Miután Domitila Chungara ez év március 13-án Cochabambában elhunyt háromnapos nemzeti gyászt hirdettek, tisztelettel adózva a munkásosztály és a nők mellett folytatott küzdelmekkel teli hősies élete előtt.

Egy bányász feleségeként a bányász közösségek asszonyait szervezte meg, hogy az igazságért és jobb életkörülményekért küzdjenek. Bebörtönözték, megkínozták és száműzetésbe kényszerítették. Leginkább akkor vált ismertté, amikor négy másik asszonnyal éhségsztrájkba kezdett 1977-ben, és végül legyőzte a Banzer-diktatúrát 1978-ban. Önéletrajzát, az Engedjetek beszélni!: Domitila, egy asszony vallomása a bolíviai bányákbólt angol nyelvre is lefordították, és a Monthly Review Pressnél jelent meg 1978-ban.

Egy közös barátunk mutatott be minket Domitilának ez év január 28-án, és ezt az interjút a cochabambai házának konyhájában rögzítettük, ahol a családjával élt. Később megtudtuk, hogy ez volt az utolsó interjú, amit életében adott.

Sharyl Green: Ismerjük a bátorságát és a hírnevét, nemcsak a[z éhség] sztrájk [1977-78-ban, ami a Banzer-diktatúra bukását eredményezte] idején, de amit egész életében tanúsított, és ami hősnővé tette. Nagy bátorság kellett ilyen dolgok véghezviteléhez. Hogyan győzte le a félelmét, amikor eljött a cselekvés pillanata? Biztosan félt, nem? De hogyan lépett túl a félelmén és folytatta a küzdelmet?

Domitila Chungara: Ez egy jó kérdés! Az adta nekünk a legnagyobb erőt, hogy nem voltunk egyedül. Az emberek, compañerók és compañerák álltak mellettünk, amikor a rendőrség üldözött bennünket. Elbújtattak minket a házaikban, és amikor a gyerekek egyedül maradtak [míg mi börtönben voltunk], magukhoz vették és etették őket. Ez a szolidaritás. Ez fontos, hogy a bányákban szolidaritás uralkodott. Itt [Cochabambában] nem sok helyen láthatod ezt.

S. G.: De személy szerint ön azért félt azokban a pillanatokban, vagy nem?

D. C.: De, persze. Sokat féltem életemben. Voltak idők, amikor kételkedtem, de aztán arra gondoltam, hogy helyesen cselekszünk, ugye?

S. G.: Először saját maga érezte ezt, aztán pedig megosztotta ezt az érzését, hogy másokat is ösztönözzön.

D. C.: Igen, ha ön is vezető lesz, akkor köteles tenni a dolgát. Azt hiszem az apámtól tanultam. Az édesapám elment az 1952-es forradalomba. Az édesanyám meghalt, és mi egyedül maradtunk. Aztán ő úgy döntött, hogy csatlakozik a harchoz. Négyen voltunk lánytestvérek, nem volt anyánk, az apánk pedig elment harcolni. Évekkel később megkérdeztem tőle: „Miért hagytál akkor magunkra minket?” Azt válaszolta, hogy ő egy vezető volt, és így kötelezettségei voltak. Két dolgot mondott: „Először is, elszomorított, hogy ha meghalok akkor nektek nem marad semmitek, de ugyanakkor harcolnom kellett a ti jövőtökért.”

S. G.: Tekintve a különleges tapasztalatait, mit gondol a mai fiatalokról? Először is, milyenek a fiatalok általában – megvan bennük ugyanaz a bátorság, ami az ön generációjában megvolt? Lát különbséget a fiatal nők és a fiatal férfiak között? Szóval, fiatalok általában és aztán a nők… mi a különbség?

D. C.: Nos, régen nem a nőknek nem volt könnyű részt venniük; a nők részvétele tilos volt. De most a politikai folyamat a nők nagyobb bevonódását biztosítja, törvények írják elő, hogy a nők birtokolják a hatalom 30 százalékát. [A szavazás Bolíviában pártlistára történik. Mindegyik listának 30 százalékát nők kell, hogy kitegyék. A gyakorlatban a nők rendszerint a lista végére kerülnek, úgyhogy nem sokukat választják meg. S.G., P.L.] Korábban az egyetemeken és középiskolákban a fiatalok az emberek oldalára orientálódtak, és velük küzdöttek. Nem így most. Azelőtt, amikor a bányákban voltunk az egyetem meghívott minket, hogy tartsunk szemináriumokat, és a terem tele volt, és senki meg mozdult addig, amíg a beszélgetésnek vége nem lett. De most… Ez az 1970-es és ’80-as években volt.

S. G.: Szóval nem sokat tanulnak, például az önök idejéről?

D. C.: Igen, így van. Nemrégiben meghívtak az egyetemre. A múltban, amikor meghívtak mozgalmi dalokat játszottak vagy énekeltek. Most, amikor beléptem protestáns himnuszokat játszottak! Úgyhogy miután befejezték, és hellyel kínáltak, azt mondtam nekik: „Elnézést, lehet, hogy rossz helyen járok. Az egyetemre hívtak, de úgy tűnik, hogy egy protestáns templomba jöttem.” [nevet]

S. G.: Melyik egyetem volt ez?

D. C.: Itt, az Állami Egyetem. Korábban, tavaly azt hiszem, vagy tavalyelőtt, szintén meghívtak. Szépen elbeszélgettünk, sokan voltak, úgy százan. Hirtelen egy zenekar elkezdett játszani, és a terem kiürült. Ezt mondták: „Mennünk kell próbálni, mert táncművészetet tanulunk, és gyakorolnunk kell, szíves elnézését kérjük.”

S. G.: És lát különbséget a fiatal nők és a fiatal férfiak között?

D. C.: Igen, a nők, természetüknél fogva felelősségteljesebbek. Ezt jól lehetett látni az iskolában. Az iskolában a férfi tanárok, akik hétfő reggel jöttek alkoholtól bűzlöttek. Női tanárnál soha nem tapasztaltunk ilyet.

S. G.: Manapság, amikor meghívják az egyetemre, a diákok akik ott vannak jó kérdéseket szoktak feltenni?

D. C.: Néhányan, igen.

Peter Lackowski: Egy kis témaváltás, mi a benyomása a jelenlegi kormányról?

D. C.: [nevet] Nos, az én várakozásaimat legalábbis nem váltotta be.

P. L.: Tudna mondani példákat, hogy milyen téren?

D. C.: Tudja, én a bányákból származom, az apám bányász volt. A jelenlegi kormány nem veszi figyelembe az egykori bányamunkásokat. Például, ők 500 évnyi ellenállásról beszélnek, és arról, hogy tíz évvel ezelőtt hogyan szervezték meg magukat, és hogy most hatalmon vannak, de elfelejtették azokat, akik a múlt században harcoltak.

Továbbá, kedveznek a [magán bányászati] szövetkezeteknek, a szövetkezetek tagjai ott vannak a parlamentben, minket [szakszervezeti bányászokat] viszont elfelejtettek. Azt mondták, hogy államosítani fognak minden külföldi tulajdonban lévő vállalatot, de eddig még semmit sem tettek. A külföldiek továbbra is engedelmesen működtetik a külön kis gazdaságukat.

P. L.: Hogy fog ez a folyamat megváltozni? Vannak alternatívák? Van valamilyen alternatív kilátás? Van valamilyen mozgalom, ami reménnyel tölti el?

D. C.: Igen, a bányászok szövetségének, egy korábbi szövetségnek a legutóbbi kongresszusán, azt elemezték, hogy az, amit ők [a MAS-kormány] szocializmusnak neveznek, az nem igazi szocializmus, mert nem azt teszi, amit az emberek akarnak. Fognak alakítani egy újabb politikai szervet, ami élére áll majd a bányászok mozgalmának.

[Ezen a ponton Domitila egyre jobban kezdett köhögni, és láthatóan fáradt volt, úgyhogy megköszöntük neki, és befejeztük az interjút.]

Sharyl Green és Peter Lackowski