Tavaly decemberben több tízezer őslakos zapatista mozdult meg, hogy békésen és teljes csendben elfoglaljon öt önkormányzati épületet a mexikói Chiapas államban. Még aznap, ami egybeesett a maja naptár egy ciklusának a végével, a zapatisták kiadtak egy közleményt, feltéve a kérdést: „Hallottátok?”

Úgy tűnik, hogy a válasz igen volt, mert néhány hete emberek ezrei szerte a világból rohanták meg Chiapast a zapatisták első szervezőiskolájáért, amit la escuelita de libertadnak, vagyis a szabadság kis iskolájának hívnak. Eredetileg csupán 500 diákkal számoltak, de olyan sokan akartak beiratkozni, hogy az augusztus 12-én kezdődő egyhetes iskolában további 1200 helyet indítottak.

Ahogyan a zapatisták immáron két évtizede elutasítják a hierarchikus rendszereket, úgy az escuelita is elkerülte a hagyományos oktatási modelleket. Ehelyett teret nyitott a közösségnek, hogy együtt tanuljanak.

„Itt nincs egyetlen tanár” – írta Marcos alparancsnok, a zapatista mozgalom szóvivője. „Inkább a kollektíva az, aki tanít, ami megmutat, ami formál, és amiben és amin keresztül az illető tanul, és egyben tanít is.”

Az escuelita alatt a diákok a lázadó zapatista közösség egyik családjánál laktak, egyaránt részt vettek az iskolában és a közösség mindennapi életében. A résztvevők a vendéglátó családdal együtt vágtak fát, dolgoztak a kukoricaföldeken, együtt főztek és együtt ettek.

Marcos alparancsnok elismerte, hogy egy ilyen típusú iskolában való részvételhez szükség van az illető gondolkodásmódjának megváltozására a tanulásról és az őslakos közösségekről. Ahogyan ezt kérte is a közleményben:

„Szeretnél egy olyan iskolába járni, ahol olyan őslakos tanárok tanítanak, akiknek az anyanyelvét »nyelvjárásként« tartják számon?

Le tudod győzni a kísértést, hogy antropológiai, pszichológiai, jogi, ezoterikus vagy történelmi tárgyként tanulmányozd őket?

Meg tudod állni, hogy rohanj riportot írni róluk, interjút készíteni velük, elmondani nekik a véleményedet, tanácsot, utasítást adni nekik?

Szeretnéd látni, illetve hallani őket?”

Az iskolakezdés közeledtével a zapatisták egymás után hét közleményt adtak ki „Ők és Mi” címmel. Ezek a tanulmányok illusztrálták a „fentiek” abszurditásait, vagyis azokét, akik a kényszerítő és elnyomó hatalom birtokában lábbal tapossák a „lentiek” szabadságjogait. Az írások arról is beszélnek, hogy egy alternatív világ építéséhez szükség van megtanulni megfigyelni és odafigyelni. A hét publikáció az elvont fogalmakon túl leckegyűjtemény is a zapatista közösségek mindennapi életéről, például arról, hogy hogyan oldják meg az emberek a problémáikat, hogyan szervezik magukat olyan autonóm hálózatokba, amelyekben az emberek uralkodnak, és a kormányok engedelmeskednek.

Ennek a kézikönyvnek az utolsó számát március 27-én adták ki, amiben a szerveződő escuelitát is bejelentették, és kijelöltek három követelményt minden jelentkezőnek: „tartózkodjon a beszédtől és az ítélkezéstől, igyekezzen hallani és látni, és legyen helyén a szíve.”

A zapatisták nemcsak azért egyedülállóak, mert megkérdőjelezik a hatalmat, vagy mert 20 éve ellenállást folytatnak. Ami megkülönbözteti őket az a szabadságról alkotott folyton változó meghatározásuk, és ez a téma – a szabadság a zapatisták szerint – középpontjában is állt az iskolának. Marcos alparancsnok szerint a szabadság „kormányozni, és magunkat kormányozni a saját utunk, földrajzi helyzetünk és eme naptár szerint.” De ez a meghatározás generációról generációra változik, és Marcos elmagyarázza, hogy az új generációknak meg kell találniuk a saját útjukat a lázadáson és a méltóságon keresztül.

A zapatistákkal és más őslakos családokkal való együttélés szintén az iskola központi részét képezte. Néhány diák az autonóm lázadó közösség családjainál maradt, mások a nem messze lévő nem zapatistáknál, vagy egyenesen anti-zapatista családoknál laktak. Ez a több száz család mindegyike elismert egy votánt, vagyis egy olyan személyt, aki a zapatista mozgalmon belül a közösség őreként és szíveként funkcionál. A votánok fordítottak a családoknak és a külföldi diákoknak, noha Marcos a fordítást magát egy tökéletlen folyamatnak tartja.

„Jogi ügyekben lefordítják a kultúrákat?” – kérdezi. „Ebben az értelemben, érthető, hogy amit »jogegyenlőségnek« neveznek az az igazság legnagyobb megcsúfolása a világunkban.”

Ami az értékelést illeti, ebben az iskolában, nem meglepő módon nem volt vizsga, záró dolgozat vagy feleletválasztós teszt. Ahogy Marcos magyarázta, az iskola „teremtette meg a saját valóságát” és az eredmények „tükrök” voltak.

Az iskola egy háromnapos fesztivál után kezdődött meg, amely során a lázadó közösségek a jó kormányzat tanácsainak 10. évfordulóját ünnepelték. Ez a zapatisták autonóm kormányzati rendszere, amelyben a közösség hozza a döntéseket, és a kormány hajtja végre azokat. Az ünnepségek alatt Ocosingo és Palenque utcái végig üres buszokkal és kisteherautókkal volt tele, amelyek arra vártak, hogy másnap reggel 1700 diákot szállítsanak San Cristóbal de Las Casasból a lázadó közösségekhez.

Nyár elején a zapatisták további escuelitákat jelentettek be, amelyekre a következő télen kerül majd sor a zapatista közösségekben.