Ned Phillips emlékszik arra a pillanatra, amikor megfagyott a vér az ereiben. Évekkel ezelőtt éppen a főváros, Managua mellett lévő új otthona felé tartott, amikor megpillantott egy kis, sötét ketrecet. Elmondták neki, hogy a közelmúltig a ketrecben egy emberi lény volt – egy szellemi fogyatékos férfi.

Más nicaraguaiaknak is vannak hasonló emlékei. Csupán tizenöt évvel ezelőttig arrafelé sok szellemileg sérülten született embert zártak be, úgy kezelve őket, mint az állatokat, és szörnyként rettegtek tőlük.

Amennyire tudni lehet, ma már senkit sem tartanak ketrecben Nicaraguában. Ezért az érdem főként egy csoport szókimondó nőt illet, akik elutasítják a társadalom a gyermekeik és unokáik ellen irányuló diszkriminációját.

Az egyik legaktívabb közülük Gladys Flores, akinek 26 éves lánya agyi bénulással él. Ő segített létrehozni egy kis iskolát León városában, ahol körülbelül húsz tanuló tölti játékkal és tanulással a mindennapjait. Az egyik délutánon sokan közülük a jelnyelvet gyakorolták, míg mások színes tájképeket festettek.

„Sok diák nem beszél” – mondta Flores, „és a művészetterápia teret biztosít számukra ahhoz, hogy megtalálják a hangjukat.”

A legtöbb sérült gyermek édesanyjához hasonlóan, Flores is az apa segítsége nélkül neveli a lányát. Általános jelenség Nicaraguában, hogy az apák elhagyják a fogyatékkal világra jött gyermeküket. Egyes becslések szerint az ilyen nicaraguai gyermekek 70 százalékának életében nincs apa.

„Őt elhagyta az apja” – mondta Martiza Rojas. Egyik diákra mutatott a másik után, és ezt ismételte: „Őt is. Őt is.” Rojas az igazgatója a Nicaraguai Siketek Iskolájának, ahol Flores dolgozik.

Az iskolát eredetileg a siket gyermekeknek alapították, de azóta kiterjesztették a szellemi és fejlődési rendellenességgel élőkre is. Újabb munkatársakat vettek fel, hogy megfeleljenek az olyan diákok, mint Flores agyi bénulásban szenvedő lánya, vagy Down-szindrómások vagy autisták igényeinek.

Az iskola Rojas édesanyjának, a 89 évesen is fürge Concepciónnak az otthonában van, aki húsvét vasárnap a virágmintás iskoláslány-ruhákat részesíti előnyben. A családias légkörrel és a tapasztalt gyógypedagógusok által vezetett kis osztályokkal az iskola különösnek hat egy olyan országban, ahol a közoktatásban működő iskolai osztályoknak negyven vagy még több tanulója van.

Mivel a kormány nem biztosít az ehhez hasonló iskolák számára finanszírozást, annak szervezői kénytelenek külföldön keresni támogatókat. A Nebraskai Egyetem egy energikus szociálismunka-professzora, Ann Coyne segítségével az Omahai Rotary Clubban pártfogóra leltek. Mindazonáltal a finanszírozás állandó kihívás.

A nicaraguai kormány fenntart ugyan egy „speciális iskolákból” álló hálózatot sérült gyermekek számára, de ezek szintén súlyosan alulfinanszírozottak.

„A mi iskoláink a tanári bérekre és az iskolabuszok fenntartására kapnak pénzt a kormánytól” – mondta Blanca Rosa Cruz, a leóni körülbelül százharminc diákkal működő „speciális iskola” igazgatója. „Az iskola többi költségét magunknak kell előteremtenünk.”

Számos kormányprogram célozza a sérült emberek oktatásának és fizikoterápiájának támogatását, így például a Todos con Voz – Mindenkinek Legyen Hangja. A Cruzhoz hasonló aktivisták azt mondják, hogy ezek a programok alig többek, mint hangzatos sajtóközlemények.

„Reméltük, hogy segíteni fog” – mondta a programról, „de valójában csak egy tévéreklám volt.”

Azonban a nicaraguaiak hozzáállása a fogyatékkal élőkhöz lassacskán megváltozik. Egy tősgyökeres leóni lakos, Dawer Hernández felidézi, hogy korábban nevetségesnek tartotta a szellemi fogyatékosokat, és olyan lenéző kifejezésekkel illette őket, mint hogy „mongoloid”. Most már soha nem jutna eszébe ilyen szavakat használni. Elmondta, hogy a Teleton változtatta meg.

A Teleton egy minden évben a rádió- és tévécsatornák által élőben közvetített felhívás, ami rehabilitációs központoknak és más fogyatékkal élő gyermekek számára nyújtott szolgáltatásoknak gyűjt pénzt. Leonardo Aguello, aki annak tizenöt évvel ezelőtti kezdete óta a Teleton elnöke, elmondta, hogy az szembemegy „egy olyan kulturális problémával, mint az anya hibáztatása.”

Leónban és szerte az országban egy Korai Gyermekkor elnevezésű programban résztvevő nők csoportjai igyekeznek felkeresni minden olyan otthont, ahol úgy vélik, hogy egy sérült gyermek él. A program finanszírozása annyira szegényes, hogy az önkénteseknek nem telik buszra, és nagyon gyakran naponta mérföldeket gyalogolnak.

Egy teljes munkanap után lányával és a többi diákkal a Nicaraguai Siketek Iskolájában, Gladys Rojas hazatér León külvárosában lévő szerény betontéglákból épült otthonába. Ott megvacsorázik lányával, Heyzával és az édesanyjával.

„Amikor Heyza megszületett, az orvosok azt mondták, hogy soha nem tud majd járni” – mondta Gladys. „Most nézzenek rá! Senkinek sem hagyom, hogy megmondja, hogy mit nem tud csinálni a lányom.”

Heyza saját két lábán megy oda, hogy anyja és nagyanyja mellett helyet foglaljon a vacsoraasztalnál. Együtt kitörtek a ketrecből.

Írta: Stephen Kinzer

Forrás: Global Post

Fordította: Latin-Amerika Társaság