloldal számára, hanem olykor egyenesen az újfasizmus indítórakétájává válhat.

Talán túlzásnak tűnik, amit mondok, de azt gyanítom, ez a rengeteg szürke kép a memóriánkat hivatott eltompítani, megzavarni, és amnéziát akar kiváltani. Minden készen áll, hogy meglegyen a kenyér és só... és egy hely a Fejedelem jobbján. Mit számít, hogy az ingünk szürke és hogy a keblünkön melengetjük a kígyót?

A kígyótojás. Ha emlékezetem nem csal, ez egy Ingmar Bergman-film címe, amely a nácizmus működését írja le. S mit csinálunk mi ezalatt? Kivárjuk a film végét? Igen? Vagy mégsem? Egy pillanat! Lássuk csak, mit csinál a többi néző! Többen felálltak és csoportokba verődtek. Kitör a lárma. Egyesek tárgyakat hajigálnak a vászon felé és fütyülnek! És nézzék csak azokat ott! Ahelyett, hogy közelebb mennének a vászonhoz, az ellenkező irányba indulnak. A mozigépészt keresik. Úgy tűnik, megtalálták, mert nagyon egy irányba mutogatnak. Kik ezek és milyen jogon zavarják meg a vetítést? Egyikük transzparenst emel a magasba: "Mi, az állampolgárok felemeljük a szavunkat és átvesszük a kezdeményezést. Ugyanazzal az erővel és hévvel, amellyel jogainkat követeltük, most kötelességeink kötelező voltáért szállunk síkra." Kötelességeink kötelező volta? Ezt nem értjük. Csöndet! Valaki szót kér...

VII. A szkeptikus remény

A progresszív gondolkodók, a szkeptikus remény szószólóinak feladata igen nehéz. Megértették a dolgok működését, és most a nemesség kötelez, fel kell fedniük, be kell bizonyítaniuk, le kell leplezniük, közölniük kell másokkal. Hanem ehhez támadást kell indítaniuk a neoliberális teológia ellen, és a mögéje bújt média, bankok, nagyvállalatok, hadsereg és rendőrség ellen.

S mindezt a vizuális korszak kellős közepén. Van-e annál hátrányosabb helyzet, mint támadást indítani a kép hatalma ellen a szó mint egyedüli fegyver birtokában? De szkepszisük már hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkerüljék a csapdát. Kritikai vizsgálataik során ugyanezen szkepszis segítségével rámutatnak a virtuális szépségek és valóságos nyomorúságok valódi mechanizmusára. Van hát remény?

Már az maga hatalmas kihívás, hogy a szó csupán kés és megafon. Hiszen a kép a korszak királynője. És a vizuális éra önkénye a szót a vásári komédia és bohózat világába száműzte. "A szóval vereségünknek és ellenállásunknak adunk hangot, mivel nincs más eszközünk, mert az emberek mindenképpen nyitottak a szóra, és mert lassanként mégiscsak ez alakítja ítéletünket, amelytől annyira tartanak a hatalom birtokosai; lassanként elmélyül, mint valami folyóágy, melyet a szó áramlatai vájnak a talajba. A szavak azonban csak akkor állnak össze áramlattá, ha teljesen hitelesek."

Hitelesség. Ez az a vonás, amellyel nem rendelkezik a jobboldali értelmiség, s amely annál inkább sajátja a baloldalnak. Szavuk sokakból eleinte meglepetést, azután nyugtalanságot vált ki. És ezt a nyugtalanságot nem szünteti meg a vizuális konformizmus. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll, és még csak nem is addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát.

A progresszív értelmiségi Narcissus és Prometheus szellemeivel küzd. A tükörkép olykor rabul ejti, s ilyenkor kérlelhetetlenül beindul az a mechanizmus, amely a neoliberális óriáspiac regrutájává változtatja. Máskor összetöri a tükröt, és mögötte gyakran nem csupán a valóságot találja, hanem a többieket, akik nem olyanok, mint o, de saját tükreiket már összetörték.

A realitás átalakítása nem lehet egyetlen cselekvő tevékenységének eredménye, bármilyen erős, okos, kreatív és látnoki legyen is az illető. Sem a politikai-társadalmi cselekvők, sem pedig az értelmiségiek nem képesek magukban véghez vinni ezt az átalakítást. Ez kollektív feladat. És nem csak a cselekvés tekintetében, hanem e realitás elemzése során is, csakúgy, mint ennek az átalakítási mozgalomnak a döntéshozatalai során.

Állítólag Michelangelo a Dávidot szigorú anyagkorlátozás idején, annak ellenére alkotta. "Azt a márványdarabot, amelyen Michelangelo dolgozott, korábban már valaki használta, és helyenként lyukak voltak rajta. A művészi géniusz éppen abban állt, hogy olyan figurát alkosson, amely e korlátok ellenére tökéletes. Ez magyarázza a szobor különleges testtartását."

Mi is hasonló helyzetben vagyunk. A világon, amelyet át akarunk alakítani már hagyott jó néhány nyomot a történelem: csupa lyuk. Kell, hogy legyen bennünk elég tehetség ahhoz, hogy megváltoztassuk és újjáteremtsük.

Nos, ennyi. Üdvözlet, és ne felejtsék el, hogy a gondolat is fegyver.

Kelt Mexikó délkeleti hegyei között.

U.I.: Nincs véletlenül valakinél egy kalapács?

Forrás: Eszmélet

(Marcos alparancsnok, a mexikói marxista Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN) vezetője, aki fegyveres felkelést indított 1994-ben az indián őslakosság jogaiért.)