Egy hatalmas gázrobbanás: ez volt az egész Bolíviát megrázó népfelkelés, amely Sánchez de Lozada elnök lemondásához vezetett, aki elmenekült, halottak seregét hagyva maga után.1

Ezúttal a földgázt Kaliforniába küldték, hitvány áron és nyomorult ajándékokért cserébe, olyan chilei területeken keresztül, amelyek valamikor bolíviaiak voltak. A földgáz chilei kikötőből történő kiszállítása sót hintett a régi sebre, egy olyan országban, amely több mint egy évszázada követeli hiába, hogy visszaszerezze tengeri kijáratát, amelyet 1883-ban vesztett el, a háborúban, amelynek győztese Chile volt.2

De nem a földgáz szállítási útvonala volt a mindenütt fellángoló harag legfőbb oka. Másik lényeges forrása a népi felháborodás volt, erre pedig a kormány, szokása szerint, golyózáporral válaszolt, az utcákat és utakat halottak vérével öntözve. A nép fellázadt, mert nem volt hajlandó tovább tűrni, hogy ugyanaz történjék a földgázzal, ami előzőleg az ezüsttel, salétrommal, ónnal és minden egyéb ásványkinccsel történt.

Az emlékezés egyszerre fáj és tanít: a természeti kincsek nem pótolhatók, istenveled nélkül tűnnek el, és sohasem térnek vissza.

1870-ben egy angol diplomata kellemetlen incidenst szenvedett el Bolíviában. Mariano Melgarejo diktátor3 egy pohár kukoricapálinkával, a bolíviaiak kukoricából erjesztett nemzeti italával kínálta meg, a diplomata megköszönte, de azt mondta, hogy szívesebben iszik egy csésze csokoládét. Melgarejo, szokásos finomságával, arra kényszerítette, hogy igyon meg egy óriás agyagkorsó csokoládét, aztán háttal egy szamárra ültetve végigsétáltatta La Paz város utcáin. Viktoria királynő, amikor az esetről Londonban értesült, egy térképet hozatott, krétával keresztet rajzolt az országra, és kijelentette: "Bolívia nem létezik."

Sokszor hallottam ezt a történetet. Valóban így történt volna? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

De ezt a mondatot, a nagyhatalmi arrogancia szimbólumát úgy is olvashatjuk, mint a bolíviai nép kegyetlen történelmének szintézisét. A tragédia ismétlődik, forog, mint a körhinta: öt évezred óta Bolívia mesés kincse átokként ül a bolíviaikon, akik Dél-Amerika legszegényebb szegényei. "Bolívia nem létezik": nem létezik a fiai számára.

A gyarmati időszakban Potosí ezüstje több mint két évszázadon át az európai kapitalista fejlődés legfőbb táplálója volt. "Egy Potosít ér" - mondogatták, ha egy megmérhetetlen kincset dicsértek. A tizenhetedik század derekán a világ leglakottabb, legdrágább és legpazarlóbb városa virágzott, növekedett az ezüstöt okádó hegy lábánál. Ez, a "Gazdag Domb"-nak nevezett hegy valósággal elnyelte az indiánokat. "Teli voltak az utak, mintha az egész királyság ide költözött volna" - írta egy Potosí-beli gazdag bányász: az indián közösségek elnéptelenedtek, mindenünnen errefelé tartottak, fogolyként, a tárnák bejáratához vezető utakon. Kívül jeges hideg. Belül maga a pokol. Tíz emberből, aki itt belépett, három tért vissza. De a bánya elítéltjei, akik rövid ideig éltek, szerencsét hoztak a holland, genovai és német bankároknak, a spanyol korona hitelezőinek, ezek az indiánok tették lehetővé az eredeti tőkefelhalmozódást, ami Európát Európává alakította.

Mi maradt mindebből Bolíviában? Egy üres hegy, számtalan erőtlen, meggyilkolt indián és néhány kísértet lakta palota.

A tizenkilencedik században, amikor Bolívia vereséget szenvedett az úgynevezett Csendes-óceáni háborúban, nem csupán tengeri kijáratát vesztette el, hanem rabbá lett Dél-Amerika szívében. Salétromát is elvesztette.

A hivatalos, vagyis a katonai történetírás szerint ezt a háborút Chile nyerte meg; a hiteles történetírás azonban azt bizonyítja, hogy a győztes John Thomas Norton brit vállalkozó volt.4 Norton, anélkül hogy egyetlen golyót kilőtt vagy egyetlen pennyt elköltött volna, meghódította Bolívia és Peru egykori területeit, salétromkirály lett, az Európa fáradt földjeinek életet adó, pótolhatatlan hajdani műtrágya ura.

A huszadik században Bolívia a világpiac legfőbb ónszállítója volt.

A konzervdobozok, amelyek Andy Warhol hírnevét megteremtették,5 ónt és özvegyeket termelő bányákból kerültek ki. A tárnák mélyében a szilícium-dioxid kérlelhetetlen pora fulladással gyilkolt. A munkások tüdeje megrohadt, hogy a világ olcsó ónt szerezhessen.

A második világháború alatt Bolívia a szövetségeseknek a mindenkori árnál tízszer olcsóbb áron szállította az ónt. A munkások bére valósággal semmivé csökkent, a gépfegyverek tüzet köptek rájuk. Simón Patiño,6 az üzlet és az ország ura nem fizetett kártérítést, mert a gépfegyverek okozta gyilkosság nem számít munka közben történt balesetnek.

Ez idő tájt don Simón évi ötven dollár adót fizetett az államnak, de jóval többet fizetett az államelnöknek és kabinetjének.

Éhenkórász volt, akit a Szerencse varázspálcája megérintett. Unokái az európai nemesség tagjai lettek. Grófokkal, hercegekkel, királyi leszármazottakkal házasodtak össze. Amikor Patiñót az 1952-es forradalom letaszította trónjáról, és állami tulajdonba vette az ónbányászatot, alig volt ón már. Csak annyi, amennyi a félévszázados féktelen, világpiaci érdekeket kiszolgáló kitermelés után maradt.

Több mint száz évvel ezelőtt Gabriel René Moreno történész fölfedezte, hogy a bolíviai nép "sejtjei alapján tehetségtelen". Mérlegre tette egy indián és egy mesztic agyát, és megállapította, hogy öt, hat vagy tíz unciával kevesebbet nyomnak, mint a fehér faj agya.

Sok idő telt el, és a nem létező ország ma is betege a rasszizmusnak. De a létezni akaró ország, ahol az indián többség létezését már nem szégyelli, nem köpi magát arcon, amikor tükörbe néz.

Ennek a Bolíviának elege van abból, hogy idegen fejlődés érdekét szolgálja. Igazi ország lett. Történelme, az eltagadott, bővelkedik vereségekben és árulásokban, de csodákban is, melyekre ezek a megvetettek képesek, ha nem vetik meg többé önmagukat, és nem civakodnak többé egymással.

Meghökkentő, hősi dolgok történnek a mi jelenkorunkban is.

2000-ben, egyedüli esemény ez a világon, egy népi lázadás közösségi tulajdonba vette a vizet. Az úgynevezett "vízháború"-ra Cochabambában került sor. A völgyekből felvonuló parasztok blokád alá vették a várost, és fellázadt a város is. Golyókkal és könnygázzal feleltek, és a kormány ostromállapotot hirdetett meg. De folytatódott a kollektív lázadás, megállíthatatlanul, mígnem végül a víz a Bechtel vállalat tulajdonából a nép tulajdonába került, az emberek visszaszerezték azt a jogot, hogy ezzel a vízzel mosakodjanak és veteményeiket ezzel a vízzel öntözzék. (A Bechtel vállalat, kaliforniai székhellyel, most Bush elnöktől nyer vigasztalást, aki milliós szerződésekkel ajándékozza meg Irakban.)

Néhány hónapja egy másik, egész Bolíviára kiterjedő népi robbanás nem kisebb ellenfelet győzött le, mint a Valutaalapot. A Valutaalap drága árat fizettetett a vereségért, több mint harminc embert gyilkoltak le a magukat rendfenntartóknak nevező erők, de a nép győzedelmeskedett. A kormány nem tehetett mást, csak azt, hogy megsemmisítse a bérekre kirótt adót, melyet a Valutaalap reá kényszerített.

Most gázháború folyik. Bolíviának hatalmas földgáztartalékai vannak. Sánchez de Lozada rosszul leplezett privatizációját tőkésítésnek nevezte, de a létezni akaró ország megmutatta, hogy nem szenved emlékezetkiesésben. Ismét a régi história, amikor a gazdagság idegen kezekbe vándorol? "A földgáz a miénk" - hirdették a tüntetők feliratai. A nép azt követelte és követeli, hogy a földgáz Bolívia érdekeit szolgálja, ahelyett, hogy Bolívia ismét alávesse magát a természeti kincseit elrabló diktatúrának. Az önrendelkezési jog, melyet folyton folyvást emlegetnek és igencsak ritkán tartanak tiszteletben, itt kezdődik.

A népi elégedetlenség megsemmisítette a Pacific LNG korporáció, melynek tagjai a Repsol, British Gas és Panamerican Gas, a hatásos tetteiről hírhedt Enron tagtársa, busás üzleteit. Természetesen a korporáció nyerészkedési vágya tovább él, miként várható volt, minden befektetett dollár után tíz dollárt akar szerezni. Másrészről az elmenekült Sánchez de Lozada elveszítette elnökségét. Bizonyára nem szenved álmatlanságban a gondoktól. Lelkiismeretére több mint nyolcvan tüntető halálának bűne nehezedik, de nem ez volt első öldöklése, hiszen a modernizáció e zászlóvivője semmitől sem riad vissza, ami kifizetődő. Végül is õ angolul gondolkodik és beszél, csakhogy az õ angolja nem Shakespeare-é, hanem Bushé.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

A FORDÍTÓ JEGYZETEI
1 Sánchez de Lozada bolíviai exelnök, akit a bolíviai népfelkelés 2003 októberében buktatott meg, jelenleg az Egyesült Államokban él. A bolíviai Legfelsőbb Ügyészség tömeggyilkossággal vádolja, és ha a vádat a Legfelsőbb Bíróság elfogadja, feltehetően kiadatását kérik az Egyesült Államoktól.
2 Az úgynevezett Csendes-óceáni háborúról van szó, amely 1879-tõl 1884-ig tartott. Kirobbanásának oka a salétromlelőhelyek birtoklása volt. A Chile-Peru, Bolívia közti háború chilei győzelemmel ért véget.
3 Mariano Melgarejo (1818-1871): bolíviai diktátor, uralma 1864-tõl 1871-ig tartott.
4 John Thomas Norton (1842-1896): brit nagytőkés, akit a Csendes-óceáni háború után salétromkirályként emlegettek.
5 A szerző Andy Warhol (1928-1987), világhírű észak-amerikai képzőművész alkotásaira gondol.
6 Simón Patiño 1924-tol 1952-ig a bolíviai ónbányászat legfőbb haszonélvezője volt. Egyszerű bányászból lett az ország vezető nagytőkése.

Forrás: Ezredvég