Eredménytelen a mumus iszlám terrorszervezet utáni kutatás Dél-Amerikában, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nem létezik.

2012 novemberében az amerikai képviselőház belbiztonsági bizottságának albizottsága írt egy jelentést „Vonal a homokban: Bűnözés, erőszak- és terrorelhárítás a délnyugati határon” címmel, ami egy hasonló, 2006-os jelentés frissített változata volt.

Mindkettőt egy texasi képviselő, Michael T. McCaul jegyzi, aki azóta az említett bizottság elnöke lett.

Az albizottság megállapításait bevezető előszóban McCaul kifejti, hogy a frissítésekre részben amiatt volt szükség, mert „Irán és a Hezbollah befolyása Latin-Amerikában nagyon aggasztóvá vált”.

Persze némely megfigyelők számára inkább az lehet aggasztó, hogy az egyik elsődleges bizonyíték, amit ennek a „nyugtalanító tendenciának” alátámasztására sorakoztattak fel az, hogy „Iránnak immáron 11 latin-amerikai országban, így Bolíviában, Chilében, Kolumbiában, Nicaraguában és Uruguayban van nagykövetsége.”

Mikor utoljára foglalkoztam ezzel a témával, a diplomáciai kapcsolatok országok között meglehetősen kölcsönösek voltak, és egy külföldi nagykövetség nyitása kevésbé volt problematikus, mint másfajta nemzetközi akciók, amiket bizonyos rezsimek folytattak, például szuverén államok törvénytelen megszállása.

Az új és továbbfejlesztett „Vonal a homokban” jelentés azt állítja, hogy a libanoni síita Hezbollah „továbbra is különösen aktív” a hármas határterületen (HHT), Paraguay, Argentína és Brazília között, amely jelentős méretű arab és muszlim közösségnek ad otthont. A jelentésben van egy fénykép is a jellegzetes zöld „Hezbollah mecsetről (toronyházról)” – vagyis a paraguayi Ciudad del Estében lévő Mohamed Próféta Mecsetjéről.

Az nem világos, hogy ez az állítólagos tevékenység hogyan jelent terrorista fenyegetést az Egyesült Államok „délnyugati határára”, amikor a HHT több mint 8000 kilométerre van a kérdéses határtól.

Egy közelmúltbeli látogatásom alkalmával Ciudad del Estében beszéltem a mecset imámjával, egy szerény, idős férfival, aki két évvel korábban érkezett Paraguayba a Dél-Libanonban található Houla faluból. Csodálkozott azon a szemérmetlenségen, amellyel az amerikai politikusok a hazájuktól távol élő arab kereskedő közösséget terrorista zászlóaljnak titulálják.

Houla egyébként az egyik olyan város volt, amelyet Izrael részben a földdel tett egyenlővé a Libanon ellen folytatott 2006-os háborúja idején, amely során az Egyesült Államok ellátta az izraeli hadsereget precíziós bombákat szállító gyorsnaszádokkal és másfajta támogatással is. Úgy tűnik, hogy ez egy újabb jele annak, hogy az amerikai-izraeli behatolás a muszlim területekre rendszerint aljasabb jellegű, mint a hallucinált iráni-Hezbollah hadműveletek az Egyesült Államok kisajátított hátsó udvarában. Ez emlékeztető arra is, hogy néhány libanoni mi másért emigrálhat, mint a terrorizmus miatt – például, hogy úgy keressék meg a megélhetésükre valót, hogy nem kell attól félniük, hogy bombák hullanak a fejükre.

Musztafa Khalil Meri apokalipszissel fenyeget

McCaul azon állításához, hogy a Hezbollah „különösen aktív” a HHT-ben, kapcsolódó lábjegyzet egy 2007-es cikkre vezet minket, amelyet Pablo Gato és Robert Windrem írt az NBCNews.com-on „A Hezbollah nyugati bázist épít” címmel. Az alcím pedig így szól: „Dél-Amerika hármas határterületén Iránhoz kötődő milícia veszi célba az Egyesült Államokat.”

A kis videoriporttal kiegészülő cikkből kiderül, a „célba vétel” bizonyítéka elsősorban egy Ciudad del Este-i interjún alapul, ami „Mustafa Khalil Merivel, egy fiatal arab muszlimmal” készült:

„Ha megtámadja Iránt, [George] Bush két percen belül halott lesz” – mondta Meri. „Mi muszlimok vagyunk. Én a Hezbollah tagja vagyok. Muszlimok vagyunk, és meg fogjuk védeni az országainkat, bármikor, ha megtámadják őket.”

A cikk egyik, „Közvetlen csapás az Egyesült Államokra” című alfejezetében Gato és Windrem arról számol be, hogy „az Egyesült Államok és dél-amerikai tisztviselők arra figyelmeztetnek, hogy Meri fenyegetése több mint retorikai húzás”.

Így aztán, köszönhetően az újságírói tisztesség eme bravúrjának, Paraguay csupán egy arab lakosának megnyilatkozását, ami „országaink megvédéséről” szólt, sikerült a Haza elleni közvetlen fenyegetéssé transzformálni.

HHT-en jelenlévő Hezbollah-ról szóló makacs híresztelések egy másik kiváló példája Jeffrey Goldbergtől származik, aki 2002-ben a New Yorkerben egy Fox News-szerű kétrészes cikkben a libanoni politikai pártot „síita terrorista csoportnak” titulálta, és kijelentette, hogy a tévécsatornájának, az Al-Manarnak, „fő célja”, hogy „a palesztinokat arra bátorítsa, hogy öngyilkos merénylők legyenek”.

Goldberg azokat az állításokat idézi, melyek szerint a HHT-beli muszlim közösség „kellős közepén kőkemény terroristák állnak, akik közül sokan a Hezbollahhal állnak kapcsolatban”, ami „a kivágott esőerdő helyén lévő farmokon létesített hétvégi kiképző táborokat” ajánlgat nekik, és „törvényes üzletekből, de még inkább illegális tevékenységekből gyűjt pénzt, kábítószer-csempészettől kezdve a CD-kalózkodásig.”

Figyelmeztet:

„Izrael, az Egyesült Államok és Argentína kormányai a Hezbollahot és iráni szponzorait tartják felelősnek az egymagában legpusztítóbb antiszemita támadásért a második világháború befejezése óta: az [AMIA] zsidó közösség elleni öngyilkos teherautós támadásért Buenos Aires központjában 1994-ben, ami több mint száz ember életét követelte.”

Tekintve a New Yorker hallatlan információ-ellenőrzési hibáinak hagyományát, talán nem meglepő, hogy az újságnak az elmúlt tizenhárom év alatt sem sikerült kijavítania az áldozatok hibás számát.

Gareth Porter oknyomozó történész és újságíró – a nagy presztízsű Martha Gellhorn Újságírói Díj kitüntetettje – közben egy a Nationnek készített 2008-as riportjában bebizonyította, hogy sem az öngyilkos teherautós történet, sem pedig az AMIA elleni támadás iráni indítéka sem áll meg.

Porter megjegyzi, hogy az Egyesült Államok Alkohol, Dohány és Lőfegyver Irodájának egyik robbanószer szakértője készített egy helyszíni jelentést a robbanás után, amely „arra utal, hogy a robbanás inkább az AMIA épületéből belülről jöhetett, semmint kívülről”. Továbbá Irán 1995-ig tárgyalást folytatott Argentínával a nukleáris technológiáról szóló felfüggesztett szerződések felélesztéséről, és feltehetően nem kockáztatta volna a folyamatot argentin intézmények elleni bombatámadásokkal.

Nem muszlimok a HHT-en

Ciudad del Estében beszéltem José Almadával, a Paraguayi Különleges Műveletek Csoportjának (spanyol rövidítéssel GEO) magas rangú tisztjével. A GEO egy olyan különleges egység, amit azután hoztak létre, miután felmerült, hogy HHT-beli iszlám terroristák tervelték ki az AMIA felrobbantását.

Almada szerint a GEO eddig nem talált semmilyen bizonyítékot arra, hogy terrorista sejtek működnének Ciudad del Estében, noha amerikai hírszerző ügynökök gyakori vendégek voltak a térségben.

Viszont az amerikaiak máshogyan is jelen voltak a térségben, elég csak az arra vonatkozó történelmi adatokra gondolni, hogy az Egyesült Államok mennyire támogatott gyilkos latin-amerikai diktátorokat – arról már nem is beszélve, hogy USA-izraeli együttműködésben képezték ki a brutális kolumbiai félkatonai csoportokat –, így tehát úgy tűnik, hogy egy átlagos helyi lakos komolyabb dolgok miatt is aggódhat, mint az iráni nagykövetségek létesítése Latin-Amerikában.

Benjamin Dangl 2007-es írásában azt figyelte meg, hogy egy 2005-ös paraguayi szenátusi szavazás után, amely „engedélyezte az amerikai csapatoknak, hogy teljes büntetlenség mellett működjenek Paraguayban”, az ország „az Egyesült Államok hadseregének lázadásellenes kiképzőtáborává és társadalmi szervezetek megfigyelő terepévé vált, ahol privát zsoldosokat használtak közbiztonsági célokra, és »a terrorizmusellenes« taktikával és törvénykezéssel kriminalizálták a társadalmi tiltakozásokat”.

Egy a Buenos Aires-i amerikai nagykövetségről származó 2010-es WikiLeaks távirat Horacio Cartest – Paraguay nemrégiben megválasztott elnökét – azonosította egy olyan szervezet vezetőjeként „amelyről azt gyanítják, hogy illegális forrásokból, például kábítószer-kereskedelemből, származó nagy mennyiségű amerikai valutát mosott tisztára a HHT-ről az Egyesült Államokba”. Ennek talán nagyobb jelentősége van a jelenlegi paraguayi helyzetre vonatkozóan, mint annak a tragikomikus kampánynak, ami kapcsolatba hozza a Hezbollah-ot a drogkartellekkel.

Noha minden bizonnyal helytálló Goldberg minősítése a HHT-re vonatkozóan, miszerint az „csempészek, pénzhamisítók és adócsalók melegágya”, vagy McCaul és társainak állítása, hogy „a terület laza vámhatósági ellenőrzöttsége lehetővé teszi, hogy ezeket a bűncselekményeket nagyrészt változatlan módon folytassák egy országból egy másikba”, egy virágzó csempészparadicsom nem feltétlen az iszlám terror fészke is.

És a HHT lakosai sem potenciális támogatói a Hezbollah-nak – ami gondosan választottak ki, mint olyan külföldi terrista szervezetet, amely hatékonyan száll szembe az amerikai-izraeli törekvésekkel a Közel-Keleten –, ami miatt az Egyesült Államok állampolgárainak személyes biztonsága veszélyben lenne.

Akkor miért ezek az óriási erőfeszítések, hogy démonizálják a HHT arab/muszlim közösségét?

Először is Irán félelemkeltő, „közvetlen” fenyegetésként való bemutatása az Egyesült Államok déli határánál hasznos alibiként szolgál az iszlám köztársaság elleni pusztító mesterkedésekre.

Másrészről minél több fenyegetést lehet kreálni a határtól délre – kábítószer fenyegetést, bandák fenyegetését, kommunista fenyegetést, terrorista fenyegetést – annál jobban köthető a politika a közbiztonság hiányának terjedéséből profitáló biztonsági iparhoz.

Ha az Egyesült Államok annyira igyekezne ténylegesen megvalósítani a „belbiztonságot” és csökkenteni a déli határa mentén dúló erőszakot, akkor talán tartózkodnia kellene, például az olyan szövetségi műveletektől, amelyek lehetővé teszik az amerikai fegyverek Mexikóba való csempészését.

Az ilyen konkrét lépések azonban veszélyeztetnék a globális fegyverkezés üzletét és az emberi jogok belőle következő hiányát, ami biztosítja a mind a valós, mind pedig a képzelt konfliktus jövedelmező jellegét.

Belén Fernández