Háború, vagy béke Kolumbiában? Ez Santos elnök dilemmája, aki úgy akar bevonulni a történelembe, mint a „béke elnöke”, de nem akar szembehelyezkedni a katonai vezetéssel, a jenki birodalommal és Uribe Vélez militáns szélsőjobboldalával.

Másfél év alatt Juan Manuel Santos kormányának nincsenek a béke irányába mutató gesztusai. Neoliberális ideológiája neoliberális és a plutokrata rezsim az ország lakosságának csak kis részének kedvez. A konfliktusnak csak politikai útja lehetséges, a katonai megbukott.

Juan Manuel Santos kormányfő februárban lesz másfél éve hivatalban, ami elegendő idő, hogy mérleget állítsunk tevékenységéről, perspektíváiról, valamint azokról a tendenciákról, melyek jelzik valódi szándékait, amennyiben azok eltérnek a választási kampányban elhangzott ígéreteitől.

Tizennyolc hónap elegendő idő konkrét intézkedések megvalósításában vagy legalább elkezdésére, nem beszélve a törvényhozásról, mely azonban meglehetősen szegény olyan projektek, törvények meghozatalában, amik a nép javát szolgálnák. Semmiféle törés nem érzékelhető az utóbbi években érzékelhető vagyonkoncentrációban, mert a neoliberalizmus és a szabad piacgazdaság beleértve az Egyesült Államokkal és az EU-val kötött szabad kereskedelmi egyezményeket, melyek veszélyeztetik a nemzeti függetlenséget és a külkereskedelmünket hátrányba hozzák hazánkat a nagyhatalmakkal szemben. Ugyanakkor ezek alkotják a kormányzati tervek lényegét.

A törvényhozásban „megmentheti” magát az elnök mindazon korlátozásokkal és ellentmondásokkal, melyek jellemzőek az áldozatok törvényére és a földek visszaadására vonatkozó törvényre. Ezek őszintén szólva csak demagóg ámítások, igencsak távol az agrárforradalomtól, ahogyan nevezik végrehajtói és Juan Manuel Santos, az elnök. Mindkettő, sok más dologgal együtt kivitelezhetetlen, míg nem nyílik meg az út a konfliktus politikai megoldása és egy békés, a szociális igazságosság elvein alapuló demokrácia felé.

A földek visszaadása eredeti tulajdonosaiknak, akiktől a paramilitarizmushoz és a kábítószer kereskedelemhez kötődő maffiák elrabolták, természetesen nagyon fontos, ha a nemzeti kormányban megvan a politikai akarat erre. Azonban az ő akarata nem tartalmazza a demokratikus, átfogó és antilatifundista agrárreformot, melynek az egésznek a lényegének kell lennie, hiszen ezek az esetek a földtulajdon mértéktelen koncentrációjának következményei. Ahogyan az ENSZ fejlődésügyi szervezete (UNDP) kertelés nélkül ki is mondta: hogy amíg a földtulajdon kérdéséhez nem mernek hozzányúlni, nem lesz földreform, még kevésbé valódi béke Kolumbiában. Az UNDP emlékeztetett arra, hogy a földkérdés és az agrárreform kiüresedése, melyet az utóbbi 60 év kormányai igyekeznek letagadni, a kolumbiai konfliktus legfőbb okainak egyike.

Ezenkívül a tavalyi ülésszakban a kongresszus által kibocsájtott törvények egyike sem alkalmas arra, hogy Juan Manuel Santos mozdonyainak meghajtására, hiszen ezek - a bányászati törvény kivételével - el sem hagyták még az első állomást. Amely pedig működik csak a bányászat nagy részének militarizálására szolgál, hogy egyszerűen átadhassák a multinacionális vállalatoknak, amelyek a kolumbiai természeti erőforrásokból profitálnak. A tavalyi év sok összetűzése, népi mozgalma, és azok, akik jelenleg is küzdenek Huilában, Tolimában és Santanderben, meg akarják akadályozni az idegen tőkések terjeszkedését.

A kormány tevékenységének többi része csak a látszat fenntartását szolgálja. Az olcsó demagógia mintapéldája, mikor a kormányzat bejelenti, hogy még ebben az évben be szándékozik mutatni a kongresszusnak a nyugdíj- és adóreform tervezetet, persze mindkettőt neoliberális alapon az oligarchia szája íze szerint. Ez jellemző a plutokrata kolumbiai rezsimre. Ez az adók tekintetében azt jelenti, hogy amint Santos maga is elismerte az „El Espectador” január 25-i számában, hogy nem növelik az adókat, habár növelhetnék az adózók körét, hanem csökkentik a jövedelemadót, amely intézkedés főképp a gazdagabbaknak fog kedvezni. Természetesen biztosan hozzájön még ehhez a munkatörvénykönyv rugalmasabbá tétele, amely az adócsökkentésekkel és a vidékfejlesztési törvénnyel együtt a befektetői bizalom alapjait képezik majd a neoliberális nyitás során.

A kormány által hangoztatott az „értékes tettek” alapján, mint például az emberi jogok megsértése, az ország militarizálása, a demokrácia gyengesége, a hétmilliárd pesó költségvetési többlet a háborúra, a polgári részvétel majdnem teljes hiánya a hivatalos projektekben, a csökkenő adók és egyéb döntések, nem mondható el, hogy a nemzeti kormánynak lennének a béke irányába mutató kezdeményezései. Ezen dolgok alapján semmi sem mutat arra, hogy Juan Manuel Santos a kezében tartja a béke kulcsát, mint azt már számtalanszor elismételte, fennakadt lemezjátszóként.

Nem érthető, hogyan lehetséges az, hogy miközben kormánykörökből a gerillákhoz való közeledésről hallani, beleértve a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőket, a FARC-ot is, és üzeneteket küldenek harmadik személyeken keresztül annak központi szerveihez, miáltal Juan Manuel Santos a „béke embereként” kíván bevonulni a történelembe. Ám ezzel egy időben vadászatot folytattak Alfonso Cano parancsnok ellen, ahogy kivégezték máig nem tisztázott körülmények között, melyekről csupán annyit tudni a Cali-i érsek közlése alapján, hogy géppisztollyal lőtték le. És ugyanezt próbálják megismételni a Santander északi részén és Catatumbóban jelenleg folyamatban lévő akciókkal az új parancsnok, Timoleón Jiménez ellen. Ezek nem olyan békeintézkedések, melyek kormánynak a lázadás megoldására való határozott szándékainak véghezvitelére alkalmasak.

A kormánynak nincsen béketervezete, mert nincs egyetlen konkrét javaslat sem, még kevésbé intézkedés, amelyek politikai, szociális és gazdasági változások irányába mutatnának. Santos politikája nem érinti a status quót-t. A gyakorlatban Alvaro Uribe Vélez „demokratikus biztonság” koncepciójának folytatója. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenlegi elnök az ő védelmi minisztere volt. A változások felszínesek, szinte csak stílusváltás, habár a Elnöki Palota új bérlője néha elfelejt viselkedni.

Még a humanitárius megállapodások sem egyszerűek ezzel a kormánnyal. A FARC által bejelentett hat fogoly elengedése a védelmi miniszter, Juan Carlos Pinzón vétóján bukott el, aki - valószínűleg a katonai vezetés nyomására - nem fogadta el a brazilok által végrehajtott szállítást, amelyre az eddigi szabadítások alkalmával sem a kormány, sem pedig a gerillák részéről nem volt panasz.

A háború nyilvánvaló valóságának hatására „újra felkorbácsolódtak a kedélyek”. A nyilatkozatok nyelvezete harcias, és a konfliktust csak elmérgesítik. Az utolsó vérig doktrínája, mely a CIA igazgatójának, David Petraeusnak a Bogotában tett utolsó látogatásakor való újbóli kardcsörtetésében is megnyilatkozik, továbbra is jelen van, annak ellenére, hogy hat évtizeden át mondott csődöt. Sohasem jött el minden csaták csatája, melyet tábornokok generációi vártak, akik a végleges siker nélkül háborúztak.

„Ezt a belső fegyveres konfliktust hosszú távúan - és nem csupán taktikailag, mint amit az ellenségre mért katonai csapásokkal el lehet érni - csakis politikai tárgyalásokkal lehet megoldani(...)” írta Alejo Vargas a „Caja de Herramientas” című hetilapban (2012, január 26). Ez a valóság. Ezt ülteti át a gyakorlatba a FARC-EP új vezetője, Timoleón Jiménez, aki legújabb levelében, ami egyeseknek tetszik, másokban irigységet kelt, Santost párbeszédre hívja „az ország érdekében”, újra kezdve a caguáni tárgyalásokat. Hasonló szellemben nyilatkozott Alfonso Cano is számtalan üzenetben, miután Juan Manuel Santos 2010. augusztus 7-én elfoglalta hivatalát.

Santos válasza tiltakozó volt, minden javaslatot nélkülöző, tele olyan (elfogadhatatlan) feltételekkel, melyek a fegyverletételt sugalmazzák, és amelyek Roy Barrera szenátor átmeneti büntetőtörvénykönyvének hatását mutatják, mely még inkább meggátolja a politikai megoldásokat. Egy sikeres békefolyamat, ahogyan a Kolumbiaiak a Békéért (CCP) már többször kifejtette, olyan békén alapszik, melyek megerősíti a humanitárius megállapodásokat, valamint magába foglalja a demokráciát és a szociális igazságosságot érintő hosszú távú megállapodásokat. Tehát: eltűnnek a kolumbiai konfliktus történelmi okai. Konkrét javaslatokat tartalmazó, segítő szándékú tervezetében a CCP kétoldalú fegyverszünet elrendelését javasolta, a béketárgyalások idejére, hogy a feszültségek nélküli és kedvezőbb légkörben zajló tárgyalások során könnyebb legyen a békés és demokratikus megegyezés. Mint várható volt, Santosnak ez nem tetszett. Az „El Espectador”-nak adott interjújában bővebben kifejtette nemtetszését. „Az olyan javaslatok, mint ez, hátráltató beavatkozások”, mondta. Ez annak demonstrációja, hogy Santosnak egyáltalán nincs kialakult pozíciója az ország legfontosabb kérdésében.

Háború, vagy béke? Ez Santos dilemmája, aki úgy akar bevonulni a történelembe, mint a „béke elnöke”, de nem akar szembehelyezkedni a katonai vezetéssel, a jenki birodalommal és Uribe Vélez militáns szélsőjobboldalával és tollforgatóival, melyek döglött tehenekként torlaszolják el a konfliktus politikai útját.

Carlos A. Lozano Guillén
újságíró, a Kolumbiai Kommunista Párt egyik vezetője, és a Kolumbiaiak a Békéért szervezet tagja.