Raquel Yanac emlékszik arra az éjjelre, amikor rengeteg építőmunkás érkezett betonszállító teherautókkal és a rendőrséggel karöltve, hogy elkezdjék építeni a falat, ami arra volt hivatott, hogy kizárja őket.
A harmincnyolc éves Yanac a gyerekeivel a válaszfal tövében él. Otthonuk a város szegénynegyedeit alkotó farost- és bádoglemezekből épített hajlékok színes tengerében fekszik. Egy kőhajításra van tőle Casuarinas, a hivalkodó luxusnegyed, vakítóan hófehér villáival és kétszer akkora medencéivel, mint az ő háza.
A fal még nehezebb helyzetbe hozta a szegény kerületekben élőket - Fotó: ilgiornaledellarchitettura.com
És Casuarinas, ahogy Yanac három évtizeddel ezelőtt megtudta, azt akarta, hogy tűnjenek el.
„Egy hét leforgása alatt gyakorlatilag megépítették az egész falat, és az emberek semmit sem tehettek ellene” – mesélte.
A határfal hamarosan hírhedtté vált Limában, és a felháborodott peruiak elkezdték egyszerűen „szégyenfalnak” hívni a tíz kilométer hosszú betonépítményt, ami elválasztja a város gazdagjait a szegényektől. Ma a három méter magas, tetején szögesdróttal megerősített fal kanyargós sebhelyként húzódik végig négy városrészen. A szegény kerületeket, San Juan de Miraflorest, ahol Yanac is lakik, és Villa María del Triumfót választja el La Molina és Santiago de Surco gazdag városrészeitől, amelyekhez Casuarinas is tartozik. A betonfal mindkét oldalán élők életét és tudatát megváltoztatta, és a perui kultúrát időtlen idők óta meghatározó limai gazdasági megosztottságot jelzi.
„Mit mondjak a gyerekeimnek?” – tette fel a kérdést Yanac. „Amikor a hatéves fiam felmegy oda játszani, és körülnéz, ezt kérdezi tőlem: »Mami, miért van ott az a fal?«”
Azonban a falépítés – amikor fizikailag is elvágjuk magunkat „a másiktól” – talán mindennapos jelenséggé válik egyre megosztottabb világunkban. Más híres falakhoz – például az észak-írországi „békefalak”, az Izrael által a palesztin területekkel közös határaira emelt akadályok, a berlini fal, az amerikai-mexikói határkerítés – hasonlóan a limai fal is a már eleve meglévő éles társadalmi megosztottság jelképe lett.
„Ez illeszkedik a »falak« globális trendjébe” – mondta Belén Desmaison, a Perui Pápai Katolikus Egyetem építésze, aki a limai falat tanulmányozza. „Ennek a tendenciának az a lényege, hogy fizikai akadályokat emelünk két társadalmi vagy etnikai csoport közé.”
A perui fal az 1980-as években vidékről érkező bevándorlási hullámra volt reakció, amit a perui kormány és a Fényes Ösvény maoista gerillaszervezet közötti erőszak váltott ki. A menekülők között voltak olyanok, akik egyszerűen csak a vérontás miatt menekültek Limába; mások pedig lehetőséget láttak a városban. Föld nélkül azonban számos bevándorló a város peremének elhagyatott hegyoldalain telepedett le, és elkezdték építeni az informális telepek szüntelenül növekvő tömegét, amelyek belenyúlnak az alacsonyan lévő felhőkbe. Susana Galinas Tacuri szülei is azok között voltak, akik Ayacuchóból, az erőszak dél-perui epicentrumából menekültek el.
A gerillák „megölték a nagybátyáinkat és unokatestvéreinket”, mesélte Galinas. „A tíz- és tizennégy éves gyerekeket elrabolták, hogy terroristát csináljanak belőlük. Fegyverekkel fenyegetőzve ellopták az összes pénzüket és gyapjút, a nőket pedig megerőszakolták.”
Limában egy kis kunyhót építettek, és bár nem volt benne áram vagy vezetékes víz, biztonságos volt, így az otthonukká vált. Felnőve, a Galinashoz hasonló bevándorlók számára az olyan városrészek, mint Casuarinas gazdasági mentőövek lettek. Az emberek minden nap a tiszta otthonokkal teli kerületbe jártak munkát vállalni, építkezéseken dolgoztak, vagy, ahogy Galinas édesanyja is, ételt árultak. Miközben anyja ebédet szállított az építkezésekre, Galinas szép parkokban játszott, amilyenek a saját kerületében nem voltak. Ahogyan azonban a Limába irányuló bevándorlás folytatódott, Galinas elmondása szerint félelem és ellenszenv kezdett beszivárogni azokra a helyekre, ahol dolgoztak.
„Úgy néztek ránk, mintha tolvajok lennénk” – mondta. „Mintha a gyerekeink is azok lennének, és be akarnánk törni a házaikba.”
A falépítés 1985-ben kezdődött, amikor Sucro kerületben egy elit magániskolát magas téglakerítéssel vettek körbe. Az iskola vezetése akkor ezt azzal indokolta, hogy így tudják garantálni a biztonságot a növekvő bevándorló telepekkel szemben. Nem sokkal később a közeli Casuarinas lakói is elkezdték építeni a saját falukat, szintén a „túloldalról” érkező bűnözésre hivatkozva. Három évtized alatt a gazdagabb lakosok a helyi önkormányzatok engedélyével, időnként rendőrségi felügyelet mellett bővítgették, mesélték San Juan de Miraflores közösségi vezetői.
Az eredeti fal ötletét felvető helyi szervezet, az Asociación Casuarinas nem akart nyilatkozni, mondván, a vezetői „nyaralnak”. A gazdagabb lakosok azonban azt állították, hogy a falépítés eredményeképpen csökkent a bűnözés a kerületben.
Galinasnak és édesanyjának hamarosan szinte lehetetlenné vált a másik oldalon dolgozni. Az átkeléshez két órát kellett volna gyalogolniuk, hogy megkerüljék a falat, vagy félnapi bérüket kellett volna elkölteniük több buszjegyre. Galinas lánya elmesélte, hogy arról álmodik, hogy ugyanabban a parkban játszik, ahol annak idején az édesanyja, de a nyolcéves kislány még soha nem járt a túloldalon. A munkások még manapság is megteszik az utat. Hajnali ötkor indulnak, hogy odaérjenek munkakezdésre, ahova korábban mindössze tizenöt percbe tellett eljutniuk otthonról.
Körülbelül 6,9 millió perui él a szegénységi küszöb alatt. Ez Peruban azt jelenti, hogy havi kevesebb mint 338 sol (102 dollár) jövedelmük van. A jövedelmi egyenlőtlenség régi probléma a dél-amerikai országban. Egy felmérés szerint a lakosság leggazdagabb húsz százalékához folyik be a jövedelmek közel fele, a legszegényebb ötödéhez ezzel szemben kevesebb mint öt százaléka. Desmaison azt mondja, hogy a fal csak tovább mélyíti ezt a szakadékot, a fizikai elkülönítés pedig felkorbácsolja „az ismeretlentől való félelmeket”. Szerinte ez egy módja annak, hogy az emberek elszeparálják magukat azoktól a csoportoktól, amelyeket alsóbbrendűnek tartanak.
„A biztonságról alkotott ilyesfajta elképzelés, mint ami a fal mögött is áll, homogén társadalmi csoportokat kreál” – mondta az építész. „Ha egy kerület köré falat építesz vagy kerítést húzol, akkor az azt hirdeti, hogy te egy összezáró társadalmi csoport vagy, aki semmiféle párbeszédet nem folytat másokkal.”
Ezt az elképzelést a világ sok pontján igaznak tartják. Ciszjordánia esetében Izrael fallal választotta el magát a palesztin közösségektől, mondván, hogy a terrorizmussal szemben védi magát. Az amerikai és mexikói határon Donald Trump elnök lassanként beváltja a „nagy, gyönyörű” határfalra vonatkozó kampányígéretét, miközben fellép a bevándorlás ellen és szigorítja a menekültügyi törvényeket. Mint más ehhez hasonló építmények esetében, a limai falról való véleményeket is nagyban befolyásolja az, hogy a fal melyik oldalán vagy.
Surco Casuarinas kerületének villái magasan felnyúlnak a hegyekbe, burjánzó kertekkel és medencékkel, a hosszú behajtókon pedig külföldiautó-gyűjtemények parkolnak. Kora reggel San Juan de Miraflores és Villa María del Triumfo szegény kerületeiből származó munkások vonulnak el a gondosan nyírt sövények és a díszes bejárati ajtók mellett. Senki sem vesz róluk tudomást egészen addig, amíg meg nem érkeznek az ellenőrzőpontig, amelyen át kell jutniuk, hogy beléphessenek Casuarinasba.
A hatvanegy éves Patricia Novoa, aki névvel ellátott edzőfelszerelésében fürgén halad el az ellenőrzőpont mellett, fél életét Casuarinasban élte le. Ő megértő volt a kerület által felhúzott falat illetően: biztonság.
Habár évek óta nem látta a másik oldalt, azt mondta, hogy olyan helyeken, mint San Juan de Miraflores az emberek „rosszabb életet élnek, mint az állatok”. Bűnözők és tolvajok, magyarázta, mert kénytelenek azok lenni. Nincs más lehetőségük.
„A kirekesztett emberekből bűnözők lesznek, ez az igazság” – jelentette ki, miközben munkások egy csoportja haladt el. „Nincsenek életlehetőségeik, ebben a környezetben élnek, ahol nem részesülnek oktatásban.”
Sokan mások, akikkel az utcákon és a házaik előtt beszéltem, ezt kérdezték: „Milyen fal?” A megosztottság, ami az egyik csoport életére olyan nagyon rányomja a bélyegét, a másiknak úgy tűnik, hogy a tudatából is kikopott.
A harminchárom éves surcói takarítónőt, Lily Mamani Reyest azonban minden reggel emlékezteti rá az, hogy hajnali ötkor kel, hogy nekiinduljon a munkahelyére vezető két és félórás útnak. Elhagyja egyszobás farostlemezből épült, földpadlós otthonát, ahol csak nagy nehézségek árán jut tiszta vízhez, hogy egész nap ragyogó medencékkel felszerelt és gondosan ápolt kertekkel ellátott házakat takarítson. Elmondta, hogy korábban körülbelül ötven solt (tizenöt dollár) kapott egy napra, de a mostanában egyre nagyobb számban Limába érkező venezuelai bevándorlók miatt a tulajdonosok huszonöt solra csökkentették a fizetését, amiből alig tud megélni.
„Nem rendelkezem azzal a kényelemmel, amivel ők” – mondta. „Amilyen dolgaik vannak, olyanok nekem nincsenek. Olyan ruháik. Nem tudok olyan ruhákat, cipőket hordani, mint ők. (…) Nem engedhetek meg magamnak ilyen luxust.”
Reyes tizenöt évesen érkezett Limába azzal a reménnyel, hogy ott oktatásban részesülhet, és jobb élete lehet, mint a faluban, ahonnan eljött. Ahogy azonban végigtekintett az otthonául szolgáló szüntelenül növekvő ködös nyomornegyedeken, elmondta, hogy a fallal együtt járó diszkrimináció összetörte az álmait, és helyükre más érzés lépett, amit egyszerűen csak úgy nevez: vergüenza. Szégyen.
„Ez nem az a hely, amiről gyerekként álmodsz” – mondta. „Nem az a hely, ahol boldogulni tudsz. Ez a fal szégyent hoz ránk.”
Írta: Megan Janetsky
Forrás: The Atlantic
Fordította: Latin-Amerika Társaság