Ötven évvel ezelőtt, 1962. július 5-én, Algéria véres nemzeti felszabadító harcok után, amelyek több mint másfél millió algériai életét követelték, elnyerte a függetlenségét.

Iszonyú háború volt, és az algériai katonáknak, akik bátran harcoltak a francia csapatok oldalán a második világháborúban, arra kellett rádöbbenniük az öldöklés véget értekor, hogy a nácizmus elleni harcban megtestesült béke, demokrácia és szabadság eszméi rájuk nem voltak érvényesek. A francia gyarmatosítók brutálisan törték szét az álmaikat. A vietnamiak győzelme Dien Bien Phunál megmutatta nekik azt, hogy fegyveres harccal le lehet győzni a francia gyarmatosítókat, és el lehet nyerni a függetlenséget. És a felszabadító háborújuk két évvel később el is kezdődött.

Ez a háború nem volt teljes győzelem, mert 1968 folyamán még mindig Franciaország gyakorolta Algéria gazdag gáz- és olajkincse feletti tulajdonjogot, és ő is ellenőrizte azokat.

1962. március 19-én, Evianban a francia hatóságok egy találkozót tartottak, ahol megállapodtak abban, hogy népszavazást tartanak, amelyen az algériaiak megerősíthetik, hogy függetlenek akarnak-e lenni. Nem sokkal ezt követően a Nemzeti Felszabadító Front (FLN) Tunéziában kongresszust tartott, amely során Hoari Boumediene ezredes, aki később a Felszabadító Hadsereg vezetője lett, nyomatékosította, hogy a függetlenség nem lehetséges gazdasági függetlenség nélkül, ami csak majdnem tíz évvel később valósult meg az ország szénhidrogén vagyonának államosításával.

A július 1-i népszavazás eredménye egyértelmű volt. A hatmillió algériai közül mindössze 16.534-en szavaztak az ellen, hogy Algéria független állam legyen. Kuba nagy barátja, a nemrég elhunyt Ahmed Ben Bella lett az első elnök.

Több ezer kilométerrel arrébb, Kubában, éppen a függetlenségi harc közepén, még 1959. januári győzelmünk előtt, a Sierra Maestra és a síkságok forradalmárai csodálattal és szolidaritással követték az Algéria hegyeiben és városaiban folyó, a mienkéhez annyira hasonló küzdelem fejleményeit.

Meg kellett tanulnunk a francia és a nyugati hírügynökségek táviratainak sorai között olvasni, amelyek, ahogyan itt is, torz híreket adtak az eposzi küzdelem alakulásáról, minden győzelmet a gyarmatosító hadseregnek tulajdonítva.

1960-ban fogadtuk az Algériai Köztársaság Átmeneti Kormány (GPRA) delegációját, és két hónappal a disznó-öbölbeli győzelem után, 1961. június 27-én, mi voltunk az egyetlen ország a nyugati féltekén, amely elismerte a GPRA-t, megtorlást váltva ki ezzel a francia kormányból, amely pedig maga is egyre nagyobb ellenségességgel viszonyult az amerikai imperializmushoz.

De a kubaiak szolidaritása az algériai emberek iránt folytatódott, és igazából itt kezdődött az az önzetlen segítségnyújtás, amiben aztán annyi harmadik világbeli országnak része volt, és amelynek keretében polgári téren orvosok, építőipari munkások és tanárok utaztak távoli országokba; Kongó, Angola, Bissau-Guinea, Szíria és Etiópia pedig katonai segítséget kapott.

1961 októberében a Prensa Latina hírügynökséget megalapító argentin Jorge Ricardo Masettit, aki később Észak-Argentínában halt meg, egy gerillamozgalom elindítása közben, küldték, hogy felvegye a kapcsolatot a Nemzeti Felszabadítási Fronttal, és megerősítse a segítő szándékunkat. Akkoriban az FLN-nek fegyverekre volt szüksége. Még abban az évben a Bahía de Nipe kubai hajó jelentős mennyiségű fegyverrel és munícióval kihajózott, és 1962 januárjában meg is érkezett a marokkói Casablancába, útban az FLN tábora felé, amely Quida környékén volt, közel az algériai határhoz. Kubába való visszatértekor a hajó hetvennyolc súlyosan sérült gerillát szállított, hogy azok orvosi ellátást kapjanak a szigeten, valamint húsz, menekülttábori gyermeket, főleg árvákat, hogy a Kubai Népek Barátsága Intézet (ICAP) jóvoltából gondoskodásban és oktatásban részesüljenek.

A függetlenség elnyerése után, Ben Bella Kubába látogatott, miután a jelenlétében az ENSZ felvette a soraiba Algériát. Éppen az októberi rakétaválság előtt érkezett, és határozott szolidaritásáról biztosította a kubai forradalmat.

Nem beszélhetünk a népeink közötti kötelékről anélkül, hogy megemlítenénk Che aktív jelenlétét Algériában, és hozzájárulását ezen megbonthatatlan kötelékek erősítéséhez, amelyek az imperializmus, kolonializmus és neokolonializmus elleni harcban kovácsolódtak. Maga Ben Bella elnök tanúsította ezt, aki ezt írta Che Guevara parancsnokról a ’90-es évek végén: „Igen, csak a forradalom képes néha egy embert fénylő lénnyé változtatni.”

Nem sokkal ez után a látogatás után, 1963. május 24-én az első kubai nemzetközi egészségügyi misszió negyvenöt férfiből és tíz nőből álló csapata megérkezett Algériába, mivel az addig ott dolgozó kevés orvos többsége francia volt, és ők függetlenség kivívása után elhagyták az országot.

Akkori hozzájárulásunk nem volt túl nagy, mert Kubának nem volt sok orvosa, mivel a forradalom előtt praktizáló 6.000 orvosból 3.000 elhagyta a szigetet. Azonban ekkor sem, ahogy más alkalmakkor sem azt adtuk, amiben mi magunk bővelkedtünk, hanem azt a keveset osztottuk meg a harmadik világbeli fivéreinkkel és nővéreinkkel, amink volt.

1963 nyarán, kihasználva, hogy az algériai gerillaegységek nem alakultak még át modern reguláris hadsereggé, Marokkó megkísérelte módosítani a határait Algériával, hogy így megszerezze az ellenőrzést a gazdag vasércbányák felett Gara Yebiletben, azon a földön, amelyre soha nem tartott igényt a francia megszállás ideje alatt. Ez vezetett a sivatagi háborúként ismert eseményekhez. Katonai értelemben Marokkó legyőzte Algériát, köszönhetően annak, hogy hadserege jobban felszerelt és kiképzett volt. Ben Bella algériai kormánya segítséget kért Kubától, és azonnal, 1963 októberében, a Flora hurrikán okozta pusztítás közepette, Efigenio Ameijeiras parancsnok vezetése alatt hatszáznyolcvanhat harcos hajózott ki a viharos tengeren, hogy katonai szolidaritást biztosítsanak.

A Disznó-öbölben győzedelmesen harcoló internacionalisták és októberi válságban rendületlenül helytálló harcosaink jelenlétének része volt abban, hogy a marokkói hatóságok fegyverszüneti megállapodást írtak alá, és elismerték a fennálló határokat.

Ezen kötelékek létrejöttében alapvető jelentősége volt Fidel Castro főparancsnok számos algériai látogatásának, amelyek folyamatosan megerősítették a kapcsolatokat a két ország között. Az első látogatásra 1972-ben került sor, és ennek során kitartó barátságának tanúbizonyságául bejárta az országot. A második 1973-ban történt, amikor részt vett az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának 4. csúcstalálkozóján, ahol Kuba, Algéria kérésére megszakította a kapcsolatait Izrael cionista államával. Ezen kívül még öt alkalommal látogatott el az országba.

Boumediene 1974-es kubai látogatása és a jelenlegi elnök, Raúl Castro Ruz látogatásai Algériában szintén tovább ápolják ezeket a kapcsolatokat.

Ezek után nem meglepő, ha a kölcsönös szolidaritáson edződött barátság alapján, az egyik reflexiójában Fidel megindítóan írt a jelenlegi elnökről, Abdelaziz Bouteflikáról: „2006-ban történt. Tényleg nagyon beteg voltam, de ugyanakkor éberen figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának 14. csúcstalálkozója, amelynek Kuba volt a választott elnöke, éppen akkor, szeptember közepén ért véget. Nagy nehézségek árán, de részt tudtam rajta venni, és ott ültem az asztalnál. Így fogadtam a fontos állam- és kormányfőket.

Abdelaziz Bouteflika, Algéria elnöke, aki az egyike volt azoknak, akikkel találkoztam, közvetlenül rám nézett, és azt mondta: »Fidel, ha szükséged van a véremre, a tied.«

Nagyra értékeltem ezt. Ő volt barátunk, Houari Boumediene kormányának külügyminisztere.

Szavai az ügyünk nemes és önzetlen támogatását jelentették, amire nem számítottunk, hiszen a nemzetközi szellemiségünk soha nem várt ellenszolgáltatást semmiért.”

Az sem meglepő, hogy ezt maga Bouteflika is megerősítette évekkel korábban: „Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy egy olyan ember barátai lehetünk, mint compañero Fidel, akiben soha nem hagyott el minket. Fidel a jövőbe utazik, visszatér és elmagyarázza.”

Emiatt, nagyon is érthető számunkra, ha azt mondják, hogy ők kubaiak, mert mi is magunkénak érezzük az algériai nép tényleges függetlenségének 50. évfordulóját, és amikor gratulálunk nekik, akkor egyúttal magunknak is gratulálunk.

Írta: Giraldo Mazola, 1974 és 1978 között Kuba algériai nagykövete