Az év utolsó bejegyzésében rendhagyó módon egy teljesen személyes élménybeszámolóval kívánunk minden olvasónknak jó szórakozást ma estére.

Az egész úgy kezdődött, hogy a 2013. december 8-13 között Quitóban tartott XVIII. Világifjúsági és Diáktalálkozó már a rendezvény ideje alatt, december 10-én, kedden megtartott, éjszakába nyúló utolsó előkészítő bizottsági ülésének végén Hanoi Sánchez Rodríguez, a találkozót szervező Demokratikus Ifjúsági Világszövetség kubai főtitkára azt a bejelentést tette, hogy minden delegációból egy ember másnap iratkozzon fel egy listára, mert csütörtökön este egy „fontos találkozóra” fog sor kerülni.

Én már sejtettem, hogy kivel lesz ez a találkozó, hogy Rafael Correa, Ecuador elnöke fogja üdvözölni a delegációk vezetőit. Természetesen én is szerettem volna vele találkozni, de ennek nem is volt akadálya, hiszen egyedül képviseltem Magyarországot. Másnap reggel annak rendje és módja szerint feliratkoztam, és vártam a további információkat.

Csütörtökön aztán jött a hír, hogy hatkor találkozó az Antiimperialista Bíróság melletti parkolóban. Még belehallgattam Ricardo Patiño beszédébe a Chevron által okozott környezeti károkról – ekkor még nem sejtettem, hogy két és fél órával később együtt bulizunk majd – és mentem a találkozó helyszínére.

Miután buszra szálltunk körülbelül félórás zötykölődés után az ecuadori főváros keskeny dimbes-dombos utcáin, immáron sötétben megérkeztünk Quito festői főterére, ahol az elnöki palota áll.

A palota bejáratánál mindenkinek a nevét ellenőrizték, hogy rajta van-e az előre leadott listán, aztán a kötelező biztonsági ellenőrzés következett. Egyébként nagyon közvetlenek voltak már az őrök is (akik között ott voltak a palota saját biztonsági szolgálatának emberei és katonák is), de a szabály az szabály (ez később már nem egészen volt így), mindenkit átvilágítottak, beletúrtak a táskáinkba, de nem volt semmi probléma. A fényképezőgépeinkre ügyet sem vetettek.

Kezdetét vette egy rövid idegenvezetés a palotában. Illetve csak vette volna, hogyha nem mindenki a VIT egyik „sztárjával”, a kubai Elián Gonzálezzel akart volna fényképezkedni. Szegény Elián, gondoltam, ő valószínűleg akaratán kívül lett ilyen népszerű, ráadásul szomorú esemény miatt: édesanyja 1999-ben a tengerben lelte halálát, amikor fiával, az akkor még csak hatéves Eliánnal együtt Kubából Floridába akart eljutni egy tutajon. A kisfiú ügye végül ütközőpont lett az Egyesült Államok és Kuba között, hiszen Elián Kubában élő édesapja szerette volna visszakapni a fiát, akit annak távoli rokonai vettek magukhoz Floridában. Végül ez meg is történt, és Elián azóta Kubában él, és visszatérése után születésnapi zsúrjain egy ideig rendszeres vendég volt Fidel Castro. De láthatóan az egyébként nagyon fáradtnak tűnő immáron húszéves Elián nem vette zokon a nagy érdeklődést, mindenki mellé szívesen odaállt egy fénykép erejéig. Egyik utolsóként én is megkértem erre, és a fénykép elkészülte után szánakozó tekintettel köszöntem meg a kitartását. Ő azonban világossá tette, hogy szívesen tett eleget a kérésemnek.

Ezután már tényleg elkezdődhetett az idegenvezetés, és én már másodszorra (egyszer már két nappal korábban jártam ott) is megcsodálhattam a szép gyarmati épületet, ami Rafael Correa elnöksége óta hétköznapokon is bárki számára látogatható. Az épületben ki vannak állítva azok az ajándékok és kitüntetések, amiket az elnök a világ különböző helyein kapott. Magyarként kicsit megható volt látni a vitrinben azokat a magyar kitüntetéseket, amiket Sólyom László adományozott Rafael Correának 2008-ban, főleg úgy, hogy ezek voltak az egyetlenek, amiket Correa nem latin-amerikai országban kapott.

Egy terem kivételével ugyanazt az utat jártuk be, ahol a már a két nappal korábbi ottjártamkor is voltam. Az úgynevezett Sárga Szalon lett volna az utolsó állomás, de ide most más minőségben érkeztünk. Ahogyan a kapott kitűzőnk is másmilyen volt. Egyszerű látogatóként „Turista” feliratú sárga kártyát kellett magunkra csíptetnünk, most azonban „Salón Amarillo” (vagyis Sárga Szalon) feliratút viseltünk.

Itt szükségesnek tartom, hogy néhány szót szóljak arról, hogy mire számítottam. Erre azért van szükség, mert a várakozásaimat többször is felülmúlták az események az este folyamán. Hogy mire számítottam? Először arra, hogy elmegyünk az elnöki palotába, ahol felsorakozunk, megjön Correa, esetleg kezet fog velünk, mond néhány lelkesítő szót, aztán viszontlátásra. Esetleg lopva lehet csinálni egy-két fényképet, hátulról, elmosódva, ilyesmi. Na, ez itt megdőlt, amikor az idegenvezetést tartó hölgy elmondta, hogy kapunk egy kis meleg italt, és egy kis harapnivalót az idegenvezetés végén, aztán megyünk a fogadásra. Így is lett, de a fogadásról hamar kiderült, hogy inkább vacsora lesz: elegánsan megterített kerek asztalok vártak minket a Sárga Szalonban.

Elmondták, hogy bárhova ülhetünk, kivéve egy asztalt, illetve azokat a helyeket, amelyeknél kis névkártya van. Helyet is foglaltunk. Én szerettem volna a teremről készíteni egy képet, de még kicsit feszengtünk, nem igazán tudtuk, tudtam, hogy fel lehet-e itt állni, lehet-e fényképezni. De azért végül óvatosan felálltam, a terem közepére mentem, és kicsit félve vettem elő a fényképezőgépet. Azt vártam, hogy mikor fognak rám szólni, hogy ne mászkáljak, ne fényképezzek. Minden jövő-menő emberre azt gondoltam, hogy azért jön, hogy rám szóljon. De senki nem szólt semmiért. Mint később kiderült az egész este folyamán senki nem szólt semmiért.

Sikerült is képeket csinálni a teremről, aztán visszaültem a helyemre. Közben mindenki megérkezett, és elfoglalt egy-egy helyet az asztaloknál. Mikor ez megtörtént, mozgolódás hallatszott az ajtó felől. Megérkezett Rafael Correa, Ecuador elnöke és Ricardo Patiño külügyminiszter.

Mindenki felállt, amikor bejelentették az elnököt, de a protokoll ebben egész estére ki is merült. Többen már akkor odamentek hozzá, amikor belépett az ajtón. Igen, valószínűleg senki sem tudta, hogy mire számítson. Lesz-e módja odaadni az ajándékot, amit az elnöknek szánt, vagy válthat-e vele egy-két szót, esetleg készülhet-e egy közös kép. Mindenki az azonnal kínálkozó alkalmat akarta megragadni.

Valószínűnek tűnt, hogy vacsorázunk egyet, aztán szépen mindenki megy haza. De nem így történt. Az elnök az asztalához ment, és ott köszöntötte a vendégeit spanyolul, amit angolra és franciára is lefordítottak. Ekkor még mindenki állt, de Correa, amikor ezt észrevette, sürgetett mindenkit, hogy üljön le, nem kell itt álldogálni.

Kezdetét vette a vacsora. Közben a teremben lévő zenekar is elkezdett játszani. Maga a zenekar, már korábban is feltűnt, és az látszott, hogy nem vigyázzban ülős komolyzenei koncertet kapunk, de arra gondoltam, hogy zenés vacsora lesz. A második fogás (valamilyen rák- és hallevesszerűség volt a főfogás) vége felé Correa aztán elkezdett énekelni. Én némi rosszindulattal arra gondoltam, hogy ez kis utánzás, hiszen minden latin-amerikai baloldali elnök példaképe, szegény Chávez énekelt mindig, szóval Correa esetleg őt koppintja. Egyébként kifejezetten jól énekelt, olykor egyedül, máskor a zenekar énekesnőjével vagy Ricardo Patiño külügyminiszterrel együtt. A Comandante Carlos Fonseca című nicaraguai forradalmi dal például nagyon tetszett az ő előadásukban, sokkal energikusabb volt, mint az eredeti verzió. Hamar kiderült azonban, hogy itt nem egy dalról lesz szó, mert egymást követték a számok. Sokan fényképezték, filmezték. Voltak, akik felálltak, odamentek közelebb, úgy csináltak róla képet. Ettől eltekintve itt még azonban mindenki a helyén ült.

Amikor a desszert is a vége felé járt, akkor Correa felállt az asztaltól. De nem a kijárat felé indult el, hanem odament a mellette lévő asztalhoz, és fogadta az ott ülők üdvözléseit, ajándékait, és mindenkivel, aki szerette volna, lefényképezkedett. Természetesen ezt mindenki akarta. Kiderült, hogy végigmegy a termen, és ugyanígy tesz mindenkivel. Kapott pólókat, zászlókat, sálakat, mindenki adott neki valamit.

Mivel az ellenkező irányba indult el a mi asztalunk volt az utolsó a sorban. Mikor a mellettünk lévő asztalnál végzett, tett egy olyan mozdulatot, amiből azt hittem, hogy minket már elfelejtett. Indultam volna felé, de ő észrevette ezt, és szinte futva jött oda, majdnem fellökött egy széket, hogy biztosítson minket, hogy mi sem maradunk ki. Én kezet fogtam vele, elmondtam, hogy honnan jöttem, ki vagyok és adtam neki egy névjegykártyát. Azt válaszolta, hogy nem sokat tud Magyarországról, de itt az ideje ezen változtatni. És persze készült közös kép, és bár ez már vagy a századik a fénykép volt, amihez odaállt, ugyanolyan természetesen mosolyog rajta, mint a többin.

Úgy tűnhetett, hogy akkor itt már tényleg vége az estének. Megvolt a vacsora, mindenki személyesen is találkozott az elnökkel, szóval ennyi volt. Mindenki maximálisan elégedett lehet.

De nem. Még csak ekkor kezdődött életem egyik legszürreálisabb élménye, persze a kellemes fajtából. Ekkor kezdődött ugyanis a buli az elnöki palotában. Amikor azt mondom, hogy buli, akkor ez alatt mindenfajta meghatározás szerint is bulit kell érteni.

A zenekar még jobban rázendített, bekapcsolták a kis mozgó diszkófényeket (a Sárga Szalonban, Simón Bolívar képe alatt), és az emberek elkezdtek táncolni. Itt már a kutyát sem érdekelte a protokoll, nem is kellett, hogy érdekelje, senki sem várta el. Az elnök és fél kormánya (akiket elfelejtettem említeni, nemcsak a külügyminiszter volt ott, hanem több más miniszter is, illetve magas rangú tisztviselők, nagykövetek) körülbelül egy órát táncolt végig.

Volt vonatozás, hullámzó körtánc, kezek alatt bújás, mindez az elnök részvételével. Ricardo Patiño külügyminiszter volt a legnagyobb „partiarc”, neki már vörös volt a feje a sok tánctól. Félreértés ne essen, a legkevésbé sem szándékom, hogy megsértsem, sőt, nagyon imponáló volt részéről és az elnök részéről az a lazaság és természetesség, ahogyan egész este viselkedtek. (Egyébként szerintem ő sem tiltakozna a titulus ellen.) Mindent megtettek, hogy elfelejtsük, hogy itt államférfiakról, politikusokról van szó, emberként voltak jelen, akik ugyanúgy szeretik jól érezni magukat, mint bárki más. Láthatóan nagyon jól is érezték magukat, és természetesen mi is.

Körülbelül egy óra tánc után az elnök kimelegedve és zakójától rég megszabadulva hagyta ott a táncparkettet, és elkezdődött a koncert. Mint említettem, már eddig is énekelt, de most a színpadra állva abba sem hagyta éjfélig. Itt már fel sem merült bennem annak lehetősége, hogy esetleg megjátszásról van szó, annyira kitörő volt a jókedv és az a lelkesedés, ahogyan igazából minket szórakoztatott. Gyakorlatilag koncertet adott nekünk. Közben persze készült a rengeteg fénykép és videófelvétel. Mindenki meg akarta örökíteni ezt a rendkívüli estét. Ekkorra már tényleg el is felejtettünk minden gátlást, és őszintén jól szórakoztunk. Mindenki táncolt, az elnök és a külügyminiszter énekeltek.

Amikor kimentünk a belső udvar erkélyére katonáktól övezve dohányozni, kérdeztem újdonsült ecuadori barátomtól, hogy: „Ugye, itt hivatalosan nem lehet dohányozni?” Azt válaszolta, hogy „hát, hivatalosan nem, de ma már nagyon sok szabályt megszegtünk.”

Innen már nincs tovább mit részletezni: éjfélig buliztunk az elnökkel és kormányával az elnöki palota Sárga Szalonjában.

Hihetetlen volt, hogy egy a mi fejünkben protokolleseménynek várt elnöki találkozó egy kötetlen (ennél kötetlenebb már nem is lehetett volna) buli lett, ahol egyetlen a cél volt, hogy minden résztvevő jól érezze magát. A végén még a sokáig zord arccal a sarokban álló egyenruhás katonatiszt is mosolyogva beszélgetett és fényképezkedett a fiatalokkal.

Éjfélkor aztán az elnök elbúcsúzott és ovációtól kísérve távozott. Mi pedig kaptunk egy-egy bársonydobozban lévő, a nevével ellátott emlékérmet, és ezzel és felejthetetlen élményekkel hagytuk el az elnöki palotát. Ahogyan horvát barátunk megjegyezte, aznap este Quito legjobb diszkójában voltunk.

Írta és a képeket készítette: Kupi László