„Nem kell többet lehajtott fejjel várnod, hogy a férfi megmondja, hogy mit kell csinálnod; immáron mi hozzuk meg a saját döntéseinket, és megosztjuk a feladatokat és a felelősséget a társainkkal.” – Adilia Amador Sevilla a nicaraguai Achuapából
Nicaraguában jelenleg egy innovatív folyamat zajlik. Egy csoport a Fair Trade-del szerződő szövetkezet a termelési költségekbe (szezámmag-olajról és zöld kávéról van szó) beleszámítja a nők fizetés nélküli munkáját. Úgy látják, hogy ez a munka segíti a termelést és stabilitást hoz – és, mint ilyen, elismerést és díjazást érdemel. Ez kivételes dolog egy olyan világban, amely folyamatosan alulértékeli a nők munkáját, és elutasítja mind azt, hogy mérje, mind pedig azt, hogy gazdasági tevékenységnek tekintse azt, annak ellenére, hogy a feministák évtizedek óta kampányt folytatnak ennek eléréséért. A befolyt pénzt a szövetkezetek kollektív projektekre fordítják, hogy képezzék a nőket és fejlesszék a nemi egyensúlyt a szélesebb közösségben. Ahogy Adilia mondja a kapcsolatok a férfiak és a nők között gyökeresen megváltoztak.
De honnan is jött ez a kezdeményezés?
Három típusú főleg nők által végzett fizetés nélküli munka van: olyan munka, amely bár része a tényleges termelésnek, mégsem fizetnek érte (például a kávébab válogatása); munka, ami közvetett módon járul hozzá a termeléshez (például a munkaruhák mosása); és a házi- és más otthoni munkák, amelyek általánosságban hozzájárulnak a háztartás és a közösség stabilitásához.
A kezdeményezés újító jellege abban rejlik, hogy nem csak az első kettőért járó fizetséget foglalja magában, hanem a harmadikat is. Úgy tekinti, hogy a nők házimunkája döntő fontosságú egy stabil környezet biztosítása szempontjából, amelyben a pénzért történő növénytermesztésre sor kerülhet.
A kezdeményezés 2008-ban indult, amikor a Juan Francisco Pas Silva Szövetkezetnek meg kellett újítania a Közösségi Kereskedelmi (ez ugyanolyan, mint a Fair Trade) szerződését szezámolajról a The Body Shoppal. Mind a szövetkezetnek, mind pedig az ETICO-nak, a szövetkezettel szorosan együttműködő etikus kereskedelemmel foglalkozó cégnek erős nemi politikája volt, és keresték a módot arra, hogy ezzel a szerződéssel támogassák a nőket. A nők nem fizetett munkáját tartalmazó összetevő kitalálása hirtelen ötlet volt. Durva számítások után évi 960 córdobában, azaz manzanánként (0,7 hektár) körülbelül 50 dollárban egyeztek meg a nők által a termeléshez hozzájáruló munka elismerését és kompenzálását illetően.
A The Body Shop elfogadta ezt a számítást, és annak hozzáadását a költségekhez, bár több indoklást és több részletet kértek arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen miért is fizetnek. Ezt követően a néhány kávéfelvásárló is beleegyezett, hogy hasonló pluszköltséget vállaljon.
Az áremelésből befolyó pénzeket arra használják, hogy forrásokat biztosítsanak a nők szerepének erősítéséhez a közösségekben. Például olyan megtakarító- és kölcsönrendszerekhez adnak pénzt, amelyekből kézműves munkákat, vendéglátást, lekvár- és borkészítést lehet finanszírozni, és amely termékeket a szövetkezet boltjában árusíthatnak. Az oktatási programok szintén kiemelt fontosságúak, és a nők csoportjait arra biztatják, hogy dolgozzanak együtt kollektív üzletekben. Amióta ez a folyamat elkezdődött egyre több nő, majd férfi csatlakozott új tagként a szövetkezetekhez, és nőtt azoknak az új projekteknek a száma, amelybe nők vágtak bele, ezenkívül a nőknek adott kölcsönök visszafizetési aránya 100 százalékos, ami rendkívül figyelemre méltó.
Ezek a változások nagyobb önbecsülést adtak a nőknek, akik most már bátrabban beszélnek és vesznek részt a szövetkezet ügyeiben. Többre értékelve érzik magukat, és kevésbé félénkek; sokan mondják, hogy most már van hangjuk. Nem érzik magukat többé láthatatlannak, vagy a férjük tulajdonának. Van egy általános érzés a nők körében, egy hangulat, amit gyakran hangoztatnak, hogy: „somos tomadas en cuenta”. (Értékelve vagyunk, figyelembe vagyunk véve.)
Annak a döntésnek, hogy a nők nem fizetett munkáját, ide értve az otthon végzett házimunkát is, összetevőként foglalják bele azokba a szerződésekbe, amelyek a szezámolaj- és a kávétermelés költségeit meghatározzák, úgy tűnik, jelentős hatása van a nők juttatásaira. Ez úgy tűnik, hogy részben a szövetkezeti/Fair Trade munkának köszönhető, ami előtérbe helyezi a szolidaritást és a kollektív felelősséget. Az is igaz, hogy ez nem egy időkorlátokhoz kötött segélyprogram, hanem tartós változást jelent a munkaerő költségeinek struktúrájában, amit eddig a vevők pozitívan fogadtak. Ennek a velejárónak a felismerése elengedhetetlen. Noha ez a kezdeményezés a Globális Délen valósult meg, az értéklánc elején, az elv egyaránt érvényes a világ más részein élő nők helyzetére is, akiknek a házmunkáját hasonlóan alulértékelik.
Felicity Butler és Catherine Hoskyns