Nagyon örülök, hogy újra itt lehetek. Több mint tíz hónapja volt a magyarországi Hands off Venezuela (HOV) alapító kongresszusa. A szervezet ez idő alatt sokat dolgozott, de a világ is nagyon nagy változáson ment keresztül az elmúlt egy évben. Ezek a változások hatást gyakoroltak a venezuelai folyamatra, ahogy minden más országra is. Ez a változás, tulajdonképpen a kapitalizmus válsága. Ennek a válságnak pedig politikai következményei vannak az egész világra nézve, de különösen olyan országokban, mint amilyenek a kelet-európai országok, ahol az amerikai típusú neoliberális modell úgy lett bevezetve, mint az egyetlen lehetséges és ezért szükségszerűen a legjobb modell. Az elmúlt konferencián az államosításokról volt szó, nos, ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az a kormány, amely a világtörténelem legnagyobb államosítási hullámát irányította, a Bush-kormány volt. Még a szabadpiaci rendszer olyan fundamentalista híve, mint Gordon Brown is kénytelen volt néhány fontos bankot államosítani.

A Newsweek pár hónappal ezelőtti címlapján a főcím a következő volt: "Mi mindannyian szocialisták leszünk". Természetesen ez nem igaz. Bush nem lesz szocialista. De azért kényszerültek erre, hogy megvédjék a kapitalista rendszert az összeomlástól. És ezek a lépések bebizonyították, hogy mennyire hamis volt az az ideológia, amit követtek, hogy igazolják a privatizációkat, hogy majd a piac megoldja a problémákat és a többi, amit az elmúlt években hallhattunk. Chávez rá is mutatott erre az egyik beszédében, éppen azért mert az Egyesült Államok sokat támadta az ő kormányát az államosítások miatt. Azt mondta, hogy igen, mi tényleg államosítottunk néhány céget, de nézzétek, hogy mit csinál most az Egyesült Államok kormánya. Mindezek alapján úgy gondolom, hogy nagyon érdekes idők elé nézünk. De azt hiszem, hogy még csak a kezdet kezdetén vagyunk. A kapitalizmus válsága hatással van az emberek millióinak tudatára. Persze az első hatás a sokk. Ez teljesen természetes, a történelem folyamán sokszor előfordult már. Igazi reakciót még nem látunk. Vannak küzdelmek, nagyon fontos harcok, de igazi tömeges reakciót még nem tapasztalunk. Eközben azonban, a felszín alatt, a válság nagyon mély hatással van minden ember lélektanára, bármely társadalmi osztályba tartozzanak is. Különösen a legfelsőbb rétegekére, a kapitalisták osztályára, a bankárokra, politikusokra, miniszterelnökökre, a burzsoázia gazdasági guruira. 

Januárban Brazíliában voltam és olvastam egy beszámolót a davosi találkozóról, ahol a világgazdaság legfontosabb szakértői jöttek össze, és egy közgazdasági Nobel-díjas hölgy úgy kommentálta az eseményt, hogy az egy csoportos pszichoterápia volt a világ kapitalista közgazdászai számára. Mert képtelenek voltak megmagyarázni, hogy mi történik. Felismerték, hogy az addigi gazdasági elméleteikkel, amik megbuktak, nem tudják megmagyarázni a válság kialakulását. Ugyanakkor a válságnak nagy hatása van a dolgozó tömegekre is a világon mindenhol. Kialakít egy olyan helyzetet a kapitalizmus legszűkebb központjában, az Egyesült Államokban és Európában, amely megteremti a feltételeket egy tiltakozáshullámhoz. Jelenleg ez a változás egyelőre mindenkiben kérdéseket vet fel. Nagy a kétkedés és a szkepticizmus az események hivatalos magyarázatával szemben. Nem hisznek a kormányoknak. Ez természetes következménye az közelmúlt történéseinek. Mindenki szkeptikus lett. A bankok és a pénzügyi rendszerek megmentését világszerte meg kell fizetnie valakinek. Azokat az ezermilliárd dollárokat, amelyeket a kormányok tettek a gazdaságba. A számlát be fogják nyújtani azoknak, akiknek ki kell majd fizetniük azt. Éppen ezért hamarosan a szociális költségvetések még drasztikusabb lefaragása fog következni. És miért beszélek én erről? Azért mert mindig a globális képet kell néznünk, hogy megérthessük, hogy milyen folyamat fog bekövetkezni a jövőben.

Visszatérve Venezuelára, Venezuela jelentősége a nemzetközi színtéren megnőtt az elmúlt néhány évben. Miután Izrael megtámadta Gázát, Chávez a legnépszerűbb politikus lett az arab világban. Mivel ő volt az egyetlen kormányfő a világon, aki kiutasította az izraeli nagykövetet az országából. Még valamit el kell, hogy mondjak, tavaly volt a tíz éves évfordulója, hogy Chávez hivatalban van, és a Hands off Venezuela mindig is hangsúlyozta a bolivári kormány progresszív jellegét, és tényleg, minden ellentmondás ellenére, a bolivári kormány tíz évének mutatói magukért beszélnek. Venezuela, Kína mellett, a leggyorsabb fejlődést produkálta a világon az elmúlt tíz évben. Érdekes módon azonban az igazi gazdasági növekedés 2003-ban kezdődött az országban. Hogy miért pont ebben az évben? Mert a venezuelai kormánynak ekkor sikerült megszereznie az irányítást az olajipar fölött. Venezuela és valószínűleg számos más ország történetében először a kormány arra használta az országa gazdagságát, hogy az egyenlőségért küzdjön általa. Ismerjük azokat a drága konferenciákat, amelyeket az ENSZ öt csillagos szállodákban szervez, hogy ott finom ételek mellett az egyenlőtlenségek és a szegénység csökkentéséről beszéljenek, tíz éves tervezeteket dolgozzanak ki erre vonatkozólag, majd ezek után a kormánytagok hazatérnek és minden megy úgy tovább, ahogy eddig. Venezuelában nem ez a helyzet. 

A Chávez-kormány tíz éve alatt a szegénységi ráta a felére csökkent. 2003-ban a háztartások 54%-a élt a szegénységi küszöb alatt. Tavaly ez 26% volt. Ez persze még mindig nagy probléma, de a folyamat jó irányba halad. Az extrém szegénység, ami az ENSZ meghatározása alapján azt jelenti, hogy az ebben a helyzetben levők kevesebb, mint egy dollárból élnek naponta, 72%-kal esett vissza. Van egy olyan mutató, amellyel a közgazdászok azt mérik, hogy mekkora egy társadalomban az egyenlőtlenség. Minél magasabb a szám, annál nagyobb a különbség a legszegényebb és a leggazdagabb emberek között. 1999-ben ez a szám 47 volt Venezuelában, 2008-ban viszont már csak 41. Az Egyesült Államokban 1980-ban volt 41, és azóta pedig 49-re ment föl az amerikai kormányok neoliberális politikájának eredményeképpen. Láthatjuk tehát, hogy Venezuela teljesen más irányba halad. És hogyan lehet küzdeni az egyenlőtlenség és a szegénység ellen? Szociális programokon, szociális beruházásokon keresztül. Nagyon sok számot lehetne ezzel kapcsolatban említeni, én csak néhányat emelnék ki. Az inflációt is figyelembe véve, az egy főre jutó valós szociális kiadások több mint megháromszorozódtak az elmúlt tíz évben. Az oktatási rendszerben részt vevő emberek száma folyamatosan nő. Azok száma, akik beiratkoztak valamilyen oktatási intézménybe a lakosság számához viszonyítva megduplázódott. A csecsemőhalálozás a harmadára zuhant vissza. 

És ha már az egészségügynél tartunk, mondok néhány adatot a kormány erre vonatkozó programjainak eredményeiről. Az alap egészségügyi ellátás infrastruktúrájának fejlődését mutatja, hogy míg 1998-ban 417 ambulancia volt Venezuelában, 2007 februárjára ez a szám közel megduplázódott. A rehabilitációs centrumok száma 74-ről 445-re emelkedett ebben az időben. 1600 háziorvosi rendelő helyett ma már 8600 működik. 1998-ban a lakosság 80%-a jutott tiszta ivóvízhez, ma 92%. Mindezek a számok nem éppen azt a képet festik Venezueláról, amit a média terjeszt világszerte. 

Ezeket az eredményeket védenünk kell, mert számos veszély fenyeget, olyan ellentmondások, amelyek megpecsételhetik a bolivári forradalom jövőjét, és amikre a Hands off Venezuela a kezdetektől igyekszik felhívni a figyelmet. De ezek a számok magukért beszélnek, és magyarázatul is szolgálnak arra nézve, hogy miért támogatják egyre nagyobb tömegek Chávezt. Sokszor előfordul, hogy venezuelai ellenzékiek eljönnek az ilyen vitaestekre, mint amilyen ez, és tiltakoznak, mondván, hogy Venezuelában diktatúra van és Chávez megvásárolja az embereket. Korrumpálja őket, mert olcsón lehet élelmiszereket vásárolni a Mercal áruházakban, mert a kormány bevezette az ingyenes iskolai élelmezési programot, hogy ezzel harcoljon az alultápláltság ellen, mert az orvosok száma 1500-ról fölment majdnem 20 000-re az elmúlt tíz évben, mert majdnem mindenhol Venezuelában háziorvosi rendelőket nyitottak. Persze, ez korrupció, nem is vitás. Más országokban az államfőknek éppen az a problémájuk, hogy ennek az ellenkezőjét teszik. Az ország erőforrásai ott csak keveseket szolgálnak, a gazdag kisebbséget teszik még gazdagabbá. Ezért kínos számukra az látni, hogy Venezuelában ezeket az erőforrásokat arra fordítják, hogy harcoljanak az egyenlőtlenség ellen és emeljék a legszegényebb rétegek életszínvonalát. És ez ráadásul működik. Ez pedig nagyon veszélyes dolog, mert mindig azt mondják, ha másfajta politikát csinálsz, mint más kormányok, mint szinte az összes kormány jelenleg a világon, akkor minden össze fog omlani, a társadalom nem fog működni. A gazdagok vagyona végül az egész társadalom vagyonává válik. Mellékesen megjegyezném azt a jelentéktelen adatot, hogy jelenleg a föld népességének a fele éhezik vagy a létminimum közelében él. Ez tényleg nem számít, senkit sem érdekel. És a mi társadalmainkban az egyenlőtlenség hatványozódva növekszik. A válság hatására milliók vannak munka nélkül, Spanyolországban a munkanélküliség megduplázódott (!) az elmúlt évben. Kétmillió munkanélküli helyett ma már négy millióan vannak. Emberek, akik munkájukkal hozzájárulhatnának a társadalom gazdagságához nem csinálnak semmit. Emiatt pedig mi mindannyian szegényebbek vagyunk.

Nos, melyek azok a bolivári forradalmat fenyegető ellentmondások, amikkel szembe kell néznünk? A legelső ellentmondás az, hogy nem igazán működhet és funkcionálhat egy országban más rendszer, mint amilyen a világ összes többi államában működik. Venezuelában jelenleg egy kapitalista gazdasági rendszer van, ami nem úgy működik, mint korábban, olyan kormánnyal, ami tudatosan olyan intézkedéseket próbál bevezetni, amelyek teljesen ellentétesek a kapitalista gazdaság logikájával. Ezzel a venezuelai jómódú rétegek tiltakozását váltja ki. És nemzetközileg ugyanez a hatás. Ezért gyakorol állandó nyomást az imperializmus Venezuelára és minden olyan latin-amerikai országra, amely a példáját követi. Gondolom mindenki hallott a hondurasi puccsról. Még akkor is, ha a sajtó nem igazán számolt be róla, ez egy nagyon fontos esemény, mivel ez az első puccs az Obama-korszakban. És azért is érdekes, mert megmutatja milyen korlátozott szerepe van egy imperialista országban a kormányváltásnak, Obama ugyanis nem hagyhatja figyelmen kívül az amerikai imperializmus érdekeit, hiszen ő az elnök. 

Az amerikai imperializmusnak viszont meg kell állítania forradalmi folyamatokat Latin-Amerikában. És bármit megtesz azért, hogy ezt elérje. Be akarják keríteni Venezuelát olyan latin-amerikai államokkal, amelyek nyomást gyakorolhatnak rá. Tíz évvel ezelőtt Chávez még egyedül volt, azóta azokat a kormányokat leváltották a forradalmi tömegek és új kormányok alakultak helyettük, amelyek együttműködnek Venezuelával. Ez nagy csapás volt az Egyesült Államok legfőbb latin-amerikai szövetségeseire nézve. Peruban Alan García is fenyegetve van, és Kolumbiában Uribével ugyanez a helyzet. De Uribe kormánya, ami jelenleg nagyon gyenge támogatottságú, aláírt egy egyezményt az Egyesült Államokkal, ami lehetővé teszi az USA számára, hogy kolumbiai bázisokat használjon a latin-amerikai katonai műveleteihez. Azután, hogy az ecuadori kormány felmondta az Egyesült Államokkal kötött korábbi megegyezését, ami bázist biztosított az USA-nak Ecuadorban. Persze az Egyesült Államok nem Venezuelával akar harcolni, nem a latin-amerikai forradalmi mozgalom ellen akar küzdeni, csakis kizárólag a kábítószer-kereskedelem a célpont. Érdekes azonban, hogy Venezuela rajta van egy az amerikai kormány által összeállított listán, mint kábítószerállam, mint a FARC támogatója, mint a kábítószer-kereskedelem támogatója. Az Egyesült Államok így törvényesíti a Latin-Amerikában végrehajtott katonai műveleteit, mondván, hogy harcolnia kell a gerillák ellen Kolumbiában, akik természetesen összefonódtak a kábítószer-kereskedelemmel, ahogy ez persze mindenki számára nyilvánvaló. És ezzel az indokkal más környező latin-amerikai országok belügyeibe is beleavatkozhatnak. 

Néhány hónappal ezelőtt a kolumbiai hadsereg megtámadott egy FARC tábort ecuadori területen. Megölték a FARC vezetőjét, és - bár erről nem beszélnek - néhány mexikói diákot is, akik egy NGO misszió keretében voltak ott, és találtak egy személyi számítógépet. Meglepő módon, ez a számítógép bizonyította, hogy Chávez finanszírozza a FARC-ot. A legviccesebb az egészben, hogy miközben az újságok hatalmas címekkel egyből arról kezdtek cikkezni, hogy lám, Chávez támogatja a gerillaharcot, egy rövid cikk arról számolt be, hogy az USA kormányának egy másik, az FBI-hoz kötődő ügynöksége azt állapította meg, hogy ennek a számítógépnek a tartalmát manipulálták. Ennyit a bizonyítékokról. Mindez része a Venezuela elleni kampánynak, ami pedig egyike a venezuelai forradalmat fenyegető veszélyeknek. De nem ez a legfőbb fenyegetés. Komoly ugyan, de nem a legfenyegetőbb veszély, egészen addig, amíg össze nem kapcsolódik azokkal a folyamatokkal, amelyek Venezuelán belül zajlanak. Ezt már az előző évben is elmondtam, de fontos ezt újra hangsúlyozni. Nagyon könnyen kialakulhat olyan állapot egy olyan feszült légkörben, mint amilyen Kolumbia és Venezuela között van, amely háborúhoz vezethet. A kolumbiai nép nagy része támogatja Chávezt, de a két állam közötti konfrontáció fokozódása megsemmisítheti ezt a rokonszenvet. Venezuela igazi védelme nem katonai védelem. Katonailag úgy lehet megvédeni Venezuelát, ha felfegyverzik a népet, ahogyan ezt a kubai kormány tette, amikor az Egyesült Államok inváziója fenyegette a szigetországot. Véleményem szerint egy teljesen világos üzenetet kellene küldeni az USA kormányának, hogy az iraki háborút elvesztettétek, és ha megpróbálkoztok egy venezuelai kalanddal, annak az eredménye százszor rosszabb lesz. 

Azonban Venezuela fő védelmének politikai védelemnek kell lennie. Venezuela igazi védelme akkor valósul meg, ha teljesülnek a latin-amerikai tömegek vágyai, ha biztosítják az alapvető szükségleteiket. Ez az igazi védelem. Meg kell mutatni, hogy a venezuelai emberek végig tudják vinni a forradalmukat. És arra tudják használni országuk erőforrásait, hogy tényleg egy új világot építsenek. Nem csupán, hogy a szegénységet csökkentsék, hogy fájdalmukat csillapítsák, de egy új társadalmat építsenek. Ez Venezuela üzenete a többi latin-amerikai nép és az egész világ felé. Nagyon világos üzenet. Megmutatni a világnak, hogy van a kapitalizmus mellett más alternatíva is. És ez az oka, hogy a világ uralkodó osztályai egyesült támadást indítottak Venezuela ellen. Mert ez a példa felhívás a világ népei, a munkások, a fiatalok felé, hogy döntsék meg a saját országaik uralkodó osztályait. És védjék meg a bolivári forradalmat, ha azt megtámadják. Ehhez azonban meg kell érteni az imperializmus stratégiáját, ami jelenleg nem az, hogy lerohanják Venezuelát. Nem olyan ostobák. Tíz évvel ezelőtt még talán megtették volna, de ma ez már nem működne. Akkor mit próbálnak tenni? Megpróbálják aláaknázni a venezuelai forradalmi folyamatot, ahogy ezt tették Chilében 1973-ban, vagy Nicaraguában. Céljuk a zavarkeltés, olyan helyzet teremtése, amelyben az emberek elveszítik a bizalmukat. Próbálnak ehhez a venezuelai társadalmon belül is bázist találni, ilyen például Zuliában az autonómia mozgalom, amelynek gyökerei az ellenzékben keresendők. Olyan ügyeket vetnek fel, amikkel esetleg meg lehet buktatni a Chávez-kormányt. Kompromisszum pedig már nem lehetséges. Chávez sokszor próbált már velük megegyezni. Talán túl sokszor is. De ő tényleg próbálkozott, kezdetben még kiegyezett volna egy harmadik utas megoldással. Kapitalizmus emberi arccal és a többi. Aztán rá kellett jönnie, hogy ez nem lehetséges. A saját tapasztalatai ébresztették rá erre. Nincs tehát lehetőség kompromisszumot kötni a forradalom útját illetően. A legjobb védekezés, ha mennek előre. Továbbfejlesztik a forradalmat. A burzsoá szabotázs ellen pedig egyetlen fegyver van csak: ki kell venni a kezükből a gazdaság irányítását, a gazdasági hatalmuk alapját.

Nos, még két dologról szeretnék beszélni. Az egyik egy példa lesz, a másik pedig a munkásdemokrácia kérdése, ami nagyon fontos téma. Több statisztikai adatot soroltam a forradalom eredményeiről, de említettem, hogy vannak negatív példák is. Ilyen például a kormány lakásépítési programja, ami arra volt hivatva, hogy megoldja a lakosság lakásproblémáit, mivelhogy Venezuelában lakáshiány van, kétmillió lakásra lenne sürgősen szükség. Ez a program teljes kudarc volt. El is mondom, hogy ennek mi volt az oka. Eme program során a kormány ugyanazokat az eszközöket próbálta használni, amiket minden kormány szokott, a magánszektor segítségével akarta megvalósítani a lakásépítési beruházásokat. Pedig a venezuelai kormány minden eddigi eredménye annak volt köszönhető, hogy mozgósították a tömegeket. Minden sikeres misszió, a Robinson, amit az írástudatlanság ellen indítottak, az egészségügy javításáért dolgozó Barrio Adentro, vagy az közélelmezési, a Mercal, esetében ez volt a helyzet. A tömegek közreműködése vitte sikerre őket. A lakásépítési program a magáncégek dotálásán alapult, a kapitalisták pedig eltették a fizetséget és aztán elfelejtettek házakat építeni. Eltűntek a pénzzel. Ez egy negatív példa, ami figyelmeztet, hogy melyik irányba nem szabad menni. És éppen ezért mi nem lehetünk semlegesek, nem csupán a szolidaritásról van szó, nem csak szolidaritást ajánlunk, de harcolnunk kell a saját érdekeinkért is, amelyek megegyeznek a venezuelai nép érdekeivel. Sok ember úgy gondolhatta 1936-ban, hogy a spanyol forradalom egyszerűen csak egy háború Franco ellen, és mint ilyen, helyi érdekű probléma, aminek kimenetele nem lesz hatással az emberek életére Magyarországon, Olaszországban vagy az Egyesült Államokban. De a spanyol forradalom leverése megnyitotta az utat a második világháború előtt, ami már mindenkit érintett. Emberek milliói szenvedtek, anélkül, hogy tudták volna, hogy miért. Ez az a kapcsolat, ami minket nem csak Venezuelához, hanem az egész latin-amerikai forradalomhoz fűz. A mi érdekünk is, hogy ezek a forradalmi folyamatok sikeresek legyenek.

Végül pedig még néhány szó a munkás önigazgatásról. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban már beszéltem a Sanitarios Maracay-ról. Ez egy klasszikus példája annak, hogy milyen ellentmondások vannak a bolivári mozgalmon belül. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha Chávez forradalmár, és én hiszem, hogy az, miért nem ír egyszerűen egy törvényt, hogy mától megszünteti a kapitalista gyakorlatot az országban és Venezuela szocialista állam lesz. Egy ilyen lépés nagyon népszerű lenne ma Venezuelában. A helyzet az, hogy Cháveznek kormányfőként nagyon nagy a támogatottsága, de a vezető nem teljesen tudja kontrollálni a járművet. Az állam egésze mit sem változott. Persze voltak változtatások, sok szélsőségesen reakciós elemet eltávolítottak a hadseregből, a rendőrségtől, de az egész gépezet alapvetően ugyanúgy működik, ahogy korábban. Ki küldte ki a rendőrséget januárban, hogy visszafoglalja a munkásoktól, az általuk korábban elfoglalt a Mitsubishi gyárat? Egy bolivári bíró írta alá a rendeletet. Az állam kormányzóját értesítették erről, aki állítása szerint ellenezte ezt. A munkások azért foglalták el a gyárat, hogy megelőzzék százötven társuk kirúgását. Olyanokét, akiket egy külső cég alkalmazott. Meg akarták akadályozni a leépítésüket. A rendőrséget kivezényelték ellenük, akik rá is lőttek a munkásokra, kettőt közülük meg is öltek és többeket megsebesítettek. De a munkások nem hátráltak meg és a gyár megszállása folytatódott. Ez jelenleg a munkásosztály harciasságának szintje Venezuelában. Ugyanez volt a helyzet a Sanitarios Maracay-ban is, aminek történetét mindenki jól ismeri, aki látta a ¡No volverán! című dokumentumfilmet. És ugyanez a hangulat lengi be az összes többi elfoglalt gyárat. A munkások harcolnak az önigazgatásért, irányítani akarják a saját életüket, úgy tekintenek magukra, mint a társadalom fontos szereplőire, akiknek küldetésük van a társadalomban. Szóval ez nem csak a gyárfoglalásokról szól. Még azokban az esetekben is, ahol végül államosítva lettek a gyárak a munkások mindennapi élete továbbra is az állami bürokrácia által eléjük gördített akadályok ellen való folyamatos küzdelemmel telik. Hatalmas küzdelem zajlik ma Venezuelában a bolivári mozgalom bürokratikus szárnya és az emberek között. Míg a munkások, akik az önigazgatásért harcolnak, saját maguk akarják megválasztani az elöljáróikat, addig él egy másik elképzelés is, miszerint az államosított gyárakban meg kell hagyni a kapitalista rendszer által felállított hierarchikus irányítási formát, amelyben a vezetőket felülről nevezik ki.

Természetesen, mi, a Hands off Venezuela, ebben a küzdelemben sem vagyunk semlegesek, mert ahogyan ezt az előttem szólók is mondták, ma a világnak arra van szüksége, hogy egy újfajta társadalmat építsünk. És ezt demokratikus szocialista alapon kell tenni. Ami azt jelenti, hogy az embereknek ellenőrizniük kell a rendszert, aktívan részt kell venniük a döntéshozó folyamatokban, szervezettnek kell lenniük, képesnek kell lenniük a választásra és visszahívásra a társadalom minden szintjén. Szóval ebben a szituációban ez az a politika, amivel mi egyetértünk. Támogatjuk a munkás önigazgatásért folyó küzdelmet, a célunk az, hogy ezekkel a munkásokkal és a világon bárhol máshol is a munkásosztállyal szorosabbra fűzzük a kapcsolatainkat. Úgy tűnik, hogy már errefelé is hasonló helyzet kezd kialakulni. Néhány hónappal ezelőtt gyárfoglalás volt Londonban (!) is. Én mégsem ezen lepődtem meg a legjobban, hanem azon, hogy huszonegy év Thatcher, Blair és Gordon Brown után maradt még egyáltalán Londonban gyár, amit el lehetett foglalni. Elmentünk, hogy meglátogassuk az egyébként a Fordhoz kötődő gyárat, és miután metrózás és egy kis séta után beléptünk az elfoglalt épületbe és beszélgetni kezdtünk a munkásokkal úgy éreztem magam, mint ahogyan a ¡No volverán! című film készítői érezhették magukat a venezuelai Sanitarios Maracay gyárban. Noha különböző országokban, mások a hagyományok, más a kultúra, de a problémák ugyanazok. És így fogja kifejezni magát a munkásosztály a világon mindenütt. Már van egy Hands off Venezuela alapszervezet Indonéziában is, akik elkészítették a ¡No volverán! indonéz nyelvű változatát, és levetítették sok helyen az országban. El is indult egy gyárfoglaló mozgalom Indonéziában is. Mindegyik elfoglalt gyárban néhány hónappal korábban levetítették a filmet. Akkor még a munkások nem hitték el, hogy ők is meg tudják ezt csinálni, de aztán a helyzet cselekvésre kényszerítette őket és ők emlékeztek a látott példára. 

Befejezésül pedig arra kérek mindenkit a teremben, hogy kapcsolódjon bele ebbe a küzdelembe. Különböző szervezetek jelenléte a kampányban nem jelent ellentmondást. Minden szervezet részt vehet benne, de magánszemélyeket is szívesen látunk. Támogassa a kampányt, tegyen javaslatot, szervezzen rendezvényeket, vetítéseket, vitákat. Minden egyes ember megteheti ezt. De kérhet segítséget is a HOV magyarországi szervezetének vezetőségétől, ha szükség van előadóra, de természetesen bárki beszélhet. Csak olvassa el a hozzáférhető anyagokat és magyarázza őket. Írjon beszámolót az eseményről, és közzé tesszük azt a honlapunkon. És így tudjuk fejleszteni a Venezuela iránti támogatásunkat és magunkat egyaránt. De ezeknek tevékenységeknek kapcsolódniuk kell a hazai eseményekhez és változásokhoz, ha megváltozik a helyzet, akkor össze kell kapcsolni a venezuelai folyamat tapasztalatait és a magyarországi munkások tapasztalatait és így gondolni tovább a következő lépéseket. Nagyon fontos a diákok bevonása a kampányba, mert a fiataloknak kulcsszerepük van a változásokban. És most, hogy a kampány már egy éve folyik a munkásosztály felé is kell fordulni és keresni a kapcsolatot velük. Például a szakszervezeteken keresztül, és ha valamilyen esemény, sztrájk, vagy tiltakozás van, akkor a Magyar - Venezuelai Szolidaritási Társaság nevében nyíltan lehet őket támogatni. Ez megmutatja, hogy milyen fontos ez a kampány, nemcsak Venezuelára, hanem a saját jövőnkre nézve is. 

Végül köszönöm a lehetőséget, hogy beszélhettem itt ma. Szeretném átadni a Hands off Venezuela központ testvéri üdvözletét, és azokét az alapszervezetekét is, akik esetleg nem tudtak erről a mai eseményről, de beszámolónkból mindenképpen tudomást szereznek majd róla. Alan Woods, a Hands off Venezuela alapítója és az Nemzetközi Marxista Tendencia (IMT) vezetője pedig személyesen kért meg arra, hogy tolmácsoljam gratulációját a magyar elvtársaknak, a munkájukért. 

Köszönöm szépen.

Budapest, 2009. szeptember 20. 

Az előadó a Hands off Venezuela londoni központjának külügyi felelőse