Az 1930-as, 1940-es és az 1950-es években a Dominikai Köztársaságot az egykori marhatolvaj, később diktátor, Rafael Leónidas Trujillo Molina – vagy ahogyan az Egyesült Államokban hívták, egyszerűen csak Trujillo tartotta uralma alatt.

A dominikaiak által „El Jefe”-nek, vagyis „A Főnök”-nek nevezett diktátor rezsimjének három évtizede, amit a szigetországban Trujillo Érának (La Era de Trujillo) hívnak, egyike az amerikai kontinens legvéresebb diktatúráinak, amelyre erős személyi kultusz is jellemző volt. Becslések szerint Trujillo önkényuralma több mint 50 ezer ember haláláért felelős, amelyben benne van a hírhedt Petrezselyem-mészárlás 20-30 ezer áldozata.

Uralmának kulcseleme volt az ellenzék vélt vagy valós tagjainak brutális elnyomása már rögtön a ’30-as évek elejétől kezdve, amikor is bandája, a „A 42”, Miguel Angel Paulino vezetésével piros Packard-jával, a „carro de la muertével” (halálautó) járta az utcákat. A bebörtönzések és a gyilkosságok a SIM (Servicio de Inteligencia Militar vagyis Katonai Hírszerző Szolgálat) feladatai közé tartoztak, amelyet Johnny Abbes szervezett meg hatékonyan. Néhány eset, például a Galindez-ügy, vagy a Mirabal nővérek meggyilkolása elérte a nemzetközi közvélemény figyelmét, és tovább rontotta Trujillo megítélését az őt támogató amerikai kormány és katolikus egyház szemében.

Az „el chivo” vagyis „a kecske” néven is ismert Trujillo és családja hatalmas vagyont halmozott fel. Húsz háza, számos üzleti érdekeltsége volt, és ő birtokolta országa termőföldjének egyötödét. Nagy területen tartott szarvasmarhákat, és részesedést szerzett a hús- és tejiparban, amelyek hamarosan monopóliumokká váltak. Ő vagy valamelyik családtagja uralta a só-, cukor-, dohány-, faipart és a lottót is. 1937-ban Trujillo éves bevétele már körülbelül 1,5 millió amerikai dollár volt, halálának pillanatában pedig több mint 111 Trujillo tulajdonú vállalat volt az országban.

Imádott finom és hivalkodó ruhát viselni. Gyakran hordott díszes egyenruhákat és öltönyöket, amelyekből majdnem kétezer darabot gyűjtött össze. Híres volt a nyakkendők iránti rajongásáról, ezekből is több mint tízezer darabbal rendelkezett.

Szexuális étvágya hatalmas volt. A telt alkatú mulatt nőkhöz vonzódott, majd később inkább a „nagyon fiatal” lányokra tért át. A nőket a kedvét keresők szerezték be és szolgálták fel neki. Később már a palotájában volt egy külön erre a célra foglalkoztatott tisztségviselője, aki ezeket a légyottokat szervezte neki. Jellemzően egyszer-kétszer találkozott egy-egy nővel, de a kedvenceit hosszabb ideig tartotta meg. Ha a nők nem akartak belemenni, akkor Trujillónak meg voltak a módszerei arra, hogy hogyan gyakoroljon nyomást a családjukra.

Alattvalói előtt gyakran nevezte magát Isten Fiának, az Emberiség Megmentőjének, Generalisszimusznak és a Haza Atyjának. Legtöbbször használt elnevezése azonban, ahogy már említettük, az „El Jefe” vagyis „A Főnök” volt.

A rezsim három évtizede alatt Trujillo az elképesztő elnevezéseken túl is személyi kultuszt épített ki maga körül. 1936-ban, Mario Fermín Cabral javaslatára, a Kongresszus döntő többséggel megszavazta, hogy az ország fővárosának nevét Santo Domingóról Trujillovárosra változtassák. San Cristobal tartományt „Trujillóra” változtatták, az ország legmagasabb pontját, a Pico Durantét Pico Trujillóra változtatták. Az „El Jefe” szobrait tömeggyártásban gyártották, és szerte az országban felállították őket. Ezenkívül brigádok, közintézmények viselték a nevét. Az ország újságjai címlapon dicsérték Trujillót, és olyan jelszavakat használtak, mint a „¡Viva Trujillo!” és „Año Del Benefactor De La Patria” (Az Ország Jótevőjének Éve). Trujillovárosban felállítottak egy fényreklámot, amely a „Dios y Trujillo” (Isten és Trujillo) feliratot hirdette éjjel-nappal. A végén már a templomokban is ki kellett rakni a „Dios en cielo, Trujillo en tierra” (Isten a mennyben, Trujillo a földön) szlogent. Idővel azonban még ez is megváltozott: meg kellett cserélni a sorrendet (Trujillo a földön, Isten a mennyben). Trujillót csodálói Nobel-békedíjra jelölték, de a bizottság elutasította a javaslatot.

Hatalmas vagyonával Trujillo Washingtonban is lobbizott, és barátja lett az észak-karolinai Harold D. Coole, a Kongresszus Mezőgazdasági Bizottságának elnöke, aki támogatta Trujillo érdekeltségeit a cukornádtermesztésben.

A Dominikai Köztársaságnak soha nem volt ültetvényes gazdasága. Az, fekete rabszolga munkaerővel, a sziget nyugati felére, Haitire volt jellemző. A Dominikai Köztársaságban általánosságban megélhetési földművesek voltak, a rasszok pedig keveredtek. Azonban Trujillo azt akarta, hogy a dominikaiak fehérként tekintsenek magukra, megkülönböztetve magukat Haititől, ahol túlnyomó részben feketék éltek. 1937-ben Trujillo (aki maga is negyedrészt haiti származású volt) meglovagolva a Haiti-ellenes félelmeket, parancsot adott a hadseregnek, hogy a határ dominikai oldalán gyilkoljanak le minden haitit. Ez az esemény később a petrezselyem-mészárlás néven vált ismertté – a Dominikai Köztársaságban csak az El Corte (a mészárlás) néven említik.

1937. október 2. éjszakájától október 8-ig, nagyjából öt nap alatt különböző becslések szerint mintegy 17.000-35.000 haiti származású embert öltek meg a katonaság halálosztagai, akik áldozataikat bozótvágó késekkel fejezték le. Trujillo katonái minden sötét bőrű embert felszólítottak, hogy mondja ki a perejil (petrezselyem) szót, mert a haitiak, akik franciául vagy haiti kreol nyelven beszéltek, a szó „r” hangját másképp ejtették, mint a spanyol anyanyelvű dominikaiak.

Trujillo uralma alatt újraírták a történelmet: a haitiakat gonosztevőknek állították be, a dominikaiakat pedig fehérnek. A félvér dominikaiakat indiánokként határozták meg, noha az indiánokat már évszázadokkal korábban kiirtották. Trujillo kitiltatta az afrikai dobok használatát a merengue zenekarokból, és betiltotta a vudu szertartásokat.

1959-ben azzal vádolta Fidel Castrót, hogy elégedetlenségi hullámot szít a Dominikai Köztársaságban. 1960-ban, Venezuela bizonyítékokkal szolgált arra, hogy Trujillo ügynökei megkísérelték meggyilkolni a dél-amerikai ország elnökét, Rómulo Betancourt-t, miközben Trujillo vendégül látta Venezuela egykori diktátorát, Pérez Jiménezt. Venezuela az Amerikai Államok Szervezetéhez fordult. Gazdasági blokádot javasoltak, Trujillo pedig még szorosabbra fogta az ország ellenzékét.

Trujillót 1961 májusában érte el a végzete. 1961. május 30-án, egy keddi napon magánhadseregének fiatal katonatisztjei, köztük Antonio de la Maza, Amado García Guerrero, és Antonio Imbert Barrera tábornok, kocsijában, a kék Chevrolet Bel Airben támadták meg és lőtték agyon, mikor egy kihalt úton éppen a számos szeretőjének egyikéhez tartott. Az összeesküvőknek azonban nem sikerült megragadniuk a hatalmat, mivel a később eltávolítandónak ítélt José („Pupo”) Román tábornok tétlenségével elárulta a társait, és B tervük pedig nem volt. Közben a másik oldalon Johnny Abbes, Roberto Figueroa Carrión és a Trujillo család utasította a SIM-et, hogy vadássza le az összeesküvés résztvevőit, és hozza vissza Ramfis Trujillót Párizsból, hogy az apja nyomdokaiba lépjen. A SIM válasza gyors és brutális volt. Gyanúsítottak százait tartóztatták le, sokukat megkínoztak. November 18-án került sor az utolsó kivégzésekre, amikor az összeesküvés hat tagját végezték ki a „Hacienda Maria mészárlásban”. Imbert volt a hét merénylő egyedüli tagja, aki túlélte az embervadászatot.

Végül a névleges hatalom Trujillo alelnökére, Joaquín Balaguerra szállt, miközben a tényleges hatalom a katonáknál maradt, és Trujillo fiai is pozícióba próbáltak kerülni. Az emberek gyűléseket szerveztek és lázadoztak, demokráciát követelve. Trujillo két fia október 22-én elhagyta a szigetet, és csak november 15-én tértek vissza, hogy megpróbálják megszerezni a hatalmat.

A Kennedy-kormányzat közbelépett. Az Egyesült Államok hadihajói megjelentek az ország határától mindössze három mérföldre, fedélzetükön 4.000 tengerészgyalogossal. Egy vadászgép húzott el körözött a levegőben, és a Trujillo család összes tagja elrepült az országból, hogy aztán a svájci bankokban tartott vagyonukból éljenek.

A köztársaság választásokra készülődött, és a felszabadult légkörben gomba módra szaporodtak a politikai pártok. Az ország kis kommunista pártját azonban az Egyesült Államok áldásával betiltották. A még abban az évben megtartott választásokon a Castro-párti párt gyengén szerepelt. A szavazatok 62 százalékának megszerzésével a Dominikai Forradalmi Párt (PRD) jelöltje, az egyesek által szociáldemokratának titulált Juan Bosch győzött. Az író és akadémikus Bosch, mint Trujillo-rezsim elleni aktivista éveket töltött külföldi emigrációban.

Megválasztása után Bosch föld újraelosztásba kezdett, és támogatta a munkásmozgalom megerősödését. Az üzletemberek nem is nagyon kedvelték. Ahogy a katolikus egyház vezető személyiségei sem. Az ország új alkotmánya biztosította az állam és az egyház szétválasztását. A válást legalizálták, az egyházi iskolákat pedig arra kötelezték, hogy állami felülvizsgálatnak vessék alá magukat. A földbirtokosok sem voltak elragadtatva Bosch földprogramjától. A jobboldalnak pedig az nem tetszett, hogy Castro csodálói és mások is élhettek a szólásszabadság jogával. Pánikba estek, és azt hitték, hogy Bosch egy újabb Kubává változtatja az országot. Az amerikai nagykövet, Bartlow Marin azzal vádolta Boscht, hogy kesztyűs kézzel bánik a „Castro kommunistákkal”. Az pedig, hogy Bosch újjászervezte a hadsereget a magas rangú katonatisztek rosszallását váltotta ki, akik azt gondolták, hogy a saját, rivális katonai erejét hozza ezzel létre.

Bosch nem tört meg a konzervatívok nyomása alatt, és 1963. szeptember 3-án a katonaság vértelen puccsal megdöntötte a demokráciát, Boscht újfent száműzetésre kényszerítve. Ő Puerto Ricóba távozott. Sietősen polgári kormányt alakította, de a hatalom a katonaság kezében maradt.

Két éven keresztül a Dominikai Köztársaság gazdasági és politikai zűrzavar időszakát élte át. 1965 áprilisában egy katonatisztekből álló csoport fellázadt és megkísérelte visszaállítani Bosch elnökségét. A harcba civilek is bekapcsolódta, és négy nap múlva úgy tűnt, hogy a lázadók kerekednek felül. A jobboldal megint egy küszöbön álló Castro-szerű forradalmat vizionált. Az USA elnöke, Lyndon Johnson nem szerette volna, ha úgy tűnik, hogy kudarcot vallott a castroizmus megállításában. Azt gondolta, hogy nem fogják újraválasztani, ha megenged egy második Kubát. Fenyegetve érezte magát a vietnami fejleményektől, és azt az üzenetet akarta küldeni Hanoiba, hogy az Egyesült Államok erős, és kész az erejét használni. Az amerikai állampolgárok védelmének álcája alatt Johnson 42 ezer tengerészgyalogost küldött a Dominikai Köztársaságba. Az amerikai elnök úgy magyarázta ezt a lépést, hogy az erőfeszítés egy kommunista felkelés megállítására. Az Amerikai Államok Szervezetének (AÁSZ) latin-amerikai tagjai Johnson mellé álltak, és legitimizálták a lépését azzal, hogy egy Amerika-közi Békefenntartó Erőt hoztak létre, amelynek részét képezte az Egyesült Államok hadereje is. Bosch elutasította, hogy visszatérjen a hatalomba, és 1966-ban új választásokat tartottak, amely során Bosch 300 támogatóját gyilkolták meg. Az új elnök Trujillo egykori alelnöke, Joaquín Balaguer lett, akiről azt vélték, hogy mérsékelt lett.

Trujillo uralmát és az ellene szervezkedő ellenállókat több játékfilm is bemutatja. Az egyik ezek közül a 2001-es Ha eljő a Pillangók ideje, amit tavaly mutattunk be. Egy másik, a Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa regényéből készült 2005-ös A kecske ünnepe. Ennek levetítésére pedig most vasárnap, 2012. november 25-én kerül sor 17 órai kezdettel a Fogasházban. A részletes meghívót itt olvashatjátok.