Kedvcsinálóként a mai programhoz, közöljük Pamela Biénzobas 2005-ös kritikáját Patricio Guzmán Salvador Allende című dokumentumfilmjéről. A filmet ma a 17 órakor kezdődő megemlékezésünk keretében levetítjük magyar felirattal a Fogaskertben. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A ’70-es évek elején Patricio Guzmán fiatal filmes volt. Nem sokkal korábban tért vissza Spanyolországból, ahol tanulmányokat folytatott. Karrierje épphogy elkezdődött, amikor úgy döntött, hogy megörökíti országa társadalmi és politikai életének eseményeit. Többi chilei társához, és igazából az egész világhoz hasonlóan fogalma sem volt, hogy ezek az események hova vezetnek majd.

Döntése örökre meghatározza Guzmán munkásságát. Ma Patricio Guzmán a szerzője a chilei Népi Egységről, az államcsínyről és az azt követő diktatúráról szóló legteljesebb és legmeglepőbb dokumentumok többségének. Mostanáig soha nem állította közvetlenül Salvador Allendét a középpontba. Reflektált és habozott. Attól félt, hogy az egykori elnök túl nagy alak ahhoz, hogy egy filmben be lehessen mutatni. Végül legyőzte a félelmét, és megcsinálta a Salvador Allende című dokumentumfilmjét, ami 2004-ben mutattak be Cannes-ban.

A Salvador Allende nem igazán, vagy nem teljesen Salvador Allende „portréja”. Nem is egy újabb adalék a mártír elnök mítoszához. Ez döntően egy vallomás arról, hogy milyen jelentősége volt és van Allendének Guzmán életében. A filmes sokkal inkább meg is jelenik benne, mint korábbi munkáiban: a Salvador Allende egyes szám első személyben készült. Mivel a szubjektivitást a kezdetektől fogva elismeri, a dokumentumfilm nyilvánvalóan nagyon messze van egy lehetséges hagiográfiától. Nem tesz kísérletet arra, hogy megragadja a bekövetkezett események egészét, hogy Allende életrajza legyen, vagy akár csak bemutassa a személyiségét. Nem ez a dokumentumfilm célja. Tartalmazhatna sokkal több információt, mint amennyi ténylegesen benne van. Ez azonban nem baj. A kihívás, ami elé Guzmán magát állította nagyobb, mint egyszerű információátadás. Guzmán szándéka az, hogy olyan érzéseket és gondolatokat közvetítsen, amelyeket Allende ihletett, csakúgy, mint sok más embernél szerte a világon.

Emiatt a szubjektivitás miatt a Salvador Allendéről írni még szubjektívebb feladat, mint egyébként lenne. Előzetes információk és személyes kapcsolatok szükségeltetnek ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy mennyire éri el a Salvador Allende az egyes nézőket. (Bár ezt minden filmről el lehet mondani.) Így, noha nagyon ritkán használok egyes szám első személyt, úgy vélem, hogy gyorsan állást kellene foglalnom: chilei vagyok, a puccs után születtem, és mély személyes érintettséggel viseltetek az elmúlt 35 év iránt, így Salvador Allende iránt is – de sem én, sem pedig a közeli családtagjaim közvetlenül nem vettek részt az erőszakban, és nem is voltak elszenvedői annak.

Így, bár úgy hiszem, hogy a dokumentumfilmnek sikerül átadnia egy kivételes ember felé irányuló tisztelet érzését, csak találgatni tudok, hogy egy tájékozatlan néző mennyire fogja értékelni azt. És úgy érzem, hogy a film értékelésekor hasznos lenne egy történelmi áttekintés. A téma kiterjedtsége és súlya okán egy teljes áttekintés megvalósíthatatlan és nagyképű lenne, különösen a korlátozott hely miatt, úgyhogy valószínűleg bizonyos tények egyszerű felsorolása, olyan egyszerűen, ahogyan csak lehet, becsületesebb lenne.

1970-ben a baloldali Népi egység koalíció képviseletében a szocialista doktor Salvador Allende a világ első demokratikus úton megválasztott marxista elnöke lett. Ez azonnali reakciót váltott ki az jobboldali uralkodó osztályból, csakúgy, mint Nixon és Kissinger USA-jából. Már beiktatása előtt megkezdődött a politikai erőszak: megkísérelték megakadályozni, hogy a kongresszus jóváhagyja a választásokat, összeesküvő katonai csoportok és a CIA René Schneider, a hadsereg az alkotmányhoz hű főparancsnokának elrablását tervezte, akit végül megöltek.

A „chilei tapasztalatot” az egész világ szorosan figyelemmel követte, mivel ez volt az első kísérlet arra, hogy egy szocialista forradalmat nem fegyverekkel, hanem alkotmányos eszközökkel vigyenek véghez. Valójában az ország független maradt a Szovjetuniótól. Az első hónapokat olyan nagy szociális és gazdasági eredmények jellemezték, mint a rézbányák – amelyek az ország fő természeti erőforrását jelentik – jogszerű államosítása, illetve az ország legszegényebbjei életminőségének figyelemreméltó javítása. Az 1971-es önkormányzati választásokon a Népi Egység által elért 49,75 százalék egyértelműen növekvő támogatottságot mutatott. Azok számára, akik osztották a törekvéseit, Chilén belül és kívül, Salvador Allende többet jelentett egy ideológiánál. Ő az egyik legkarizmatikusabb és legjobban tisztelt politikai alak volt. De ami a legfontosabb ő képviselte az igazságosabb világba vetett reményt és hitet.

A fiatal Patricio Guzmán egyike volt ezeknek az embereknek. Hitt a Népi Egység projektjében, és már dolgozott is a Primer año (Első év, 1971) című dokumentumfilmjén. A film odáig tartott, amíg az ellenzék egyre nagyobb hatalomra tett szert. A La respuesta de octubre (Az októberi válasz, 1972) a teherautó-tulajdonosok által kezdeményezett nagy 1972-es útlezárásokról szól, ami a kormány destabilizálását célzó bojkott része volt.

Apránként, ahogyan dokumentálta a chilei társadalom egyre felhergeltebb és agresszívebb légkörét, Guzmán értékes anyagokat halmozott fel, amelyekből később a mestermű trilógiája, a The Battle of Chile (A chilei csata, 1975-1979) lett.

1973. szeptember 11-én a katonai puccs mindennek véget vetett. Ígéretéhez híven, hogy nem fog lemondani a pozíciójáról, ahova a nép helyezte, Salvador Allende öngyilkos lett, amikor a Moneda Palotát már a levegőből és a szárazföldről is támadták. Augusto Pinochet vezetésével egy elképesztően kegyetlen diktatúra 17 éve következett. A gyilkosságok és a kínzások intézményesültek. Több ezer ember ment el az országból, köztük sok művész és filmes. Guzmán ki tudta csempészni az anyagát az országból, és a tengerentúlon megszerkesztette belőle a The Battle of Chilét. Sok kollégájához hasonlóan Guzmán az emigrációban is folytatta a Chiléről szóló filmek készítését. 1987-ben megalkotta az En nombre de Diost (Isten nevében), ami az egyház a diktatúra áldozatainak védelmében játszott döntő szerepével foglalkozik.

Miután a rezsim véget ért egy nagyon kényes kérdés merült fel Chilében (és ma is az): a közelmúlt emléke. Azt mondják, hogy az embernek rövid a memóriája. De a chilei emberek esetében ez gyakorlatilag nem is létezik. Szerencsére sok dokumentumfilmes, mindegyik generációból, ragaszkodik hozzá, hogy megpróbálja betömni a lyukakat. Guzmán visszament Chilébe, hogy bemutassa a The Battle of Chilét, amit túl kevés ember látott az országban. Megmutatta diákoknak, akik a lakosság nagy részéhez hasonlóan, különösen azokhoz, akik a puccs után születtek illetve a társadalom privilegizált részeihez tartoztak, alig volt bármilyen fogalmuk arról, hogy mi történt 25 évvel korábban. Az eredmény a Chile, la memoria obstinada (Chile, makacs emlékezet, 1997) lett. Ugyanezt a témát folytatta, amikor leforgatta a Pinochet letartóztatásáról és európai jogi felelősségre vonásáról szóló Le Cas Pinochetet (A Pinochet ügy, 2001).

Guzmán rövid megszakításokkal több mint 30 éven át filmezte Chilét, a puccsot és annak következményeit. Ennek eredményeképpen felbecsülhetetlen értékű saját és archív anyagot gyűjtött össze az elfelejtett napokból (és fontos megjegyezni, hogy amihez Chile igazán makacsul ragaszkodik, az a felejtés). Sok mindent gyűjtött Salvador Allendéről, az emberről, aki, miután elkezdte követni a kampányát 1970-ben, oly központi szerepet töltött be az életében. Elérkezett az idő, hogy tisztelegjen előtte. Nem arra, hogy rekonstruálja. Nem arra, hogy elmagyarázza. Nem arra, hogy megragadja az embert egy filmben. Csupán, hogy tisztelegjen előtte.

Ebből a szempontból a Salvador Allende egyáltalán nem meglepő. Teljes mértékben egységes, logikus, kiszámítható. Előbb vagy utóbb ennek jönnie kellett. Az igaz, hogy jöhetett volna ilyen vagy olyan módon, és a választása, hogy egy személyes tisztelgéssel szolgáljon, ahelyett, hogy megpróbálna kisajátítani egy egyetemes alakot, minden bizonnyal a legbölcsebb. Üdítő. És legfőképp őszinte.

A Salvador Allende (és cannes-i bemutatójáé, mivel a dokumentumfilm bemutatója Franciaországban volt) francia plakátján lényegében a kép helyett szöveg van. Az elhunyt elnök neve után az első szó az, hogy „Én”. „Én emlékszem 1973. szeptember 11-ére…” Patricio Guzmán az, aki az emlékeiről beszél. A film minden nézőpontjából, ezt az alapvető nézőpontot emeli ki. És így is kell olvasni. Ami a 100 perces dokumentumfilm alatt végig érvényesül, az az „Én emlékszem…” elbeszélői helyzet. A dokumentumfilm nem kizárólag személyes emlékeken alapul. Ellenkezőleg, Guzmán munkájának fontos része a kutatás Allende után mások információin, emlékein és elemzésein keresztül.

A Salvador Allende bizonyos mértékig egyfajta kollázs. Úgy állította össze ezt a hatalmas mennyiségű anyagot, hogy a végén egy tiszta, nagy kép bontakozik ki. A személyes részletek talán többé-kevésbé hatásosak minden néző számára, attól függően, hogy mennyire új neki az információ, mennyi szimpátiát váltottak ki a bemutatott érzelmek és tapasztalatok, vagy egész egyszerűen mennyire érzékeny az illető. De az egész egy átfogó benyomást kelt arról, hogy ki volt ez az ember, mit képviselt, és miért volt fontos megcsinálni ezt a filmet.

Az anyagok között tisztességes mennyiségű információ is rejlik. Az archív anyagok meglepő képsorokkal szolgának, például az egykori amerikai nagykövettel készült interjúval, aki országa Allendével és az általa képviselt dolgokkal kapcsolatos álláspontját ismerteti, illetve azt a döntést, hogy miként cselekedjenek. Remélhetőleg ma ez a hozzáállás, ez a hideg elemzés arról, hogy hogyan avatkozzanak be egy másik ország demokratikus folyamataiba annak érdekében, hogy megőrizzék egy ország fennhatóságát, nem okoz túl nagy meglepetést senkinek. De mindig érdekes látni, hogy a történelem mennyire nem tanít nekünk semmit (vagy jobban mondva, mi nem akarjuk megtanulni), de ugyanakkor úgy tűnik, hogy a legnyilvánvalóbb módokon ismétli önmagát.

Milyen tökéletesen érvényesek azok a szavak ma is, amelyekkel több mint három évtizeddel ezelőtt Allende az ENSZ Közgyűlése előtt elítélte a multinacionális cégek által uralt globális gazdaság perverz takarékosságát, és azt a szörnyű fenyegetést, amelyet ezek a cégek bármiféle demokratikus kontroll nélkül jelentenek. A szívből jövő beszéd, amely álló ovációt váltott ki, megmutatja Allende szónoki tehetségét, egyenességét, megalkuvást nem ismerő humanizmusát, és minden bizonnyal megérteti azokkal, akik nem ismerik őt, hogy miért sajnálja annyi ember világszerte még mindig az ő elvesztését, és bizonyossá teszi, hogy ha még köztünk lenne valahogy ezt a világot, vagy legalább annak egy részét jobb hellyé tenné.

Ez és a többi régebbi felvétel a jelennel való folyamatos párbeszédben kerül bemutatásra. A filmkészítő a saját vallomását olyan emberekével egészíti ki, akik ismerték Allendét, vagy olyanokéval, akik a chilei események más dimenzióira világítanak rá. Ahogyan a legtöbb a múlt kérdéseivel foglalkozó dokumentumfilm ez épp is annyira foglalkozik a tegnap valóságának megértésével, amennyire a máéval. Ez a küldetés vezeti Guzmánt különböző emberekhez és helyekre. Egy városban, ami nem akar emlékezni, mindig érdekes látni, hogy a múlt borzalmainak nyomait ma miként rejtik egy modern város rohanó hétköznapi robotja mögé. Fontos és megkerülhetetlen nyom az a ház, amelyben Allende lakott (Guzmán megpróbál beszélni a szomszédokkal, de a jómódú burzsoá környéken senki nem akar beszélni), vagy a Santiago központjában futballmeccseknek rendszeresen helyet adó hatalmas Nemzeti Stadion, ami 31 évvel ezelőtt koncentrációs táborként szolgált, és ahol ezreket tartottak fogva, kínoztak és öltek meg.

A múlt és a jelen konfrontációja – olyan rettenetesen hasonlítanak a legfenyegetőbb dolgokban és olyan reménytelenül különböznek a törekvéseikben – túlmegy a chilei ügyön azzal a párhuzammal, amit a „belső” ellenzék, amiről később kiderült, hogy egész egyszerűen a CIA támogatott, által Allende körül keltett feszültség és erőszak és az Hugo Chávezzel Venezuelában történtek között vont.

Azon chileiek számára, akik emlékezni akarnak, akik elutasítják azt a véleményt, hogy a továbblépéshez felejteni kell, a Salvador Allende természetesen a kirakó jelentős darabjául fog szolgálni. Különösen azért, mert ő sokáig a társadalom megosztottságának szimbóluma volt, akit a brutális hitszakadás képviselőjévé redukáltak, ami egyoldalú mítoszba fordult át. Külföldön azok számára is, akik társadalmi vezetőként ismerték, azok számára, akik, főleg az Atlanti-óceán túlpartján, csodálták Allendét és személyesen gyászolták a halálát és álmainak vereségét, a film új dimenziót fog adni azzal, hogy belehelyezi őt abba a társadalomba, amelyik szerette és megölte őt. De az anyag mindenki számára, még azok számára is, akik semmit nem tudnak Salvador Allendéről, nagyon tanulságos lehet. Annak, ami két évtized alatt Chilében történt nem kell, hogy köze legyen egy különleges körülményhez vagy valósághoz. Az emberi természethez kell, hogy köze legyen, az álmokhoz, a reményekhez, a gyávasághoz és legbámulatosabb érzéketlenséghez. És mindez elég univerzális ahhoz, hogy beszéljünk bárkihez, aki meg akar hallgatni.

Pamela Biénzobas

Megjelent: Recent Films, 2005. február