„Sok gyermek szenved” – mondta Dilma Modesto, egy brazíliai guaraní egészségügyi szakember. „Azt szeretném, ha a gyerekek olyanok lennének, mint azelőtt, amikor még minden rendben volt.”

Az „azelőtt” akkor volt, amikor a guaraník szabadon vadászhattak a földjeiken, és maniókát és kukoricát termesztettek a kertjeikben. Ez azelőtt volt, hogy a földjeiket elrabolták, és szarvasmarha-tenyésztő farmok, szójaföldek és cukornádültetvények kietlen pusztaságává változtatták őket. Az „azelőtt” akkor volt, amikor még az önbecsülésüknek nem ártott semmi, kézben tartották az életüket; mielőtt még szakadt ponyvák alatt kellett volna táborozniuk a poros országutak mentén és műanyag kannákból inni a koszos vizet.

A guaraník számára a föld jelent mindent - Fotó: João Ripper/Survival

Az „azelőtt” és a „rendben” igazából jóval azelőtt volt, hogy a guaraní gyerekek elkezdtek volna öngyilkosságokat elkövetni. Az elmúlt harminc évben 625 guaraní indián ölte meg magát. Ez tizenkilencszer magasabb arány, mint a brazil országos átlag. Harminc év alatti fiatal felnőttek követték el az öngyilkosságok 85 százalékát. Ami még rosszabb, a legfiatalabb közülük mindössze kilenc éves volt.

Földjeik elvesztése és elpusztítása szörnyű mentális szenvedésük fő forrása. A guaraník számára – a legtöbb törzsi néphez hasonlóan – a föld jelent mindent. Az adja az ételt és a menedéket, az szabja meg a nyelvüket, a világnézetüket és az identitásukat. Ezenkívül abban nyugszanak az őseik, és az a gyermekeik öröksége. A föld egész egyszerűen egyenlő velük: nagyon keskeny a határ a természet külső világa és az énkép belső világa között.

A guaraník, akik egykoron összesen 350 ezer négyzetkilométeren elterülő erdőt és síkságot mondhattak az otthonuknak; mostanra csupán kis földdarabokon zsúfolódtak össze. „A guaraník azért követnek el öngyilkosságot, mert nincs földjük” – mondta egy guaraní asszony. „A régi időkben szabadok voltunk. Többé nem vagyunk azok. Így aztán, amikor a fiataljaink körülnéznek, azt látják, hogy nem maradt semmijük. Ülnek és gondolkodnak, elveszítik önmagukat, aztán öngyilkosok lesznek.”

Az elmúlt években sokat írtak az emberiség a természettel való szakításának az emberi elmére gyakorolt pusztító hatásáról. A néhai környezetvédő filozófus Paul Shephard, a „Természet és őrület” című könyv szerzője, úgy vélte, hogy a környezetpusztításnak súlyos hatása van az emberiség mentális egyensúlyára. „Az erdő utolsó gyermeke” című könyvében Richard Louv újságíró már egyenesen a „természethiányos rendellenességről” beszélt, amely azokat a gyermekeket sújtja, akik természethiányos gyermekkorban nőnek fel.

Azonban talán a világ törzsi népei azok, akik a természettől való elszakadás negatív hatásait mindenkinél jobban értik. A törzsi népek identitása generációról-generációra jellemzően a közvetlen környezetükkel való szimbolikus kapcsolatra épül. Amikor erővel elűzik őket a földjeikről, a hirtelen változás gyakran túl nagy ahhoz, hogy az elme kiszámítsa és hogy a lélek elviselje. „Amikor kötődsz a természethez, erdőkkel vagy körülvéve, akkor van életed. Mindened van” – mondta egy guaraní férfi. Az erőszakos kitelepítés azt jelenti, hogy a „minden” „semmivé” lesz. Számos törzsi népnek kellett ezzel megküzdenie, és küzdenek vele ma is. Ezt pedig gyakorta követi mentális és lelki pusztulás. „Utána lelkileg kiüresedsz” – folytatta.

Kanadában az innu emberek között hasonlóan magas az öngyilkosságok aránya. Az innuk még ötven évvel ezelőtt is nomád életmódot folytattak. Évszakonként vándoroltak Nitassisan sűrű fűzfa- és fenyőerdői és a sarkkörhöz közeli földjeik között, és rénszarvasra, jávorszarvasra és madarakra vadásztak. Ez a labirintusszerű erdőségekkel és kígyózó folyókkal borított föld 7.500 éve az övék volt; meghatározta a történelmüket, a képességeiket, a kozmológiájukat és a nyelvüket, valamint megszabta egyedi társadalmukat. „A föld része az életednek” – mondta az innu George Rich. „Az innu identitás szimbóluma, hogy minden kapcsolódik a földhöz.”

Az 1950-es és az 1960-as években a kanadai kormány és a katolikus egyház egyaránt úgy vélte, hogy ők jobban tudják, hogy az innuknak hogyan kellene élniük, és nyomást gyakoroltak rájuk, hogy telepedjenek le. És az európaiak életébe kényszerítették őket, amit nem értettek és amit nem akartak (a kanadai kormány kijelentette, hogy azt szeretné, hogy olyanok legyenek, „mint bármelyik másik kanadai”) Az innuk pedig a kulturális zűrzavar és az egzisztenciális kétségbeesés csapdájába esve depressziósak lettek. A gázolaj-szipuzás általánossá vált a gyerekek körében. A mozgástól, a szabadságtól, az élet értelmétől és céljától megfosztott vadászok önpusztító alkoholistákká váltak. „Sok évvel ezelőtt, amikor egy innu férfi elment a szociális intézményekhez, és megkérdezték tőle, hogy mi a foglalkozása, azt mondta, hogy „vadász”. Ma azt mondja, hogy „munkanélküli”, mondta az innu Jean-Pierre Ashini.

A depressziót tovább fokozta, hogy a természetes halolajokban gazdag hagyományos étrendjük drámaian megváltozott, és egy csomó cukor és kevesebb mozgás lépett a helyére. „A sarkköri népek mentális egészségének romlása szempontjából komoly rizikófaktor, hogy a vadászó, halászó, gyűjtögető életmóddal együtt járó étrendjüket hirtelen felváltják a nyugati bolti élelmiszerek” – mondta az innukat évtizedek óta tanulmányozó Colin Samson professzor.

A megszokott életmódjuk eltűnése súlyosbította a fizikai egészségromlást, ahogyan ez általános jelenség a legtöbb a földjéről elűzött nép esetében, és gyengítette a jó mentális egészség tartóoszlopait. Az önbecsülés, az élet értelme és célja, a remény és az emberi melegség iránti igényük összeomlott amiatt az agresszív felfogás miatt, ahogyan a hatóságok a hagyományos életmódjukra tekintettek.

Abraham Maslow amerikai pszichológus közismert nézete szerint az emberi lényeknek van egy „szükséglethierarchiájuk”, amelynek elemei nélkül nem tudunk megfelelően működni. Nem meglepő módon az élelmiszer, a levegő és a víz a legfontosabbak. Azonban a biztonság, a megbecsülés, a tisztelet, a szeretet és a kötődés sem maradnak el sokkal a legalapvetőbb fizikai szükségletektől, mint olyan dolgok, amelyek létfontosságúak az emberek kibontakozásához. Így hát, amikor az innu életformát a kormány „elmaradottnak” minősítette, amikor a vallási hiedelmeiket az egyház sátánimádónak bélyegezte, amikor gondolkodásmódjukat és véleményüket alacsonyabb rendűnek tekintették, akkor mindezt ők is kezdték elhinni. A már eleve megtört innu lélek tovább gyengült. „Mit tehetsz akkor, amikor azt szajkózzák, hogy az életmódod nem jó?” – tette fel a kérdést egy innu férfi.

Tragikus módon a guaraník és az innuk nincsenek egyedül. Az évszázadok alatt számos törzsi nép szellemi egészségét rombolták le a megszállók, akik nem látták (vagy nem akarták látni, mivel a rasszista gondolkodásmód és a kulturális tagadás hasznos gyarmatosító eszközök voltak, amikor a profitot termelő földeket és erőforrásokat akarták elrabolni), hogy „a tőlük eltérő módon élő emberek talán még mindig az élet útján felfelé és előre mutató módon haladnak”, ahogyan Standing Bear ponca vezető fogalmazott.

A „Törzsi népek a holnap világának” című új könyvében a Survival igazgatója, Stephen Corry arra a következtetésre jutott, hogy bár számos törzsi nép az iparosodott társadalmak többségében különféle döntéseket hozott, „előnyben részesítik a mozgást a letelepedésnél, inkább választják a vadászatot vagy a pásztorkodást a mezőgazdaságnál, nincs ambíciójuk arra, hogy vagyonszerzéssel »fejlődjenek«, mégsem elmaradottabbak senki másnál”.

Nemcsak arrogancia egy társadalom részéről, ha azt gondolja magáról, hogy az anyagi javai vagy a technológiai szintje miatt fejlettebb vagy „civilizáltabb”, mint egy másik, de illúzió is. „Neked megvan az utad” – mondta Nietzsche német filozófus, „és nekem is megvan az utam. Ami a jó utat, a helyes utat és az egyetlen utat illeti, olyan nem létezik.”

A törzsi népek számára nincsen szellemi egészség a földjeik nélkül, vagy anélkül, hogy maguk alakítsák a jövőjüket. Ezért aztán a törzsi népek szellemi kétségbeesésének enyhítésére két viszonylag egyszerű megoldás van: a föld és az önrendelkezés. A statisztikák azt mutatják, hogy amikor autonóm módon a saját földjeiken élnek, akkor sokkal egészségesebbek, mint azok, akiket kiszakítottak onnan és „fejlődésre” kényszerítettek. „Ha földjeiket nem húzzák ki a lábuk alól, akkor a legtöbb törzsi nép kevésbé törékeny” – írta Stephen Corry. „Akkor éppúgy képesek a túlélésre, és az új körülményekhez való alkalmazkodásra, mint bármelyikünk.”

Marco Bechis „Madárfigyelők” című filmje megindítóan mutatja be, hogyan veszítik el a guaraník a földjeiket. Amikor a vezető összetűzésbe kerül egy harmadgenerációs telepessel, aki a guaraník ősi földjeire pályázik, a guaraní férfi lehajol, felvesz egy marék vörös földet, és elkezdi megenni. Ezzel az egyszerű cselekedettel nyomatékosítja, hogy az a föld és a törzs teljes mértékben összetartozik.

„Mi, indiánok, olyanok vagyunk, mint a növények” – mondta a néhai Marta Guaraní. „Hogyan tudnánk élni a földünk, a termőföldünk nélkül?”

Forrás: Survival International

Fordította: Latin-Amerika Társaság