A kubai forradalom 1959-es győzelme volt az első példa az USA imperializmusával szembeni tartós engedetlenségre, ami sikeresen ellenállt a megtorlásnak. Ez minden más lehetséges magyarázat és ésszerű elmélet híján magyarázatot ad az Egyesült Államok a kis karibi szigetország ellen alkalmazott politikájának agresszív, intenzív és kitartó voltára.

Kuba az Egyesült Államok kormánya megszámlálhatatlan agressziójának ellent tudott állni, olyanoknak, mint zsoldos inváziók, amilyen például a Disznó-öbölben történt, utasszállító repülőgépek, teherszállító hajók, kórházak, iskolák, szállodák és más polgári létesítmények elleni terrorcselekmények, több mint hatszáz merényletkísérlet Fidel Castro és más forradalmi vezetők ellen, a világtörténelem leghosszabb egy állam ellen alkalmazott gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi blokádjáról nem is beszélve. Mindemellett tartós félrevezető kampány is folyik az Egyesült Államok és a világ vállalati médiájában.

A kubaiak népi fegyveres harcának győzelme a Batista-diktatúra felett a kontinens számos más országának hazafiait inspirálta arra, hogy ugyanerre az útra lépjenek és felszabadítsák országaikat a külföldi uralom alól.

Azonban az Egyesült Államok irányításával, és a szuperhatalom katonai tanácsadóinak segítségével a latin-amerikai diktatúrák kíméletlenül elfojtották a kubai győzelem által ihletett akciókat. Több tízezer fiatal forradalmársággal gyanúsított fiatalt kínoztak, gyilkoltak meg vagy tüntettek el – tárgyalás nélkül – az 1960-as és ’70-es években.

A latin-amerikai diktatúrák ezekben az években folytatott legfelháborítóbb tevékenysége a CIA által kidolgozott és támogatott Kondor Hadművelet volt, amelynek szerepe az volt, hogy a latin-amerikai népi mozgalmak elleni államterrorizmus globális fedőszerve legyen. Hírszerzési terv volt, ami koordinálta az argentin, chilei, brazil, paraguayi, uruguayi és bolíviai katonai rezsimek biztonsági szolgálatait, de a bűnözésre is hatással volt a régió országaiban.

Paradox módon, a fegyveres erők elnyomó szerepe, amely az oligarcha érdekeket védte, számos méltóságteljes fellépéshez vezetett a laktanyákban. Tisztek és a katonák forradalmi és hazafias eszméket támogattak, és szembeszálltak az uralkodó gyalázatos állapotokkal.

Aztán eljött az az idő, amikor ezek a katonai diktatúrák a birodalom jeladására és felhívására utat engedtek az úgynevezett „képviseleti demokráciának” abban a hitben, hogy a hagyományos oligarcha pártok vissza tudják állítani az ellenőrzést, és, továbbra is Washingtonnak alávetve magukat, folytatni fogják a kontinensen a diktatúrák által elkezdett neoliberális globalizációt.

A katonaság háttérbe vonulása utáni utcai harcok és választási küzdelmek keretet biztosítottak az embereknek, hogy számukat az oligarchák vagyonai felé helyezzék.

Az az engedetlenséget, amelyet Kuba a függetlenségének megerősítése végett 1959 óta szünet nélkül gyakorol Washington diktátumaival szemben, nagyban stimulálta a bolivári forradalom sikere, amely viszont megteremtette a bázist is annak elterjedésére, és az így ma jelen van a legtöbb latin-amerikai és karibi államban.

Venezuelában a Bolívar felszabadító és integrációs eszméitől inspirált fiatal Hugo Chávez parancsnok – egy sikertelen katonai felkelés után –, elfogadta, hogy a körülmények más stratégiát követelnek, és haladó szociális politikát folytató kormányával három egymást követő választást nyert meg. Chávez kezdettől fogva el volt szánva az imperializmussal való szembeszegülésre, és ehhez példa volt számára a kubai forradalom, ami kitartóan bebizonyította, hogy meg lehet törni az Egyesült Államoknak való geopolitikai alávetettség ördögi körét.

A 21. század első éveiben számos népi vezető került hatalomra, akik elkötelezték magukat országaik önrendelkezése és a térség integrációja mellett. Ez alapvető fontosságú volt, hogy megvalósítható legyen a számtalan integrációs projektből kicsúcsosodó Latin-amerikai és Karibi Közösség (CELAC). Ez egy új kontinensszervezet lett, amelybe nem tartozik bele az Egyesült Államok és Kanada, és alternatívát jelent az USA dominanciájú Amerikai Államok Szervezetével (OAS) szemben.

Ez csúcspontja lett annak, amit úgy is hívhatnánk, hogy „az engedetlenség kontinensnyi forradalma”.

A küzdelem számos formájára szükség volt, hogy eljussanak idáig, de a végső cél továbbra is egy igazán demokratikus és független Latin-Amerika megteremtése maradt, saját regionális identitással és mindenre kiterjedő társadalmi igazságossággal.

Manuele Yepe