Raúl Castro Ruznak, a hadsereg főparancsnokának észrevételei a július 26-i nemzeti ünnep alkalmából Guantanamóban tartott megemlékezésen
„Népünknek békés küldetése van, de mindig is képesek voltunk megvédeni magunkat” – mondta Raúl Castro elnök a guantanamói emberekhez intézett beszédében, akik a Mariana Grajales téren gyűltek össze, hogy megemlékezzenek a július 26-i nemzeti ünnepről. Ez a nap volt a Moncada és a Carlos Manuel de Céspedes laktanyák elleni támadások 59. évfordulója.
Machado Ventura záróbeszéde után, válaszul a tömeg a kérésére, Raúl a pódiumhoz ment és ezt mondta: „Nem azért vagyok itt, hogy beszédet mondjak. Azért vagyok itt, hogy üdvözöljelek mindannyiótokat, akik itt vagytok, mindenkit Guantanamo tartományban és az egész országban.” Majd hozzátette: „Ez egy példaértékű esemény volt, olyan, amilyennek minden ilyen eseménynek lennie kellene, a fiatal guantanamói művészeink és minden színpadon lévő szereplő csodás bemutatójával, úgy, hogy mindez csupán 55 perc volt.”
Ezt követően kemény munkára szólított fel, ahogy ez a korábbi napokban ki lett jelölve, és azt mondta: „Machado már elmondta, hogy az elmúlt héten sokat dolgoztunk. Három beszédet említett, noha ezek a beszédek parlamenti beszédek voltak. A többi megbeszélés volt, számos ügyben. Nem finomkodtunk a Minisztertanács és a Központi Bizottság ülésein, vitatkoztunk, és mélyen belementünk azokba a kérdésekbe, amelyeket később a legfelsőbb állami szervünk, a Nemzetgyűlés, a mi parlamentünk elfogadott.”
Az elnök láthatóan megindulva így fogalmazott: „Mély szeretet érzünk az országunk, egész Latin-Amerika, és, természetesen azon helyek iránt, ahol az embereket harcolni látjuk, ahol azt látjuk, hogy compañeróink tucatjai buknak el, ahol mozog a föld. Itt a föld remeg, mert az emberek nem remegnek. Ez bátorság. Sem a férfiak, sem a nők, Kubában senki sem remeg. Ez alatt a több mint ötven év alatt megmutattuk, hogy képesek vagyunk küzdeni.”
Emlékeztetett rá, hogy Frank País harcolt errefelé a második keleti frontbeli elvtársaival, és megjegyezte, hogy amikor közeledett Guantanamo felé, akkor azoknak a mérföldeknek a százait és százait látta, amelyeket Fidel megtett a Granma yacht Las Coloradas-beli partot érésétől Guisáig. Raúl felidézte, hogy a Felkelő Hadsereg milyen gyorsan ellepte a frontvonalat, amely pedig 12.000 négyzetkilométeresre duzzadt. Mindez a guantanamói emberek előkészítő munkájának volt az eredménye.
Ezután tréfásan megjegyezte: „Jövőre a Moncada elleni támadás 60. évfordulóját fogjuk ünnepelni. Elküldhetjük Machadót, hogy beszéljen a parlamentben aznap, én pedig Santiago de Cubában beszélek majd.” Emlékeztetett, hogy január 28-án részt kell majd venniük a diákok az egyetem dombtól induló és a Fragua Martianához érkező fáklyás felvonulásán, ahogyan ezt a centenáriumi generáció is tette 60 évvel ezelőtt.
Megismételte az előre haladás és a feladatok teljesítésének szükségességét: „Nem szükséges ismételgetni azt, ami már a pártkongresszuson, az országos konferencián és a többi hasonló eseményen elterveztünk. Mennünk kell előre! Haladnunk kell, olyan iramban, amilyet mi, kubaiak választunk, sietség nélkül, de késlekedés nélkül, apránként, apránként.”
Hogy megerősítse ezt a kijelentését, emlékeztette a guantanamói embereket, hogy az ország ki fog tartani azok mellett az erőfeszítések mellett, amelyek a feladatok teljesítésére irányulnak. Azon feladatokéra, amik akkor talán túl ambiciózusak voltak, és azon a vágyon alapultak, hogy az emberek és a forradalom érdekét szolgálják, de amelyeket még most dolgoznak ki, összhangban a rendelkezésre álló forrásokkal.
Az elnök hangsúlyozta, hogy a vezetőség is tisztában van az ország és a lakosság problémáival: azzal, hogy a bérek alacsonyak, hogy sok a nehézség. De mielőtt a béreket emelni lehetne, a termelést és a termelékenységet növelni kell. Ezt a legkézenfekvőbb, teljesíthető dolgokkal kell kezdeni, például az élelmiszertermeléssel, amely kiválthatná az ország dollármilliókban mérhető importját.
Megjegyezte, hogy a tanárok már béremelésben részesültek. És bár nem annyiban, amennyit szerettek volna, de mégis valami volt. Az orvosok nagyon keveset keresnek. Ilyen helyzetben van minden kubai, mondta, de élünk és fenntartottuk a forradalmat több mint ötven éven keresztül, ami „a kubai nép hatalmas teljesítménye”.
Visszatekintve Kuba szabadságharcaira, Raúl kiemelte az ország népének elszántságát, kezdve azoktól, akik 1868-ban az első csatát vívták a függetlenségért, nem hagyva ki azokat sem, akik az úgynevezett kis háborúban harcoltak, Martíig, akit nem ábrándítottak ki Fernandina kudarcai, amikor az elveszítette az összes fegyvert, amiket a kubai dohánymunkások oly keservesen szereztek meg, és Gómezig, aki 1895-ben Cajobabóban megkísérelt partra szállni, miközben Antonio és José Maceo Duaba közelében tette meg ugyanezt.
Utalt arra az Egyesült Államok intervenciójára, ami megakadályozta a mambíkat abban, hogy győztesen bevonuljanak Santiago de Cubába, és ami az 1899. január 1-jén kezdődő észak-amerikai fennhatóságot lehetővé tette.
Egy nemzeti himnuszt, egy pajzsot, egy zászlót hagytak ránk, és „ez elég volt, hogy megszerezzék a többit” – mondta Raúl. Megjegyezte, hogy összehasonlítva a spanyol gyarmatosítók utolsó népszámlálását az elsővel, amit az amerikai intervenciósok csináltak, a népesség jelentős csökkenése volt tapasztalható.
Erről a korszakról beszélve, amikor a nemzeti burzsoázia teljesen kiszolgálta az Egyesült Államok érdekeit, Raúl hangsúlyozta: „Hetvenévnyi abszolút uralom! Amikor a Nagykövet úr fontosabb személy volt, mint a megválasztott elnök. És ez így volt, az Egyesült Államok nagykövete nagyobb jelentőséggel bírt, mint a köztársasági elnök. Néhány lelkes újság már nem is említette a nevét vagy az országot, ahonnan jött, hanem egész egyszerűen csak így fogalmazott, hogy »a Nagykövet megérkezett«. Ez jól jelezte, hogy kinek van a legnagyobb hatalma, egészen 60 évvel azutánig, amikor is Fidel szakállasai – miután gerillaháborúban és földalatti harcban végigharcolták az országot – megérkeztek a fővárosba, és ez az őrület véget ért.
Raúl elmondta: „Az Egyesült Államok azt reméli, hogy az itt lévő miniatűr csoportjaik segítségével az történik majd itt is, ami Szíriában folyik. De figyelmeztetem őket, hogy ez egy békés sziget; szeretünk táncolni és barátkozni mindenkivel, beleértve az Egyesült Államokat is, de makacs emberek is vagyunk, és ha konfrontálódni akarnak, akkor jobb, ha ezt csak baseballban vagy más sportban teszik, ahol nyernek néha, máskor mi nyerünk, de sehol máshol, ahol nem tisztelnek bennünket.”
Azt mondta, hogy a világot nem lehet ellenőrizni. Hazugságok ismételgetésével, Hitler propagandaminiszterének stílusában biztosan nem. Bármikor, amikor csak akarják, az asztal meg van terítve, ahogyan ezt már jeleztük nekik. „Ha tárgyalni akarnak” – mondta az elnök, „akkor beszélni fogunk az emberi jogokról, a demokráciáról és minden olyan történetről, amit az elmúlt évek során kitaláltak. Mindenről tárgyalunk majd, de egyenlő felekként, mert mi nem vagyunk alávetettek, senkinek nem vagyunk a bábjai. És újra megkérem őket, hogy beszéljék meg a szövetségeseik problémáit, alapvetően Nyugat-Európában.
Mindeközben, mi itt vagyunk, több vagy kevesebb anyagi javakkal, de a lovasság szükség esetén mindig készen áll. Hozzátette: „Még egyszer kijelentem itt, hogy a mi küldetésünk békés. Semmiképpen sem érdekünk senkit bántani, de a népünk tudja, hogy hogyan védje meg magát, nincs szükség arra, hogy itt bárkinek is megmondjuk, hogy mit kell tenni.”
Raúl ezzel zárta a szavait: „Fidel és az ország összes vezetőjének nevében, akik közül néhányan most is itt vannak, ahogy Machado is mondta már, meleg ölelést küldünk Guantanamo minden lakójának.”