Az április 14-i venezuelai választások előtt, és egy új korszak kezdetén hasznosnak tarjuk nem csak jövőbe, de a múltba is tekinteni, hiszen a már megtörtént események tanulsággal szolgálhatnak a jelenre és a jövőre nézve is. Ennek szellemében közöljük Ernesto Cardenal 2004-es írását, ami az Ezredvég folyóiratban jelent meg. A szerk.

Latin-Amerikában új forradalom zajlik, a venezuelai. Elhallgatott forradalom, amelyről a latin-amerikai lakosság többsége nem tud, mert a világ nagy tömegkommunikációs rendszereit kezükben tartó nemzetközi konzorciumok (valamint a nagy venezuelai média is) így döntöttek. A venezuelai forradalom szembemegy érdekeikkel, ezért nem beszélnek róla a világban. Amikor a nagy félretájékoztatási médiumok egyáltalán megemlítik Venezuelát, akkor csak az ellenzékről beszélnek, vagy megpróbálják nevetségessé tenni, kigúnyolni Chávez elnököt. A venezuelai forradalomról soha nem ejtenek egyetlen szót sem.

Venezuelában forradalom, méghozzá igen nagy horderejű forradalom zajlik, és ami a legsúlyosabb az észak-amerikai birodalom számára, bolivári forradalom ez. Ez a forradalom Bolívar álmát, Latin Amerika egyesítését eleveníti fel. Amikor Chávez olyan kitartóan küzdött a nemzetgyűlésben – sokak ellenében – az ország nevének megváltoztatásáért, míg végül sikerült azt „Venezuelai Bolivári Köztársaságra” változtatnia, azt lehetett gondolni, pusztán szeszélyről vagy banális kívánságról van szó; ám az igazság az, hogy a változtatás rejtett szándékot foglal magába: Latin-Amerika egyesítésének tervét. Bolívarnak Venezuelában nemzeti kultusza és mítosza van: Chávez elnök pedig politikai tervvé és kormányprogrammá tette Bolívar álmát.

Chávez más, hatalmon levő politikusokkal együtt azon fáradozik, hogy az egypólusú világot több pólusúvá tegye. Szándéka az, hogy az egyik új pólus Latin Amerika legyen, és itt kerül szembe az észak-amerikai birodalommal. Erről van szó.

A venezuelai lakosság 80%-a szegény, és bízunk abban, hogy a szegények a saját forradalmukra, a szegények forradalmára szavaznak majd 2004-ben, nem pedig a velük szembenálló, kiváltságos osztály érdekeire. Sok országban a szegények saját érdekeik ellen, kizsákmányolóik érdekeire szavaznak, ahogyan Nicaraguában és Venezuelában is történt a múltban; de most Venezuelában olyan forradalom zajlik, amely felnyitotta a szegények szemét. Több mint egymillió ember tanult meg írni-olvasni az utóbbi időben, több ezer olyan venezuelai jutott be az egyetemekre, akiknek erre azelőtt nem volt lehetőségük, sok olyan ember van, akik azelőtt semmiféle orvosi ellátásban nem részesültek, és most hozzájutnak az orvosi ellátáshoz, s ők valamennyien tudják majd, hogy kire szavazzanak.

Az ellenzéknek nagy munkájába került összegyűjtenie a népszavazás kiírását követelő aláírásokat, népszavazásét, amelyen az elnök megerősítéséről vagy visszahívásáról döntenek, több ezer halott, külföldi és kiskorú nevét felhasználó, valamint hamisított aláírásokat tartalmazó  céduláit megsemmisítették, és úgy látom, nem tud már sokkal több aláírást összegyűjteni.
Az ellenzéki pártok vezetői kezében vannak a nagy médiabirodalmak és a nagyvállalatok, de nincs sem kormányprogramjuk, sem karizmatikus vezetőjük, és a közvélemény-kutatások Chávez nagy népszerűségét mutatják ki, várható biztos győzelmét jelzik.

Azt pedig mindenkinek el kell ismernie, hogy a Venezuelában a manapság zajló folyamatok az alkotmányos normáknak megfelelően mennek végbe. Továbbá ez a kormány kezdeményezte azokat az alkotmányos reformokat, amelyek a nép kezébe adták a hatalmon levők visszahívásának jogát. Ez teljesen szokatlan a világon, a demokrácia páratlan példája.

A kormány kifejezte eltökéltségét, hogy tiszteletben tartja a Nemzeti Választási Bizottság döntését, bármilyen legyen is az. Az ellenzék viszont sohasem mondta, hogy tiszteletben tartana egy ellene szóló döntést. Az ellenzéknek fel kell hagynia mindenfajta puccsista elképzeléssel, tartania kell magát a demokratikus játékszabályokhoz, és ehhez eddig nem volt hozzászokva. „Mi a béke útját járjuk” – mondta Chávez elnök.

A világban mindenütt létre kell hozni a Venezuelai Szolidaritási Bizottságokat, mint ahogy létrehoztunk ilyeneket a nicaraguai forradalom védelmére is. Az egyik legaktívabb bizottság Venezuelában működött. Elnöke María Teresa Castillo, egyik vezetője pedig José Vicente Rangel volt. Emlékszem a caracasi utcák megható látványára, ezernyi diák gyűjtött adományokat Nicaragua számára az „Adj egy bolivárt Nicaraguának” elnevezésű kampányban. A szolidaritásért az Egyesült Államokban kell a legtöbbet tenni. Ez a nép szolidaritást vállalt Nicaragua és Salvador ügyével, ez a legszolidárisabb nép a világon, ha sikerül felülkerekednie a sajtóból áradó félretájékoztatáson. El kell érni, hogy az észak-amerikai nép legyen a venezuelai forradalom fő szövetségese.

Meg kell teremteni a latin-amerikai szolidaritást is, a teljes bolivári kontinensét, amelyet jelenleg ugyanúgy félretájékoztatnak. El kell érni, hogy a latin-amerikai írók és értelmiségiek, akik eddig nem közeledtek a bolivári forradalomhoz, közeledjenek hozzá, látogassanak el Venezuelába, lássák a saját szemükkel, mi történik ott, és vegyenek részt az Aló Presidente (Halló, elnökünk) televíziós programban.

Nagyon fontos a Caracasban megrendezendő értelmiségi találkozó. Részt vettem a két korábbi találkozón; az elsőn, amelyet akkor tartottak Mexikóban Az emberiség védelmében címmel, amikor Venezuela felvette a Bolivári Köztársaság nevet, és a következőn is, Asturiasban. Ezeken védelmünkbe vettük a venezuelai és a kubai forradalmat, továbbá a világ számos igazságos ügyét, így igyekszünk hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek tisztán lássanak. Nem harcolhatunk frontálisan a multik információs (valójában dezinformációs) tevékenysége ellen, mivel nem rendelkezünk az övékhez hasonló eszközökkel, ellenük csak informálisan, a gerillaháború eszközeivel tudunk küzdeni. Az értelmiségi találkozók és az ott elhangzottak nyilvános terjesztése, például az internet segítségével, szerény harci fegyver, de hatásos, erre számíthatunk. Ez is a gerillaháború egyik formája.
Nagyon fontos az is, hogy ezt az új találkozót Venezuelában rendezzék meg, abban az országban, ahol Latin Amerika sorsa a tét. A latin-amerikaiak számára Venezuelát védelmezni annyit tesz, mint saját magunkat védeni.

2004

Rozsnyai Katalin fordítása

Forrás: Ezredvég