Egy tekintélyt parancsoló, büszke sasmadár egy kaktuszon lépkedve kígyóval hadakozik… A különös jelenetet maguk elé képzelve bizonyára sokaknak azonnal a mexikói zászló jut eszébe, hisz a közép-amerikai ország lobogóján található nemzeti címer épp ezt a furcsa jelenetet ábrázolja. A misztikus szimbólum eredetét, ahogy ezt a mexikói kultúrában megszokhattuk, a Mexikó földjét Kolumbusz előtt évszázadokig uraló aztékok mitológiájában kell keresnünk. Ismerjük hát meg az aztékok őstörténetét, amelyből többek között az is kiderül, hogyan vált a sas szimbóluma előbb az aztékok, később pedig a mexikói nép jelképévé!
Évszázadokkal ezelőtt, mielőtt a barbár európaiak meghódították Mexikó földjét, élt egy tanult nép ezen a földön. Ez a nép jártas volt az összes létező tudományban, hisz fiait az istenek alkották, mesterei voltak a kukoricatermesztésnek. Az istenek sohasem felejtették el szemmel tartani alkotásukat, figyelték a népüket, szemtanúi voltak a lassú fejlődésnek, ahogy a kezdetben tudatlan, ösztönös emberek gondolkodni kezdenek és igyekszenek megfigyelni, értelmezni az őket körülvevő világot. Az istenek úgy döntöttek, hogy ez a sokra hivatott nép jobb élőhelyet érdemel, ahol másképpen élhetik életüket, amíg el nem érkezik a végzet órája.
Egy éjjel az istenek, a törzsfőnök álmában megjelenve kifejezték elégedettségüket, és cserébe egy szebb földet ígértek a népnek, ahol tovább növelhetik tudásukat és ahol egy erőteljes, világot uraló nemzetté válhatnak. Ehhez, hogy mindezt elnyerjék, vándorolniuk kell szerte a nagyvilágon, keresniük kell a jelet, amelyet az istenek helyeztek el, megjelölve ezzel a kiválasztott helyet. A törzsfőnök először megijedt, megrémítette a hosszú zarándoklat, de bízott abban, hogy az istenek, ha őket választották ki maguknak, elég erőt adnak népének a hosszú vándorúthoz. Ezért félénken elfogadta az ajánlatot és hajnalban áldozatot mutatott be az isteneknek.
Másnap reggel a törzsfőnök állati áldozattal hálálta meg az istenek csodálatos ajándékát, amelyet népének ajándékoztak. Majd elújságolta álmát az embereknek, mesélt az álomszerű új élőhelyről, az útról és a jelről, amelyet útjuk során keresniük kell, hogy beteljesítsék sorsukat. Az emberek kezdetben kételkedtek a törzsfőnök szavaiban, hisz nem ismerték az istenek jelét, nem tudták, mit kell keresniük. A törzsfőnök szavai viszont elhitették az emberekkel, hosszú útjuk nem lesz hiábavaló. Ezt mondta: „Gyertek velem, én ismerem az istenek üzenetét. Ha egy sast láttok, ahogy egy nopálkaktuszon lépkedve kígyót eszik, akkor megtaláltátok álmaink otthonát.”
A következő napon útnak is indultak. Hosszú, egy hónapos barangolással a hátuk mögött az emberek panaszkodni kezdtek az élelem és a víz hiánya miatt. A törzsfőnök igyekezett lelket önteni a fáradt emberekbe, hajtotta előre népét, biztatta az övéit. Egy hosszú év is eltelt már, a vándorok megtörten, elkeseredetten gyalázni kezdték az isteneket. Átkozták a nevüket és felejteni kezdték az isteni szavakat. Az istenek ezért úgy döntöttek, a nép hűtlenségéért büntetést érdemel, ezért éhséggel, hideggel és vadállatokkal büntették a vándorlókat. A szenvedőknek folytatniuk kellett örökkévalóságnak tűnő vándorútjukat, kínok közepette kellett üldözniük az őket büntető istenek jelét.
A nép kiállta a próbát, elviselte az istenek büntetéseit, igaz, útjuk, gyötrelemmel, fájdalmakkal és halállal volt kikövezve. A hosszú évek során az idős vándorok fiatal vándorokat nemzettek és őket is a természet szeretetére, az új lakóhely iránti vágyakozásra, társaik elfogadására és mindenekelőtt az istenek tiszteletére nevelték. Megtanították nekik, hogy imádják az isteneiket, sohase kételkedjenek az istenek szavaiban és emlékezzenek az istenek ígéretére, az ígéretre, hogy megtalálják a jelet és meglelik az álmok földjét. Az utódok őseiknél is engedelmesebbeknek bizonyultak, sohasem tagadták meg isteneiket és mindig is egy cél lebegett a szemük előtt: meglelni a földet, amelyet az istenek nekik szánnak.
Az istenek figyelték, ahogy a kiválasztott nép újra jó útra tér, és örömmel állapították meg, hogy az emberek újra teljes szívből hinni kezdtek bennük. Egy reggelen a vándorok épp egy tó mellett sétáltak, amikor úgy döntöttek, megállnak pihenni és inni a tó frissítő vizéből. Hirtelen egy furcsa, vijjogó hangra lettek figyelmesek. A férfiak rohanni kezdtek a hang irányába és ott, a tóparton egy egészen különös látvány tárult eléjük. Egy gyönyörű sast láttak, aki a tó közepén, egy sziklán kinőtt nopálkaktuszra állva épp egy kígyóval hadakozott. Amikor az aggastyánok megpillantották a jelet, hálát adtak az isteneknek, hogy hosszú, háromszáz éves, szenvedésekkel teli útjukat követően végre megkegyelmeztek nekik és elvezették őket az álmok földjére.
A vándorló nép tehát meglelte otthonát, és a világon egyedülálló, a lehető leghatalmasabb nemzetet hozták létre. Címerükön a kaktuszon kígyóval harcoló sas örökre megmaradt, bár sokat módosították, a jelkép mindennél erősebbnek bizonyult.
Így hát minden alkalommal, ha a mexikói nemzeti címerre nézel, emlékezz a hősökre, akik legyőzték a hosszú szenvedéseket, nem hátráltak meg a harctól, jöhetett száz akadály, mindig előre haladtak a több száz éves vándorúton és mindezért a legszebb áldást kapták, a csodálatos azték hazát. A földet, amelyen egykor a világ leghatalmasabb és leggazdagabb városa, Tenochtitlán állt, amelynek jelenkora és közelmúltja eltörpül a hódítást megelőző virágzás előtt. Egy valami azonban megmaradt a dicső múlt emlékeként: az azték sas büszke szimbóluma…
Írta: Fülöp Botond Máté (Don Matteo)