Camilo Torres Restrepo egyike Latin-Amerika a legnagyobb huszadik hőseinek. Jelképe azoknak a papoknak, aki komolyan véve Jézus tanításait és látva a kontinens tömegeinek nyomorát minden eszközzel változtatni akarnak ezen az igazságtalan állapoton. Camilo 1929. február 3-án, azaz a mai napon született. Születésének évfordulójára Edgar Camilo Rueda Navarro rövid életrajzával emlékezünk.

Élete

Jorge Camilo Torres Restrepo Kolumbia fővárosában, Bogotában születik 1929. február 3-án. Apja Calixto Torres Umaña, megbecsült gyerekorvos, édesanyját pedig Isabel Restrepo Gaviriának hívják. Származása tehát burzsoá és liberális. A családjával együtt 1931 és 1934 között Európában él. 1937-ben a szülei elválnak, és ezt követően Camilo az anyjához és bátyjához kerül.

1946-ban szerez érettségit a Cervantes Gimnáziumban. Egy félévnyi jogi tanulmányok után a Kolumbiai Nemzeti Egyetemen, beiratkozik a Bogotá-i Teológiai Szemináriumba, ahol hét évet tölt. Ez idő alatt kezd el érdeklődni társadalmi valóság iránt, és egy Gustavo Pérez nevű társával egy társadalmi tanulmányokkal foglalkozó kört szervez. Keresztényként vonzalmat érez a szegénység és a szociális igazságosság témái iránt.

1954-ben szentelik pappá, és ezt követően Belgiumba utazik, hogy ott szociológiát tanuljon a Lovainai Egyetemen. Európai tanulmányai alatt kapcsolatba kerül egy keresztény szakszervezeti mozgalommal, a Keresztény Demokráciával, és az algériai ellenállók párizsi csoportjaival. Ezek a benyomások közelebb viszik Camilót az elnyomottak ügyéhez. Az egyetemen egy csoport kolumbiai hallgatóval megalapítja az ECISE-t (a Kolumbiai Társadalmi-Gazdasági Kutatócsoportot).

1958-ban szociológusként végez az egyetemen, diplomamunkájának címe „Bogotá társadalmi-gazdasági valóságának statisztikai megközelítése (1987-ben publikálják „Bogotá proletarizálódása” címmel), ami az ország városszociológiájának egyik úttörő munkája lesz. 1959-ben visszatér Bogotába és kinevezik a Nemzeti Egyetem káplánjává. Ott, Orlando Fals Bordával együtt 1960-ban megalapítja a Szociológiai Kart, ahol tanár lesz.

Szociológiai kutatásai, amelyek a diplomamunkájával kezdődnek, feltárják mind a városi, mind pedig vidéki társadalmi struktúrákat. Megalapítja a Közösségfejlesztő Egyetemi Mozgalmat (MUNIPROC), és folytatja kutatómunkáját és társadalmi tevékenységét Bogotá munkásnegyedeiben, például Tunjuelitóban. Katolikus papként bevezeti Kolumbiában a II. Vatikáni Zsinat számos reformját, olyanokat, mint hívőkkel szemben és nem nekik háttal tartott, spanyol és nem latin nyelvű misét. Azt hirdeti, hogy nem a miséből, hanem a szeretetből kell több.

1961-ben gondjai támadnak Concha Córdoba bíborossal, aki nem nézi jó szemmel Camilo tevékenységét. A helyzet egyre feszültebbé válik, mígnem a püspök eltávolítja Camilót a kápláni tisztségéből, véget vet a Nemzeti Egyetemen végzett tudományos munkáinak és megszünteti a hivatali pozícióit.

Ezt követően Germán Guzmánnal dolgozik együtt. Közös kutatásuk eredményét „Az erőszak Kolumbiában” címmel publikálják 1962-ben. 1963-ban az első Országos Szociológiai Konferencián bemutatja „Az erőszak és a szociokulturális változások Kolumbia vidéki területein” című tanulmányát. A Kolumbiai Intézetben részt vesz az Agrárreform (INCORA) és az Államigazgatási Főiskola (ESAP) kidolgozásában. A papi felsőbb vezetés nyomására 1965-ben lemond a papi hivatásról.

Ebben az évben platformot hoz létre egy egyesült népi mozgalom számára, megteremtve így a „Népi Egységfront” elnevezésű politikai erőt. Számos kiáltványt ír és nyilvános akciót szervez, és kiadja az „Egységfront” című hetilapját. Emellett felveszi a kapcsolatot az 1964-ben alakult Nemzeti Felszabadító Hadsereggel (ELN), azzal a céllal, hogy politikai propagandát folytasson a városokban, és hogy a későbbiekben belépjen a szervezetbe, ha ennek szükségét látja.

1965 második felében a Népi Egységfrontnak és a szervezet újságjának, az Egységfrontnak a fejlesztésén dolgozik. Camilo ekkor már tereket tölt meg, és lélegzetelállító politikai fellendülésen megy keresztül. Megállapítja, hogy forradalmi helyzet van.

Az állami zaklatás és üldöztetés után novemberben végleg csatlakozik az ELN-hez, és kiadja a „Kiáltvány a kolumbiaiakhoz” című írását. 1966. február 15-én, az első csatájában a Santader tartománybeli Patiocementóban elesik. Földi maradványait jeltelen sírba temetik el, amelynek helye máig ismeretlen.

Politikai nézetei

Camilo egy olyan vitatott áramlathoz tartozott, ami az 1960-as években alakult ki, és aminek ő lett az egyik vezető alakja. A kereszténység Camilo számára magától értetődően feltételezte egy igazságos és egyenlőségen alapuló társadalom létrehozását. Ez ő úgy értelmezte, hogy el kell mélyíteni a forradalmat, ami elragadja a hatalmat a gazdagoktól és a kizsákmányolóktól (az oligarchiától), hogy egy szocialista társadalmat építésébe kezdjen.

Camilo Torres fő célkitűzései rímelnek az ország helyzetével kapcsolatos más nézetekre: az ország átalakításához és a népi osztályok jólétének megteremtéséhez fel kell szabadítani az országot az észak-amerikai imperializmus és az őt kiszolgáló oligarchia uralma alól; szükség van a népesség szegény rétegeinek összefogására, mozgósítására és szoros együttműködésére az egy új állam építéséért folyó harcban. Ehhez meg kell teremteni a forradalmi mozgalom és az ellenzék egységét, egyesítve ezzel az ország elnyomott tömegeit; vállalni kell a végsőkig folytatott harcot ennek minden következményével együtt; és végül a keresztényeknek nemcsak hogy meg kell adni a lehetőséget, hogy részt vegyenek a forradalomban, de kötelezni kell őket rá („minden kereszténynek kötelessége, hogy forradalmár legyen, és minden forradalmárnak kötelessége, hogy forradalmat csináljon”).

Camilo nézeteinek egy másik alapvető elemét jelentette az a törekvése, hogy összeegyeztesse a kereszténységet a marxizmussal, egy olyan új típusú társadalmat szorgalmazva, amely jellegét tekintve egyszerre szocialista és keresztény, és a javak igazságos elosztásán alapul. „A marxisták az új társadalomért harcolnak, és nekünk, keresztényeknek az ő oldalukon kellene harcolnunk.”

Ezt az egész folyamatot fejleszteni kell, fogalmaz Camilo, kezdve a népi akcióktól, összekapcsolva a politikai tevékenységet a katonaival, és felépíteni a politikai és a szervezési munkát az alapoktól, szorosan együtt a néppel.

Camilo politikai nézetei alakulásának különböző szakaszai voltak. Először is ott volt a keresztény katolicizmusa, ami azonban soha nem szakadt el a társadalmi valóságtól és a kolumbiai nép szegény rétegeinek helyzetétől. Ezt követően Európába utazott, ahol szociológusi végzettséget szerzett, és ahol kapcsolatba került szocialista világgal és a munkásmozgalommal.

Kolumbiába hazatérve Camilo azt a célt tűzte ki maga elő, hogy, felhasználva a szociológiai ismereteit, a szegények jólétéért folytatott erőfeszítéseit kiegészíti a tudományos és kutatási tevékenységgel. Ennek értelmében társadalmi és közösségi projekteket kezdeményezett, amelyek során a szociológiai tudását a szegény rétegek szolgálatába állította.

Az erőfeszítéseit azonban rendre visszavetette és megbénította a kormányzati bürokrácia és a politikai rendszer. Ez volt a lökés, amelynek hatására Camilo bekapcsolódott a politikai életbe. Szembehelyezkedett a Nemzeti Front 1958 és 1974 között fennálló rendszerével, amelyben a két tradicionális párt, a liberális és a konzervatív milliméternyi pontossággal osztotta meg a hatalmat, kizárva mindenki mást a politika területéről. Camilo ilyen körülmények között hozta létre és indította el a „Népi Egységfrontot”, amelyben ”Népfront Platform” néven igyekezett egyesíteni a forradalmi politikai erőket és az ellenzéket. Ennek tíz pontja volt, amelyek a következőkre vonatkoztak: földreform, városi reform, gazdasági tervezés, adópolitika, monetáris politika, államosítások, nemzetközi kapcsolatok, egészség, család és fegyveres erők.

Mivel békés és törvényes úton nem sikerült igazi és mély változásokat elérni, Camilóban megszületett a fegyveres harc szükségességének a gondolata, mint olyan eszközé, amivel létre lehet hozni egy új államot és egy új, szocialista társadalmat. Csatlakozott az ELN-hez, mert tőlük remélte a forradalom megvalósítását Kolumbiában, mígnem élete első csatájában elesett.

Az ő példája ihlette az olyan keresztény mozgalmakat, mint „Golconda” csoport, vagy a chilei „Papok a szocializmusért”, amely nagymértékben hozzájárult Salvador Allende felemelkedéséhez. Hatással volt továbbá olyan személyekre, mint Ernesto Cardenal atya, aki a nicaraguai sandinista felkelésben vett részt, és általában az olyan alapvetően egyházi közösségekre, amelyek megalakítottak egy új latin-amerikai egyházat, amely elkötelezte magát a forradalmi változás mellett, és amely eredetileg a „felszabadítási teológia” áramlataként volt ismert.

Hasonlóképpen Camilo példáját követték azok a papok is, akik a fegyveres harc mellett döntöttek, mint például a spanyol Domingo Laín és Manuel Pérez. Domingo az ELN egyik csatájában halt meg. Pérez viszont a szervezet politikai vezetője lett, és az is maradt egészen 1998-ban bekövetkezett természetes haláláig.

Napjainkban a példája abban a forradalmi harcban él tovább, amelyet a Nemzeti Felszabadító Hadsereg folytat, immáron 38 éve, a nézetei pedig ott élnek diákokban, munkásokban és parasztokban szerte Kolumbiában és egész Latin-Amerikában.

Írta: Edgar Camilo Rueda Navarro

Fordította: Latin-Amerika Társaság