A szerdai filmvetítés előtt az alábbi ismertetővel szeretnénk kedvet csinálni a Caracazo filmhez.

A Caracazo szó a venezuelai főváros nevéből és az –azo képzőből áll össze, és együttesen nagyjából azt jelenti, hogy „caracasi felfordulás”. Ez a 1989. február 27-ei és az azt követő napokban, a városban történt felkelésre utal, és annak a hatóságok általi brutális vérbefojtására.

Az 1980-as évek Latin-Amerikája a neoliberális gazdasági fordulat jegyében telt el, amely egytől-egyig minden országban súlyos szociális feszültségekhez, és a gazdaság gyengüléséhez vezetett. Ez nem volt másként Venezuelában sem, ahol a helyzet kezelésére a szociáldemokrata Carlos Andrés Pérez elnök 1989-ben egy gazdasági csomagot vezetett be.

Ez a csomag nem volt más, mint megszorítások összessége, amely magába foglalta állami tulajdonú vállalatok privatizálását, adóreformot, a vámok csökkentését, és az állam gazdasági szerepének csökkentését. Emellett megszüntették a gázár-támogatást, amely hatására a korábban mesterségesen alacsonyan tartott benzin árak elszabadultak, és ennek következtében az 100 százalékkal, a tömegközlekedés ára pedig 30 százalékkal emelkedett. A tiltakozások ez utóbbi ellen kezdődtek.

Február 27-én reggel, a Miranda állambeli Guarenasban tiltakozás vette kezdetét a megemelkedett díjak ellen, amely zavargásokba torkollott. Ezek a zavargások gyorsan tovább terjedtek az ország más városaira, így Caracasra is. Délutánra lényegében a fővárosban megállt az élet, az utcák megteltek a kétségbe esett emberek tömegeivel, és ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokás, egyes csoportok fosztogatásba kezdtek.

Másnap a kormányzat a fosztogatásra hivatkozva szükségállapotot rendelt el, és kivezényelte a hadsereget. Pérez elnök felfüggesztette az alkotmány több cikkelyét is, így az egyéni szabadság jogokat, az otthon sérthetetlenségének jogát, a gyülekezési jogot és békés tiltakozás és a szólásszabadság jogát.

A „rendcsinálás” rendkívül brutálisra sikerült, a legtöbb becslés szerint több mint 2000 ember vesztette életét, többségében ártatlan emberek, rengetegen pedig eltűntek. Azt, hogy mennyire embertelen módon ment végbe a rend helyreállítása, alátámasztják a hivatalos adatok (miszerint mindösszesen 276 ember hunyt el) és a valós számok közötti különbségek.

Utólagosan mind az elnöki intézkedéseket, mind a hadsereg fellépést emberi jogok elleni fellépésnek minősítette az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság 1999-ben. 2009-ben vádat emeltek a volt védelmi miniszter, Italo del Valle Alliegro ellen, 2010-ben a Legfelsőbb Bíróság pedig hatályon kívül helyezte azon határozatát, hogy az ügyben elkövetett bűncselekmények elévültek volna.

Hogyan emlékezett vissza 2010-ben a február 27-ei eseményekre Eduardo Samán, egykori venezuelai kereskedelmi miniszter?

„Egy szörnyűséges vérfürdő volt. Február 27-én előadást tartottam. Nem kaphattam munkát a gyógyszeriparban, hiszen ha „vörösként” voltál nyilván tartva, akkor nem kaphattál munkát.

A Caracazo egy spontán esemény volt, amelynek nem volt vezetése. Olyan volt, mint az emberek között hosszú idő alatt felhalmozódott frusztráció robbanása. Aznap úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza az altamirai gyógyszerész iskolából a kelet caracasi Catíában lévő otthonomba. A gyülekezés az utcán kezdődött, meglepő volt, hogy mennyi rendőr vett részt benne.

Ugyanakkor láttam az elnyomás első jeleit is. A második napon militarizálták a fővárost, és katonákat vezényeltek a bádogvárosokba, hogy „ellenőrzés alá” vonják a helyzetet. A katonák tele voltak félelemmel, hiszen nem akartak a saját osztálytestvéreikre lőni.

Meg kellett szabadulnunk a politikai anyagainktól annak érdekében, hogy elkerüljük DISIP (a titkosszolgálat) általi a letartóztatást vagy az „eltűnést”. Szóval így vesztettem el a Marx, Engels és Lenin gyűjteményemet.

A Caracazo egy olyan esemény volt, amely alapjaiban meghatározta az elmúlt 20 év politikai színterét.” – az idézet egy Samánnal 2010-ben, a Lucha de Clasesben készült interjúból származik.