Maestro José Antonio Abreu egy Caracas központjában lévő jelentéktelen bevásárlóközpont egyik irodájában dolgozik, néhány lépésre a város egyik nagyobb főútvonalától. A délutánon, amikor találkozunk süt a nap és nyüzsögnek az utcák. Mindazonáltal a közeli parkolóból való rövid séta idejére is három feltűnő fegyveres őr szegődik mellém.
Ez Caracas, az egyik legerőszakosabb város a világon. Venezuela gyilkossági rátája háromszorosa Irakénak és négyszerese Mexikóénak. Átlagosan 53 embert gyilkolnak meg naponta.
Ez a hátborzongató statisztika jár a fejemben, amint az Abreuval való találkozóra kísérnek. A 73 éves egykori közgazdász és karmester látomásos filozófiája 1975 óta azon az elgondoláson alapul, hogy az ingyenes, magas színvonalú komolyzenei oktatás a szegények legszegényebbjei számára esetleg pozitívan befolyásolhatja az országot kínzó társadalmi problémákat.
Abreu feltevését nagymértékben igazolja az a több mint 380 ezer gyermek, akik nemzeti zenei programokban vesznek részt, és akiknek több mint 80 százaléka szegény vagy középosztálybeli térségből származik. A programnak, kezdete óta kétmillió végzőse van, akikből nemcsak zenészek lettek, hanem ügyvédek, tanárok, orvosok vagy köztisztviselők is vannak közöttük. Mégis az „El Sistema” (ahogyan Abreu Simón Bolívar Zenei Alapítványát nevezik) egyik nagy paradoxonja, hogy nem számít, hogy milyen sikeres, hány Gustavo Dudamel kerül ki belőle, hány gazdagabb állam akarja felülmúlni, a venezuelai bűnözési ráta továbbra is emelkedik.
Abreu egyetért abban, hogy a statisztikák „rendkívül súlyosak”. De azt is kijelenti, hogy úgy tűnik, hogy az El Sistema nucleos-okból (közösségi zenei iskolák), zenekarokból és kórusokból álló kiterjedt hálózata nélkül ezek a számok sokkal riasztóbbak lennének. „Az Amerikaközi Fejlesztési Bank, a venezuelai állam és az Andoki Fejlesztési Vállalat folyamatosan felügyeli az alapítvány projektjeit” – mondja, „hiszen nagyon sok forrást tettek bele. Bárhol is készül értékelő tanulmány, az eredmények egybehangzóak. A programban résztvevő gyerekek átlagon felül teljesítenek az iskolában, és kiemelkednek a közösségi tevékenységekre való hajlandóságban. A zenekar és a kórusok, a program szívei, segítenek kifejleszteni a szolidaritás érzékét. A programban való részvétel fegyverré válik a szegénység és az egyenlőtlenség, az erőszak és a kábítószerek ellen.”
Maga Abreu szerény és aszketikus figura, aki az életét az általa csak kategorikusan „humán fejlesztési” projektnek nevezett elképzelésnek szentelte. „Az ötlet onnan jött, hogy azt láttam, hogy Venezuelában a zeneoktatásban nincsenek fiataloknak szóló zenekarok” – magyarázza. „De azt is láttam az akkoriban létező kevés zeneiskolában, hogy a zenekarban játszó gyerekek sokkal több humán érzékenységgel rendelkeznek a társadalmi szerepüket illetően. Teljesen más értékrendjük volt.”
José Antonio Abreu elsősorban szociális programnak tartja az El Sistemát - Fotó: desdelaplaza.com
A program csupán 11 gyerekkel indult egy helyi garázsban – ami össze sem hasonlítható mondjuk a 30 különös évvel későbbi Royal Albert Hall-beli képpel –, de abbéli meggyőződése, hogy a társadalom megváltoztatható a zenén keresztül onnantól kezdve megingathatatlanná vált. „Már az első próbánkon biztos voltam ebben” – mondja, és fényes barna szemei csillognak. „Azt mondtam a zenekar első 11 tagjának, hogy egy hálózat létrehozásába kezdünk, amely végül a szegény családok gyermekeinek megmentésével zenei hatalommá fogja változtatni Venezuelát.”
Néhány nappal később megkérdeztem a hegedűs Frank di Paolót, a zenekar eredeti vezetőjét, hogy emlékszik-e arra a pillanatra. „Persze” – nevet. „Maestro Abreu mindvégig tudta, hogy mit alkot, és az mit képes elérni.”
Az El Sistema (magyarul „A Rendszer”) beceneve ellenére nem igazán egy zeneoktatási „rendszer”, hanem, ahogy ahhoz Abreu ragaszkodik, „egy olyan koncepció, ami a zene a társadalomban betöltött funkciójára vonatkozik”. Iskolák, zenekarok és kórusok óriási hálózata, amely mára már Venezuela 23 tartományára terjed ki, és minden a programban résztvevő gyermeken keresztül körülbelül három felnőttet érint. Akár Hugo Chávez, akár Henrique Capriles nyeri a soron következő októberi elnökválasztásokat, elképzelhetetlen, hogy megvonnák a támogatást a programtól. Hét egymást követő, a politikai paletta különböző részeihez tartozó kormányzat támogatta az El Sistemát – körülbelül a működési költségeinek 90 százalékát adva. A pénzügyi forrásokat sokatmondóan inkább a szociális költségvetésből biztosították, semmint a kultúrára fordítandóból. Ez minden bizonnyal Abreu politikai éleslátása miatt volt így, akinek apró termete és Teréz Anya-szerű viselkedése ragyogó stratégiai intelligenciát takar. „Az alapvető elem, ami miatt a program támogatásokat kap, az az El Sistema eredményei, amiket szociális téren elért” – mondja. „A venezuelaiak számára a zenei képzéshez való jog ma már alkotmányos és törvény által biztosított joguk.”
Jövő héten ennek az elvnek a leglátványosabb és legborzongatóbb példája látogat az Egyesült Királyságba, amikor Dudamel, a Los Angeles-i Filharmonikusok 31 éves zenei igazgatója elhozza a „másik” zenekarát, a Simón Bolívar Szimfonikusokat a skóciai Raploch-ba, hogy egy koncertet adjanak az El Sistema által inspirált Big Noise-on. A koncert nyitja meg a London 2012 Fesztivált, és a zenekar következő fellépésével a Southbank Centre-ben, amelyet élőben lehet majd követni a Guardian weboldalán, könnyen lehet, hogy a „Dudamánia” új hullámát robbantja majd ki Nagy-Britanniában.
Abreu mindig is tudatában volt, hogy mit tart a kezében Gustavóval? „Persze” – mondja. „A kezdet kezdetétől” tudta, hogy ő egy „szuperlatívuszos” tehetség. És ugyanakkor Dudamel korántsem az egyetlen.
Az El Sistema Gustavo Dudamel személyében már szupersztárt is adott a világnak - Fotó: pbs.org
Vegyük például Christian Vasquezt, a Stavanger Szimfonikus Zenekar 28 éves kinevezett igazgatóját, vagy Diego Matheuzt, aki 27 évesen vette át a La Fenice-t, Velence legendás operaházát. Nem lehetetlen, hogy az elkövetkezendő években még több európai, amerikai és ázsiai zenei intézmény vezetését fogják kezükbe venni lelkes fiatal venezuelaiak, rendszerint szörnyen összekuszált hajjal.
Ez némi dilemmát jelent Abreu számára, aki mentora és apafigurája ezeknek a rendkívül tehetséges fiatal zenészeknek. Egyrészről az El Sistema jó családi mechanizmusként működik: ahogyan egy gyermek eleget teljesít, elkezd segíteni a fiatalabb generációk oktatásában. Azonban ha a legtehetségesebb tinédzserek elmennek egyből, ahogy a nagy zenei ügynökségek – például ahogy a Berlini Filharmonikusok esetében tette a Sistemában nevelkedett nagybőgős Edison Ruiz – hívják őket, akkor rendszer megtorpanhat.
Abreu elismeri, hogy nehéz összeegyeztetni azt, hogy engedje a legfényesebb pártfogoltjait, hogy a nemzetközi színtéren próbálgassák a szárnyaikat, azzal szükséggel, hogy Venezuelában tartsák őket, mint fontos szerepmodelleket, de megismétli, hogy ez egy „humán fejlesztési projekt”. Az El Sistema azért van, hangsúlyozza, „hogy elősegítse az ország morális és spirituális fejlődését”, bármelyik eset valósul is meg.
Sokan hisznek benne, hogy ez a csendes, karizmatikus férfi esélyes lehet a Nobel-békedíjra. Sir Simon Rattle szorgalmazza ezt 2008 óta. Ő úgy fogalmazott, hogy az El Sistema „nem más, mint egy csoda”. Abreu azonban rázza a fejét. „A legnagyobb elismerés az az a lehetőség, hogy folytassuk a munkánkat” – mondja. A nemzetközi figyelem, ami a programját övezi „az elismerés és a felelősség érzetét kelti”. Egy a falon lévő plakátra mutat, amin az áll „Tocar y Luchar”. Ez a program hivatalos jelmondata azóta a bizonyos garázsbeli délután óta. „Játszani és harcolni: ez volt érvényes a legelső tapasztalataink óta, amikor oly sok akadályt kellett legyőznünk, hogy a program működhessen – nem volt helyünk, hangszereink, pénzügyi forrásaink” – magyarázza. „Játszani – ez az igyekezetünk egyik formája, amivel igazolni tudjuk az erőfeszítéseink létjogosultságát. A küzdelem, pedig a felmerülő akadályok ellen irányul. Úgyhogy mindig is kettős értelme volt ennek a gyerekek szemében, egyszerre kell művésznek és szociális harcosnak lenni.”
A jelmondat ma még érvényesebb, mint eddig bármikor. „Még mindig a legsúlyosabb társadalmi problémákkal nézünk szembe, és nagy kihívás, hogy annyi kirekesztett gyermeket vegyünk be a programba, amennyit csak lehetséges” – ismeri el Abreu. „Több tanárra, hangszerre, helyiségre, pénzre van szükségünk.” Az El Sistema programjaiban résztvevő gyermekek száma 2015-re elérheti a félmilliót, ami elképesztőnek tűnik; de Abreu rámutat, hogy Venezuela harmincmilliós népességének 33 százaléka 14 év alatti. Az az érzésem, hogy nem nyugszik, amíg minden gyermeknek nem lesz hozzáférése egy helyi nucleóhoz.
„Az előttünk álló kihívásokat látva, tudjuk, hogy a belefektetett energiánk nem elég. De ez a mi álmunk. És folytatjuk a harcot érte minden nap.”
Írta: Clemency Burton-Hill
Forrás: The Guardian
Fordította: Latin-Amerika Társaság
Kapcsolódó cikkünk: