Jobboldalamon az apám látható, szivarral a kezében, amint örök barátjával, egy másik kommunista forradalmárral, Fidel Castróval beszélget. A szögből úgy tűnhet, mintha az apám elém tartaná a szivart, de erről szó sincs. Ritkán dohányzott a közelemben. Nem emlékszem a kép készítésének körülményeire, vagy hogy ki készítette; túl kicsi voltam. Körülbelül hároméves lehettem. 1960 novemberében születtem, és azóta megtudtam, hogy a fénykép 1964-ben készült a havannai Forradalom terén.

Én vagyok a legidősebb Che anyámmal közös négy gyereke közül. Papit az egész világon az argentin forradalmárként, gerillavezetőként és a kubai forradalom egyik fontos alakjaként ismerik, de mi csak egy hétköznapi család voltunk. Soha nem éreztem magam különlegesnek, amiért a lánya vagyok. Inkább az volt különleges, hogy egy olyan pár gyermeke vagyok, akik nagyon szerették egymást.

Che Guevara, lánya, Aleida és Fidel Castro Havannában - Fotó: Imagno/Getty Images

Gyermekként nagyon keveset lehettünk Papival. Mindössze hatéves voltam, amikor ötven évvel ezelőtt, 1967. október 9-én Bolíviában kivégezték. Édesanyánk alakította ki az értékrendünket, és tartotta életben őt az emlékezetünkben jóval a halála után is. Sohasem használta fel őt arra, hogy vele dorgáljon vagy fenyegessen minket. Papi mindig is a jófiú volt.

Soha nem részesültünk semmilyen kiváltságban: az apám ellenezte ezt, és az anyám tiszteletben tartotta. Amikor négy kisgyermekkel megözvegyült, az apám barátai segíteni szerettek volna. Az elveszett szeretetet nem tudták pótolni, ezért anyagi dolgokat próbáltak nekünk adni. Az anyám azonban nem fogadott el semmit. Ezt mondta nekünk: „Két lábbal kell a földön állnotok, és el kell engednetek mindent, amit nem ti magatok érdemeltetek ki.” Ez egy fontos lecke volt.

Voltak nehéz időszakok, tizenéves koromban a régi ruháiból varrt nadrágot az öcséimnek. De boldogok voltunk: sokat játszottunk és nevettünk. Kubai gyerekekként nőttünk fel a környéken lakó emberekkel együtt.

Közel álltam Fidelhez, és jól éreztem magam vele. Nagyon kedves emlékeim vannak róla; úgy hívtam, hogy „mi tío” vagyis „bácsikám”. Tartottam vele a kapcsolatot egészen a tavaly bekövetkezett haláláig. Amikor megfogta a kezem, akkor megnyugodtam és mosolyogtam. Apám és Fidel mindig jókedvűek voltak egymás társaságában és viccelődtek egymással; kölcsönös tisztelet és bizalom volt köztük.

Fidel szerette volna közölni a hírt velünk, gyerekekkel, amikor Papi meghalt, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy ez az ő kötelessége. De [Fidel] elmondta nekünk, hogy Papi írt egy levelet arra az esetre, ha harc közben elesne, amiben az állt, hogy ne sirassuk meg: amikor egy ember a céljaiért küzdve hal meg, akkor nem kell megsiratni. A következő nap, odahívtak anyámhoz, aki sírt. Odaültetett maga mellé az ágyra, és elővette Papi búcsúlevelét.

„Ha valaha olvasni fogjátok ezt a levelet” – állt benne, „azért lesz, mert már nem leszek köztetek”. Én is elkezdtem sírni. A levél nagyon rövid volt. Ezekkel a szavakkal zárult: „Forrón csókol és ölel benneteket, Papa”. Akkor megértettem, hogy nincs többé apám.

Ma is Havannában élek és dolgozom gyermekorvosként, és bizakodó vagyok Kuba jövőjét illetően. Hogy bízom-e az emberiségben is? Senki sem lát a jövőbe, de ha egy másfajta világot szeretnénk, akkor dolgoznunk kell érte. Nem várhatjuk, hogy az ölünkbe hullik. Kötelességünk, hogy a saját jövőnk kovácsai legyünk.

Aleida Guevara March szavait lejegyezte: Sophie Haydock

Megjelent a The Guardian „Én vagyok a képen” rovatában

Fordította: Latin-Amerika Társaság