Védőbeszéd a Santiago de Cuba-i rögtönítélő bíróság előtt (1953. október 16.) – Részlet

…Azt hiszem, elég világosan bizonyítottam saját szempontomat, jóval több érvet hoztam fel, mint amennyivel az ügyész úr huszonhat évi börtönbüntetésemet indokolta. Ezek az érvek a szabadságért harcoló embereket támogatják, akik népük boldogulásáért küzdenek, s akik között egyet sem találni, akinek célja az elnyomás, megalázás és a kegyetlen rablás lenne. Ennek bizonyítására nekem számos példát kellett felhoznom, de az ügyész úr egyetleneggyel sem szolgált. Hogyan is lenne igazolható Batista jelenléte a hatalomban, ahová a nép akarata ellenére került, a hagyományok megsértése, a köztársaság törvényeinek sárba tiprása útján? Hogyan is lehetne törvényesnek minősíteni a gyalázatos, elnyomó és véres rezsimet? Hogyan is lehetne forradalminak nevezni azt a kormányt, melynek révén a közélet legreakciósabb emberei, eszméi és eszközei esküdtek össze? Hogyan is lehetne jogilag érvényesnek tekinteni a bíróság súlyos árulását, a bíróságét, melynek kötelessége volna, hogy alkotmányunkat védelmezze? Vajon mi jogon vetik börtönbe azokat a polgárokat, akik hazájuk becsületéért életüket és vérüket áldozzák? Iszonyatos tények, melyektől a nemzet és a valódi igazság visszaborzad!

De van ezenkívül még egy érv, mely hatalmasabb minden eddiginél. Kubaiak vagyunk, s kubainak lenni – kötelességet ró reánk. Ha nem teljesítjük, bűntényt követünk el, árulókká leszünk. Büszkék vagyunk hazánk történelmére; az iskolában tanítottak meg bennünket erre, s mindig csak szabadságról, igazságról és jogról hallottunk. Kora ifjúságunktól kezdve arra tanítottak bennünket, hogy tiszteljük dicső hőseinket és mártírjainkat. Céspedes, Agramonte, Maceo, Gómez és Martí nevét vésték elsőnek emlékezetünkbe. Nekünk azt tanították, hogy a Titán szavai szerint a szabadságért nem koldulni kell, hanem fegyverrel a kézben harcolni kell érte. Nekünk azt tanították, hogy az Apostol így írt Aranykönyvében a polgárok neveléséről: „Az az ember, aki hajlandó igazságtalan törvényeknek engedelmeskedni, aki eltűri, hogy eltiporják azt az országot, melyben született, nem becsületes ember… A világon van egy bizonyos mennyiségű becsület, ahogy bizonyos mennyiségű fény is fellelhető. Mikor olyan sok ember él, akinek nincsen becsülete, mindig akadnak, akik sok ember becsületét rejtik magukban. Ezek azok az emberek, akik félelmetes erővel lázadnak azok ellen, akik megfosztják a népet szabadságától, ami nem más, mint hogy elrabolják a becsületüket. Ezekben az emberekben ezer és ezer ember egyesül, egy egész nép, az emberi méltóság…” Nekünk azt tanították, október 10. és február 24. történelmünk dicsőséges napjai és nemzeti ünnepei, mert ezeken a napokon lázadtak fel a kubaiak a zsarnokság igája ellen. Nekünk azt tanították, hogy szeressük és védelmezzük gyönyörű, csillagos lobogónkat, s hogy minden nap énekeljük el azt a himnuszt, melynek sorai azt mondják, láncok közt élni gyalázat és szégyen, s hogy a hazáért halni annyi, mint örökké élni. Ezt tanultuk, s ezt még ma sem feledtük el, mikor hazánkban gyilkolnak, és börtönbe vetik az olyan embert, aki él azokkal az eszmékkel, amelyeket az anyatejjel szívott magába. Szabad hazában születtünk, amit atyáink hagytak örökül, s hamarább nyeli el szigetünket a tenger, mintsem hogy bárkinek rabszolgái maradjunk.

Azt hihetnénk, az Apostol csak centenáriumán halt meg igazán, hogy szelleme örökre kihunyt – annyi gyalázat érte! De él, nem halt meg, népe megőrizte forradalmi szellemét, népe hű marad és méltó lesz emlékéhez. Kubaiak hullottak el az eszme védelmében, fiatal emberek haltak meg sírjánál, áldozták életüket és vérüket, hogy ő tovább éljen a haza lelkében! Kuba, mi lenne belőled, ha hagytad volna elpusztulni az Apostolodat!

Védőbeszédem végére értem. De nem úgy fejezem be, mint a védőügyvédek általában, amikor védencük felmentését kérik. Én nem kérhetem felmentésemet, amikor bajtársaim már a Pinos-szigeti szégyenteljes fogságban sínylődnek. Küldjenek oda engem is, hogy osztozhassam sorsukban. Ahol a köztársaság elnöke gonosztevő és gazember, ott a becsületes emberek meghalnak, vagy börtönben szenvednek.

Hálás vagyok a tisztelt bíróságnak, amiért megengedte, hogy szabadon beszéljek, s nem szakítottak félbe. Én nem neheztelek önökre, elismerem, hogy bizonyos tekintetben emberségesek voltak; tudom, hogy a bíróság elnöke becsületes ember, s nem tudja eltitkolni, hogy undorodik a jelenlegi helyzettől, mely igazságtalan ítélethozatalra kényszeríti. A bíróságra azonban még egy nagy feladat hárul, a hetven meggyilkolt fogoly ügye. Az eddig ismert legkegyetlenebb tömegmészárlás tettesei szabadlábon vannak, fegyver van a kezükben – a polgárok életét állandó veszedelem fenyegeti. Ha a törvény nem sújt le rájuk teljes szigorával, akár gyávaságból, akár mert ebben megakadályozzák, és a bírói kar mégsem köszön le tisztségéről, akkor sajnálattal kell adóznom az önök becsületének, s részvéttel kell arra gondolnom, mekkora foltot ejtett magán a bírói hatalom.

Ami engem illet, tudom, hogy a börtön az én számomra nehezebb megpróbáltatás lesz, mint bárki másnak – telve aljas fenyegetésekkel, kegyetlen kínzásokkal. De nem félek tőle, ahogy nem félek a nyomorult zsarnok dühétől sem, aki hetven testvérem életét oltotta ki. Ítéljenek el, ez mit sem számít, a történelem fel fog menteni!

Megjelent: Az Ifjúság Szigete, VIT, Havanna – 1978, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978, 66-68. Eredetileg: Fidel Castro válogatott beszédei, Budapest, Kossuth, 1962