Szegény Uruguay a dél-amerikai körutak mostoha sorsú számkivetettje. A „Nagy testvér” Argentína, a rengeteg világszínvonalú látnivalójával és Brazília egész egyszerűen a jelentéktelenség homályába süllyeszti ezt a kis országot és az átlag Argentínába látogató turista éppen csak azért illeszti be a programjába Uruguay meglátogatását, mert szárnyas hajóval pár óra alatt elérhető Buenos Airesből, s így elmondhatja magáról, hogy „voltam Uruguayban is”, plusz megvan a pecsét az útlevelében.
Ez az esetek döntő többségében kimerül abban, hogy reggel átugranak a La Plata folyó torkolatán, a szembe parton fekvő uruguayi fővárosba, ott ellébecolnak céltalanul pár órát, fényképezkednek a város főterén, valamint lőnek pár képet a város folyóparti MONTEVIDEO felirata előtt és délután visszahajóznak Buenos Airesbe. Nem láttak gyakorlatilag semmit, nem csináltak semmi értelmes dolgot, csak kaptak egy pecsétet az útlevelükbe és nagyon elégedettnek érzik magukat, hogy na, ez is „kipipálva”. Nem túl sok olyan turista van a világban, aki Uruguay miatt utazna Dél-Amerikába és ez valahol érthető is.
Én úgy döntöttem, hogy pontosan azt fogom csinálni, amit NEM csinál az átlag turista: időt szánok Uruguayra. Nem vártam valami turisztikai csodát ettől az elhanyagolt kis országtól, mert az itt nincs. Csupán körül szerettem volna nézni benne, kicsit együtt lenni, és együtt enni a helyiekkel. Lehetőségem lett volna ezt a négy-öt napot Buenos Airesben is eltölteni, de ott már voltam kb. hat napot és ebből az utolsó kettőn dermesztő hideg volt és zuhogott az eső. Megbetegedtem, elegem lett az argentin fővárosból és úgy döntöttem inkább átmegyek Uruguayba, hátha ott legalább nem zuhog. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Buenos Airesben valószínűleg nem utoljára voltam. Jövőre, ha hazalátogatok Magyarországra, akkor onnan szeretnék majd indulni hajóval. Arra viszont már nem hinném, hogy lesz lehetőségem, hogy átruccanjak néhány napra Uruguayba is.
Uruguay eltörpül két gigantikus szomszédja mellett és a kissé túlságosan is büszke argentinok Uruguayt lenézően: Buenos Aires „külvárosaként” emlegetik. Az mindenesetre tény marad, hogy a terület kb. azért lett önálló ország, mert a portugálok és a spanyolok addig-addig veszekedtek a földterület tulajdonjogán, hogy a helyieknek végül elegük lett és megszületett Uruguay. Ebben az országban nincsenek nagy világcsodák. Unalmas pampa borítja az ország nagy részét, pár kóbor pálmával tarkítva, épkézláb erdő sem nagyon maradt. Nincs egy valamirevaló nemzeti parkja és még a legmagasabb hegy is csak 514 méter. Viszont van pár szép tengerpartja, van egy UNESCO Világöröksége (Colonia del Sacramento városkája), az emberek pedig hihetetlen kedvesek és az ország abszolút biztonságos. Ez pedig itt Dél-Amerikában nem is olyan gyakori jelenség. Volt, hogy éjfélkor caplattam vissza a hostelbe egyedül egy késői vacsora után és meg nem fordult a fejemben, hogy féljek, vagy akárcsak szaporázzam a lépteimet. Argentína és Chile mellett ez a kontinens harmadik olyan országa, ahol biztonságban érezheti magát az ember.
Uruguay az utóbbi években hatalmas népszerűségre tett szert a világban fantasztikus (2015-ben leköszönt) elnökének köszönhetően. Úgy mondják, hogy José Mujica (becenevén: Pepe) felrajzolta Uruguayt a világtérképre. Soha annyit a földön nem cikkeztek erről az apró országról, mint az ő elnöksége idején, annyira egyedülálló jelenség ezen a földön.
Mujica az 1973 és 85 között irányító katonai diktatúra ellen fegyverrel is harcolt, 14 évet töltött börtönben, ebből tízet magánzárkában, ami egy földbe vájt lyuk volt. Kiszabadulása után letett arról, hogy fegyverrel váltsa meg a világot, de baloldali eszmeiségéhez mindvégig hű maradt. Elnökké választása után esze ágában nem volt az uruguayi elnöki palotában lakni, maradt a Montevideo melletti kis farmján, ahol krizantémokat és zöldségeket termeszt. Viszont az elnöki palotát felajánlotta a hajléktalanoknak arra az esetre, ha mostoha az időjárás és megteltek a hajléktalan szállók...
Elnöki fizetésének 90 százalékáról lemondott egy hajléktalanokat lakáshoz juttató szervezet javára és körülbelül havi 180 ezer forintból él a saját 45 négyzetméteres bádogtetős házában a feleségével.
Nem kért a luxusautókból sem, a mai napig egy kis WW bogárral jár. Csak turistaosztályon utazott elnökségi ideje alatt, és elítél mindennemű pazarlást. Seneca elveit vallja: nem az a szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többet kíván. A világ legszegényebb elnökének kikiáltott Mujica nem sokat ad a formaságokra...
Elnöksége alatt mindent megtett a korrupció visszaszorításáért, legalizálta a marihuánát és az abortuszt. Az ország stabil gazdasági fejlődést tudott felmutatni, bár szókimondó természete miatt Uruguay rendszeresen politikai konfliktusba került (az argentin elnök asszonyt pl. simán lebanyázta, de Obama sem volt biztonságban tőle) Mindenesetre sokkal jobb világban élnénk, ha több ilyen elnök lenne a földön...
De térjünk vissza az utazásunkhoz. Mivel ekkor már lassan egy hónapja tartott a körutazásunk, meglehetősen ár-érzékennyé váltunk, ugyanis nem számítottunk ennyire pofátlan árakra, mint amelyek Argentínában voltak, így az útra szánt pénzünket réges-rég feléltük, ennek megfelelően nem volt kérdés hajóval megyek-e Montevideóba Buenos Airesből vagy busszal. A busznak ebben az esetben két előnye is van: Mivel este kilenckor indul és reggelre érkezik Montevideóba, máris spóroltál egy éjszakai szállást. A fekvőágyas buszok elképesztően kényelmesek, simán végigalszod benne az éjszakát. Arról nem beszélve, hogy a buszjegy sokkal olcsóbb, mint a hajó. Így felültem este kilenckor a buszra Buenos Airesben, elaludtam, mint akit agyonvertek és reggel hétkor keltettek Montevideóban. Valami szállás után kellett néznem, neten találtam is két hostelt és a buszterminálról odavitettem magam az egyikhez. Szinte csak azt néztem, hogy közel legyen az Independenciához, Montevideo főteréhez, ez ott volt két sarokra tőle, úgyhogy ledobáltam a cuccaimat és elindultam körülnézni a városban. A hostel a Plaza Constitución sarkánál volt, két percnyire az Independenciától:
Régen ez volt Montevideo főtere a hozzá való alapvető tartozékkal, a székesegyházzal. Mára ezt a szerepet átvette az Independenica, de mivel csupán egy saroknyira vannak egymástól, ez a tér is a turisták zarándokhelye: rengeteg az árus, az étterem. Az első utam természetesen Montevideo főterére vezetett. Nézzetek körül velem egy kicsit.
Az impozáns teret uralja egy emblematikus épület, a Palacio Salvo. Az eklektikus stílusban emelt palota Mario Palanti olasz építészt dicséri, aki ennek az épületnek a „testvérét” is felépítette Buenos Airesben. A palota látogatható, remek fotókat lehet lőni róla.
A következő utam a botanikus kertbe vezetett. Egy hónapos taposómalom volt a körutazás, minden nap máshol aludtunk, úgy éreztem némi nyugalomra van szükségem és azt itt meg is találtam. Amikor odaértem a bejárathoz kérdeztem a kapunál, hogy mennyi a belépti díj. A hölgy mondta, hogy nem kell fizetni. Csak néztem ki a fejemből: már hozzáedződtünk, hogy Argentínában egy két szobás faházban berendezett „múzeumért” is szívfájdalom nélkül elkértek négyezer forintnak megfelelő pesót, ezek után sokkolt, hogy itt meg a botanikus kert is ingyen van, így biztos, ami biztos újra megkérdeztem, de a hölgy most is csak annyit mondott: teljesen ingyenes! Sétáljon egy nagyot és érezze jól magát! Pfff!
És akkor mazsolázzunk a város látnivalóiból. Íme, a lakatok szökőkútja. Világszerte nagy divat a szerelmespárok körében a legmegveszekedettebb helyeken lakatokat elhelyezni, mivel a lakat a véglegességet és hűséget szimbolizálja. Azt mondják, hogy azok a szerelmesek, akik a lakatot elhelyezték visszatérnek ide és szerelmük örök életű lesz. Az uruguayiak sem akarnak lemaradni Moszkvától, Párizstól vagy épp a velenceiektől e téren, úgyhogy nekik is van, egy szökőkútjuk ahova hivatalosan el lehet helyezni a lakatjaikat és nem kapnak büntetést, mint pl. a velencei fiatalok, akik a hidakat lepik el a szerelmük szimbólumával.
Nézzünk kicsit körül a városban: az összbenyomás kétségtelenül rendezett, elég sok a zöld, szépek, gondozottak a parkok, nagyon lepukkant helyeket még a külvárosban sem láttam. Lerí, hogy Dél-Amerika egyik jóléti államában járunk:
A Palacio Legislativo, a Nemzetgyűlés épülete: 1908-1925-ig épült. 1925-ben, Uruguay függetlenségének 100 éves évfordulóján adták át, 1975 óta nemzeti műemlék. Az épület környéke és maga az épület elöl-hátul-kívül-belül, mert ami szép az szép.
A telekommunikációs torony szintén emblematikus épülete Montevideónak: a 2002-ben átadott épület az ország legmagasabbja a maga 157 méterével és uralja a Montevideói öböl látképét, de szinte a város minden pontjáról látszik a jellegzetes sziluettje.
Montevideo óvárosába is érdemes bekukkantani. A régi időkben ez egy fallal körülvett város volt, de a falból már gyakorlatilag szinte semmi nem maradt meg, a város egyik kapuja látható csupán a város főterén. A sétálóutcákban múzeumok, galériák, bankok és persze vendéglátóipari-egységek működnek:
Itt találjuk a Mercado del Puertót, amiről amíg nem láttam, meg voltam győződve róla, hogy egy halpiac jellegű intézmény, holott csak egy nagy étterem, ahol kilószám sül az uruguayiak nemzeti étele a parrillada. Pár dolgot sebtiben le lehet szögezni:
- az uruguayiak nem túl lelkes vegetáriánusok.
- a magyar zsírszalonnán edződött gyomrok is menten köszvényt kapnának az itteni menütől
- egy valamirevaló kardiológus itt garantáltan a fejét fogná.
Az uruguayiak amúgy még az argentinoknál is több húst esznek és ez nem kis teljesítmény. A parrilla mibenlétére később visszatérek, ne aggódjatok – nem maradtok le semmiről.
A nap végére nagyon megéheztem és elfáradtam, ezért úgy döntöttem megérdemlek egy meleg étkezést erre a hosszú napra. A parrilla és a több tonna zsír nem vonzott, ezért a választottam a matambre lett. Annyit el kell mondani, hogy Uruguay gasztronómiája nem sokban különbözik az argentintól. Mindkét ország gasztronómiájára a rengeteg olasz bevándorló nyomta rá a bélyegét, ezért sok az olasz tésztaétel, pizza, stb. mellettük meg persze tonnaszám a grillezett hús. Az egyik ritkaságszámba menő - mivel eredetinek nevezhető - helyi étel a matambre, gondoltam nem utazom el úgy, hogy ne kóstoltam volna meg.
A matambre főtt tojással, sárgarépával, petrezselyemmel és más fűszerekkel töltött  és megsütött hús tekercs. De ne úgy képzeljétek el mint pl a Stefánia szeletet, ez ugyanis nem darált húsból készül, hanem rendes húsból. Többségében marhából, de készítik csirkéből is. Egészben így néz ki:
Én pedig ezt a tányért kaptam Montevideóban:
Sajnálatosan az uruguayiak is követik azt az argentin szokást, hogy a sült ételek mellé sem adnak soha salátát. Elég szerencsés embernek tartom magam, mert a föld sok pontjára sikerült már eljutnom, de olyat, hogy még csak díszítésként egy pici salátát vagy paradicsomot sem raknak étteremben a sültek mellé a tálra, azzal kizárólag Argentínában és Uruguayban találkoztam. Én értem, hogy a húst szeretik, de ha már nem esznek savanyúságot, mert nincs, legalább némi zöldséggel segítenék zsíros ételek emésztését... Valahol olvastam, hogy az argentinok a savat, amit a salátákból vagy savanyúságokból kellene magukhoz venniük a zsírok emésztésének megkönnyítéséhez, bor formájában veszik magukhoz. Aláírom hogy az is savas, de én maradnék a salátánál. Ez a matambre viszont tényleg nagyon jó volt (az egyetlen általam kóstolt olyan argentin kaja, ami igazán belopta magát a szívembe.
Másnap folytattam a városnézést, de ezúttal már nem városnéző busszal, hanem tömegközlekedéssel. Montevideo alig kisebb Budapestnél, de sem metró, sem villamos, sem troli nem jár benne, csak buszok. Meg kell mondjam, szerintem nem is nagyon hiányzik innen. A buszok sűrűn járnak, teljesen behálózzák a várost és könnyen el lehet igazodni még egy idegennek is a városban. Öt napot töltöttem Montevideóban és dugót azalatt nem láttam, de sok széles sugárutat viszont igen. A buszokon lógás nincs, ugyanis kalauzbácsik dolgoznak rajtuk. Ilyenek, mint a képen: van nekik kialakítva az első ajtó után egy kis fülkeszerű cucc és oda kell járulni elé jegyet venni. Nagyon készségesek, mindig szóltak hol kell leszállnom.
Megnéztem Montevideo nevezetes színházát a Teatro Solist. Igazság szerint valami nagyobbra számítottam, de egészen eltörpül a mellette levő magas épületek közt:
Egyik ismerősöm a lelkemre kötötte, hogy el kell mennem meglátogatni Montevideo nevezetes stadionját, az Estadio Centenariót, így mikor eleredt az eső, zárt téri programként elvonultam a stadionba.
A nagy meglepetés akkor ért, mikor a jegyszedő bácsi meghallotta, hogy magyar vagyok. Előugrott a pultja mögül, megragadta a karomat és felcipelt a múzeum második emeletére, azzal a felkiáltással, hogy mutatok magának valamit! Néztem ki a fejemből, hogy ugyan mit tud mutatni az uruguayi focimúzeumban. Végigvonszolt a fél tárlaton és megállt velem egy vitrin előtt...
Nem fogjátok elhinni, hova vitt! A múzeum őrzi az 1954-es foci VB-jének a meccslabdáját, mellyel a magyar és uruguayi válogatott megmérkőzött, és amely során a magyarok 4:2-re megverték az uruguayi válogatottat! Az uruguayiaknak történelmi vereségnek számított az eset, a magyaroknak pedig a sikerei csúcsát jelentette, az aranycsapat egyik fényes győzelme volt. A vége sajnos nem lett annyira szép, mert bár mindenki arra számított, hogy megnyerjük a VB-t, végül a németek legyőztek minket.
Elnéztem a több mint 60 esztendős, leeresztett labdát, az uruguayi válogatott megkopott, fekete-fehér képét, a feliratot, miszerint: Magyarország - Uruguay 4:2, az idős múzeumőr bácsit, aki a karomat markolta és mutatta: Nézze! NÉZZE!!! Ezzel a labdával játszottunk!
S arra gondoltam: ki volt az a hülye, aki azt mondta, hogy Uruguay unalmas ország… Egy élmény volt...
Az Estadio Centenarióról tudni kell, hogy egy kabalája Uruguaynak: fennállása óta csak egyszer szenvedett itt vereséget Uruguay, régi riválisa, Brazília ellen. Európai csapat soha nem győzedelmeskedett ebben a stadionban. A FIFA értékelése szerint ez a stadion hasonló eszmei értéket képvisel, mint a brazil Maracanã vagy az angol Wembley. Egy pár fotó a múzeumból:
Elmentem a belvárosi piacra is, de az egyértelmű csalódás volt a chilei-perui-bolíviai piacok mesevilága és egzotikuma után. Inkább csak olyan kirakat volt turistáknak:
Nem esett még szó a klasszikus uruguayi (és argentin, valamint paraguayi) függőségről, a mate tea fogyasztásának már-már beteges szokásáról. Az argentinok is isszák, de ők azért mértékletesebben: baráti összejöveteleken, társaságban. Az a teljesen elvetemült hozzáállás, ami az uruguayiakat jellemzi egyáltalán nem jellemző az argentinokra. Amíg Uruguayban időztem felfedeztem, hogy ez a nép az egész életét fél kézzel éli le. Az egyik kezükben a mate teás ibrik, a hónuk alatt pedig a forró vizes termosz van, hogy ha netán fogytán a nedű azonnal utánatölthessék, így ez a végtagjuk teljességgel hasznavehetetlen.
Minden boltban, kávézóban meg szinte bárhol van forró víz automata ahonnan díjmentesen feltölthetik a termoszukat. Így mennek dolgozni, így vásárolnak, így élik az életüket, hogy a fél kezük állandóan foglalt. A buszokon meg aztán végképp elszabadul a pokol: amint leülnek, kényelmes körülmények között mindenki nekiáll füvet cserélni és friss főzetet készíteni, a hátizsákban-táskában ugyanis hordanak teafű tartót is magukkal. A teljesen elvetemülteknek saját, bőrrel borított, mesterien kidolgozott névre szóló matés ibrikjük és termoszuk van és ezzel mászkálnak. A parlamenti ülésezés is sajátosan zajlik.
Itt nem azt látod, hogy tinédzserek (mint pl. Peruban vagy épp Brazíliában) szipuznak, hanem békésen szívogatják a teájukat. Ennek megfelelően, mikor egyik éjjel mentem haza és egy csapat suhanccal találkoztam nem jutott eszembe megijedni: mit árthatnának nekem a békésen teázó fiatalok? Maga a fű amúgy egy itt honos fa leveléből készül és tényleg nagyon egészséges: frissítő, antioxidáns, rákmegelőző hatású, csökkenti a koleszterinszintet, tele van vitaminokkal és ásványi anyagokkal, megszünteti a fáradtságot, frissít, serkenti a szellemi tevékenységet, jótékonyan hat a szívműködésre, kiváló hatással van az emésztőszervek működésére. Szóval egyáltalán nem hülyeség inni, és bár az uruguayiak nem simán isszák, hanem vedelik, nem hinném, hogy árt nekik még ekkora mennyiségben sem. Egy kis mate ibrik kínálat:
Még kimentem az uruguayiak kedvenc folyóparti sétaösvényére, hogy lefotózzam a MONTEVIDEO feliratot. Az uruguayiak imádják ezt a sétányt attól függetlenül, hogy a főváros egy folyótorkolatban fekszik, a vize kevert édesvíz és a legtöbbször ocsmány barna színű és hordalékkal teli.
Másnap korán reggel indultam a központi buszpályaudvarról Uruguay egyetlen világörökségéhez, Colonia del Sacramento városába, mely bő két és fél órányira fekszik Montevideótól. Az utazás azzal telt, hogy a helyiek újratöltötték a matés ibrikjeiket forró vízzel és békésen szörcsögtek. A tájon semmi érdekes nem volt tényleg: pampa, pici farmok egy-egy pálmafával tarkítva és persze tehenek. Mikor megérkeztem, némi útbaigazítás után elindultam a történelmi városrész felé.
Amit Colonia del Sacramentóról tudni kell: ez Uruguay legrégebbi városa, 1680 körül építették a portugálok, de nem sokkal később elfoglalták a spanyolok, aztán még sok évtizeden át a két hatalom csatájának középpontjában állt a város, pontosan úgy, mint Uruguay egésze, csak 1731-ben került véglegesen portugál fennhatóság alá, 1995 óta pedig az UNESCO Világörökség része. A város egykori várának (Fortaleza de San Gabriel), egy kis darabkáját sikerült csak helyreállítani. Számomra az összbenyomás, mindenképpen a portugál beütés volt: anno egy hónapot utazgattam Portugáliában és sok mindenben felfedezni a hasonlóságot a régi portugál óvárosokkal. A rengeteg azulejo (festett csempe, sőt ezekből készített képek), az utcák kialakítása, mind-mind visszaköszönt Portugáliából. Nézzetek kicsit körül velem:
Reménytelenül borús, hideg idő volt, végül az eső is eleredt, így zárt téri programot rendeltem el magamnak. Mivel dél elmúlt, úgy döntöttem amíg esik, addig megebédelek. Ez a történelmi belvárosban nem tűnt értelmes ötletnek, mert az éttermek egészen földtől elrugaszkodott árakon dolgoztak, így útnak eredtem az új városrészek felé. Túl sok minden nem volt nyitva, de végül találtam egy parrillázó helyet. A parrilla vagy parrillada nem más mint a grill. Ezt az uruguayiak és az argentinok is mesterfokon űzik, de nem sokban maradnak el tőlük a chileiek sem. Ha egy uruguayit megkérdezel mi a legfontosabb nemzeti ételük, okvetlenül a parrillát fogja említeni. Úgy döntöttem egy életem, egy halálom nem megyek el Uruguayból úgy, hogy nem ettem egy echte uruguayi parrillát. A hely, amit kinéztem, hatalmas volt, kinti és benti helyek is voltak, kint ültem le egy hatalmas sátortető védelmében. A pincérhölgy mikor megkérdezte mit kérek, azt válaszoltam, hogy parrillát szeretnék, pontosan úgy, ahogyan azt az uruguayiak eszik. Büszkén mosolyogva nyugtázta a rendelésemet én pedig felkészítettem a gyomromat a várható megpróbáltatásokra. Némi várakozás után ezt tették elém:
Rémülten néztem ki a fejemből és gyorsan megkérdeztem a hölgyet, nem történt-e valami tévedés, ez egészen biztosan egy személyes adag? Megnyugtatott, hogy igen ez a klasszikus uruguayi parrilla és egy személyes... pfffffffffff.
Alaposabb vizsgáltnak vetettem alá a tálat és felboncoltam: mindenből levágtam egy kisebb darabot és a tányéromra szedtem...
Sorban fordítom nektek mi micsoda... a jobb oldali tányért nézzétek, amire külön szedtem a kisebb adagokat. Na, szóval, alulról felfelé. Alul a baloldalon sima sült hús, mellette jobbról sült máj, fölötte az a kis veseformájú sötét izé az egy hurkaszerű cucc. A másik oldalon a világos karika az a kolbászból egy darab, a felül levő világos, majdnem kerek sárgás izét én zsírnak néztem, de úgy döntöttem nem lehet az (mely épelméjű ember enne zsírt?) Végül úgy döntöttem kezdem azzal, amit nem ismertem meg, így felemeltem ezt a zsírnak kinéző sárgás izét a villámmal és tüzetesebb vizsgálatnak vetettem alá. A velem szembeni asztalnál két uruguayi hölgy figyelt előbb halkan kuncogva, végül, mikor letettem a zsírt, belevágtam és kibuggyant a belseje, teljesen elhűlten meredtem a sárga zsírra, elrémült, kikerekedett, hitetlenkedő szemekkel, ekkor a hölgyek már a térdüket csapkodva hangosan nyihogtak. Végül az egyikük megszólalt:
- Maga nem uruguayi. Ne féljen tőle! Az sült bélzsír! Nagyon finom!!!
Nem hittem a fülemnek: hogy mi van?!?! Sült bélzsír?!?! Na, köszönöm nem! Ott ólálkodott egy kóbor kutya az asztalok közt, odahívtam és megkínáltam a kibuggyantott bélzsírral. Ő is forgatta a szemeit (majdnem úgy, mint én), de látszott, hogy éhes, némi rágcsálás után megmentett a tálam bélzsír tartalmától.
Ezek után megettem a kolbászt, mert azt felismertem, és mert finom volt (a kutya nem kapott belőle, amit kifejezetten nehezményezett), aztán megkóstoltam a hurkaszerű izét: édeskés, furcsa íze volt, nekem nem jött be, de a mellettem ülő feneketlen bendőnek semmi kifogása nem volt ellene. Aztán megkóstoltam a májat, annak kb. a felét megettem, a másik felét szintén eladományoztam. Végül nekiláttam a húsnak. A legnagyobb bajom vele ugyanaz volt, mint Argentínában: teljesen sótlan volt. Nem tudom, miért irtóznak ilyen szinten a sótól, sokszor az éttermekben még az asztalra sem teszik ki, itt is úgy kellett külön kérnem. Ha utólag rászórod a sót a húsra az már nem olyan mintha belesült volna. Az államon csorgott a zsír mikor beleharaptam a húsba, mit nem adtam volna egy kis savanyúságért mellé, de ugye az itt nincs. A húsnak csak kb. a negyedét tudtam megenni. Mit mondjak? Nem voltam hasra esve az uruguayiak nemzeti ételétől. Kilószám enni a csorgó zsírt...na ehhez uruguayinak kell születni, hogy valaki élvezze. A szetter-féle kutya már igen kikerekedett pocakkal üldögélt mellettem és mikor elkezdtem leadogatni neki a hatalmas sült cupákokat, udvariasságból (hogy meg ne sértsen), óvatosan kivette a kezemből őket, aztán maga elé helyezte a földre: képtelen volt már megenni, nem fért a dobszerű pocakba több. A hölgyek velem szemben remekül szórakoztak az étkezésem alatt, végig beszélgettük az időt és értékeltem, hogy nem lőnek helyben agyon amiért a nemzeti ételüket egy kóbor kutyával etetem fel.
Mikor befejeztem megszólaltak: ez a legjóllakottabb kutya ma Sacramentóban. Már a sült hús se kell neki. Végül felálltam és elindultam kifele, de észrevettem, hogy a kutyám teljesen kétségbeesett: követni szeretett volna ki az étteremből, de nem tudta elvinni a szájában egyszerre mind a három hatalmas húst, így szájában az egyikkel, sírva vinnyogott utánam, félúton köztem és a többi hús között. Megsajnáltam, felemeltem és kivittem neki egy fa alá a többi husit. Itt megnyugodott, összegömbölyödött a biztonságba helyezett pótvacsija mellett és pillanatokon belül elaludt. Ebéd után végre kisütött a nap és tudtam tisztességes fotókat lőni a varázslatos óvárosról:
Este visszabuszoztam Montevideóba és a másnapra, Punta del Estébe tervezett kirándulásomról sürgősen lemondtam: zuhogott az eső, viharos szél fújt és öt fok volt. Úgy éreztem nem ez a megfelelő időpont az amúgy gyönyörű fürdőváros meglátogatásához.
Másnap estére vettem meg a buszjegyemet vissza Buenos Airesbe, így reggel érkezem a városba és simán elérem az egy körül induló repülőmet haza Chilébe. Legalábbis én így gondoltam. De persze ismét sikerült egy csinos kis galibába keverednem.
Nem tudom milyen megérzés volt, de sokkal hamarabb indultam a buszpályaudvarhoz, mint kellett volna (amúgy ez nem szokásom). Elmentem a buszmegállóba és csodálkoztam, hogy sem autók, sem járókelők nincsenek az utcán, de ezt a vasárnap és a május elseje számlájára írtam. Békésen ácsorogtam tökegyedül, mikor egy arra járó megszólított:
- Mire vár hölgyem?
- Buszra.
- A buszok nem járnak ma. Munka ünnepe van.
- Értem. De gondolom, valami közlekedés csak van. Merre találok ügyeletes járatokat?
- Olyanok itt nincsenek. Ezen a napon semmi nem közlekedik.
- Azt akarja mondani, hogy egyáltalán nincs tömegközlekedés ma Uruguay fővárosában?!?!
- Igen, pontosan azt...
- Hogy tudok ilyenkor eljutni A pontból B pontba?! A buszterminálra kell mennem!
- Ha nagyon nagy szerencséje van, talál egy taxit, de azok se dolgoznak ma...
PFFFF....kezdtem megijedni. Annyi készpénz volt nálam, ami a buszra elég, de taxira persze nem: loholás körbe-körbe a belvároson egy működő bank automatáért. Nem könnyű feladat: az alapos montevideóiak azokat is lerácsozták és lakatolták, biztos, ami biztos. Vagy húsz utcát végigloholtam, vonszolva magam után a bőröndömet, mire sikerült pénzt felvennem és visszagyalogoltam a főtérre, mert azt mondták, ha valahol, ott esetleg találhatok taxit. Írd és mondd egy teljes órán át várakoztam, de nem jött egy sem. Nem csupán taxi, de személyautó sem! Visszamentem a hostelbe és felhívattam a taxi társaságokat. Sehol nem vették fel, ahol meg igen, közölték, hogy a diszpécserek is ünnepelnek, nem dolgoznak... hurrá. Hogy a francba fogjak taxit?!?! A hostelesek is ugyanazt mondják: próbálkozzon a főtéren… de a taxik se járnak ilyenkor...
Egyre kétségbeesettebben állok Montevideo főterén, nemhogy taxi, de személyautó sem jön!
Hangosan szidom az uruguayiakat, a hostelt, a taxisokat, a büdös nyomorult életet, de nem használ. Ordíthatok is, senki nem hallaná meg, mert járókelők sincsenek.
Újabb óra elteltével feltűnik egy személyautó...eljátszom a gondolattal, hogy elé ugrom és nem engedem továbbmenni, amíg el nem visz a buszterminálra...aztán meggondolom magam, mert már látom a másnapi újságok szalagcímeit: „egy őrült turista az autó kerekei alá vetette magát...”
EGY TAXI! Természetesen utassal és tök másfele megy, mint én állok, ezért ordítva, a karomat lengetve futok utána, de elhúz az ellenkező irányba... Már kiegyeznék egy zombival is, csak vigyen ki a buszterminálra…
Újabb óra elteltével feltűnik egy taxi!!! Természetesen utassal, de engem már rég nem érdekel: kiugrom elé az úttestre kitárt karokkal és megállítom. A sofőrnek kissé kikerekednek a szemei, meglepődik és megpróbál kikerülni jobbról, de utána megyek... aztán balról, de nem tud lerázni...piócaként csüngök rajta... Végül letekeri az ablakot és megszólal:
- Hölgyem! Láthatja, hogy utassal vagyok!
- Látom. De ha nem jön vissza értem mikor letette az utasát és nem visz ki a buszterminálra, én lekésem a repülőmet Chilébe!
Azt hiszem az őrület és teljes kétségbeesés szikráját látta megcsillanni a szememben, mert felsóhajtott és annyit mondott:
- Várjon itt. Leteszem az utast és visszajövök magáért. Megígérem.
A busz indulása előtt tíz perccel értem ki a terminálra... a taxis tépett, mint Schumacher fénykorában...amint felszálltam már indult is a busz.
Aki Argentínába utazik, mindenképpen érdemes átruccannia Uruguayba... de a munka ünnepén kihagyható úti cél.
Írta: Ponce Ágnes
Ponce Ágnes blogja, a The Beautiful Chile itt érhető el, Facebook-oldala, a Dél-Amerika Blog pedig itt.
A cikkhez Ponce Ágnes képeit használtuk fel, további képek a The Beautiful Chile blogon.