Amióta a 2008-ban begyűrűzött pénzügyi válsággal gazdasági modellünk kimutatta foga fehérjét, lépten-nyomon csak az halljuk, hogy kifogytunk az alternatívákból.
Európát egyre jobban megszorítják, akárcsak a választók a politikai elitet, a hagyományos jobb és bal tetszőleges sorrenden vérzik el az urnáknál, talán pont azért, mert nem kínálnak mást választóiknak, mint a szociális kiadások további lefaragását, korlátozott állami intervenciót a gazdaságban, és következésképpen növekvő társadalmi egyenlőtlenséget.
Latin-Amerika úgy tűnik gyökeresen más úton indult el. A diktatórikusnak kikiáltott kormányok hátat fordítottak a neoliberális modellnek, valamint elszánt és nem is sikertelen harcot folytatnak a szegénység és a társadalmi szakadék elmélyülése ellen. Iparuk egy részét nemes egyszerűséggel visszaállamosítják, szélesítik és szorosabbra fonják a szociális hálót - és ha ez nem lenne elég, még újra is választatják magukat. Immár több mint egy évtizede.
Ecuadorban a radikális közgazdász, Rafael Correa meggyőző 57 százalékkal szerzett többséget, Venezuelában a jelenleg gyengélkedő Hugo Chávez pedig 55 százalékával söpörte el az ellenzéket, amiben már nagy gyakorlatra tehetett szert 14 év kormányzás után. Bolíviában Evo Moráles, Argentínában Cristina Fernández is immár duplázik, Brazíliában pedig a választók a Lula da Silva-örökségre voksoltak Dilma Rousseff személyében.
Hogy miért ilyen sikeresek Latin-Amerika bolivári, balos, őslakos és némileg vörös vezetői? Talán azért, mert Latin-Amerika Európánál jóval hamarabb tapasztalhatta meg a neoliberális modell árnyoldalát, emiatt hamarabb is utasította el azt.
Correa például az országát sújtó gazdasági válság legsötétebb éveiben került hatalomra, akkoriban a hivatalos adatok szerint minden tizedik ecuadori emigrált az országból. Öt évvel beiktatása után Correának harmadára sikerült visszaszorítani a szegénységet és felére a mélyszegénységben élők számát.
Persze, mondhatnánk, az olajpénzekből könnyű jótékonykodni. A valóság azonban az, hogy a Ecuadornak a nemzetközi cégóriások kíméletlen megadóztatásával - a fél évtized alatt a külföldi nagyvállalatok hozzájárulása a költségvetéshez például a hatszorosára nőt -, a közszféra beruházásainak élénkítésével, az állami cégek gazdasági szerepvállalásának növelésével, következésképpen pedig közvagyon gyarapításával és a bankrendszer szigorú állami ellenőrzésével sikerült talpra állítania gazdaságát.
A Wall Street és a neoliberális elemzők kezdetben kárörvendően lesték, hogyan foszlik majd semmivé Latin-Amerika szánalmas kis felkelése, ám legnagyobb meglepetésükre Iberoamerika nemcsak talpra állt, de ma már zavarba ejtő módon versenyképesebb gazdaságokkal lép a nemzetközi piacra, mint egykori imperialista gazdái.
Továbbá Correa, akár csak azt Evo Morales tette az Egyesült Államok La Paz-i nagykövetével - rövid úton kipaterolta országából az USA katonai bázisát, elfogadta bolygónk talán legradikálisabb környezetvédelmi törvényeit, síkra szállt a melegek jogaiért, alkotmányba iktatta az őslakosok státuszát és sok első világbeli kormánynál többet tett a fogyatékkel élőkért.
Ami azonban ennél is fontosabb, hogy Correa hajójának vitorláját ugyan az a baloldali szellő fújja, ami a régió más radikális baloldali kormányáét, melynek eredményeként Latin-Amerika 500 év óta először képes önálló politikai döntések meghozatalára és egy valós, helyben született integrációs modell felépítésére.
A neoliberális gazdaságpolitika negyedik hadoszlopa, az európai sajtó elitista latin-amerikai kollégáját túlharsogva hirdeti a "baloldali elnyomó rezsimek" demokratikus deficitjét. A kényelmetlen igazság azonban az, hogy ma Latin-Amerikában a demokráciára leselkedő legnagyobb veszélyt az USA és szövetségesei jelentik, amit jól bizonyít a Correa ás Chávez ellen intézett sikertelen, valamint a Hondurasban és Paraguayban levezényelt sikeres államcsínyek.
Az eredmények tükrében pedig tetszik, nem tetszik a nép elégedett, és újra meg újra megválasztja azokat, akiknek köszönhetően gyereke ingyen járhat iskolába, esetleg még államilag finanszírozott felsőoktatási intézményben is képezheti magát, vagy beteg szüleit állami pénzen gyógyítják az elfogadható színvonalú közkórházakban.
Lehet, hogy Chávez nélkül lelassul majd a Bolivári Forradalom, valószínűleg abban is lehet valami, hogy Cristina Fernández némileg populista, és hogy Correának könnyű dolga volt a megosztott ellenzékkel szemben, az azonban vitathatatlan, hogy a neoliberális mazochizmusnak Latin-Amerikában vannak alternatívái, mégpedig olyanok, melyek több cikluson át, kontinens szerte is képesek választásokat nyerni. (Guardian)
Fordította: H. Márton
Forrás: latimoport.hu