Január 24-én, Don Samuel Ruiz García 86 éves korában meghalt. Emberek, különösen a közösségekbeli őslakosok ezrei az ország legeldugottabb sarkaiból, ahogyan a zapatisták fogalmaztak 1994-ben, tartották ennek az embernek a koporsóját, aki San Cristóbal de las Casas püspöke volt negyven évig, 1959 és 2000 között.

"Azt akarjuk, hogy a püspökök a szegények oldalán legyenek!" - kiabálták a hívek a városi katedrálissal szembeni téren a három napos ünnepségek alatt. Az olyan szegények oldalán álló püspökök, mint Tatic Samuel (tzotzil maja nyelven Samuel atya) politikailag progresszív vallási alakok, de az igazat megvallva, mindig is a Vatikán álláspontját követték az olyan az olyan morális kérdésekben, mint az abortusz és a homoszexualitás.

Don Samuelt a San Cristóbal de las Casas-i egyházmegye nevezte ki püspökké 1959-ben, és a püspöksége első öt évében az atya a római katolikus egyház konzervatív és paternalista szűrőjén keresztül látta a világot.

"Az őslakosok megváltoztattak engem" - mondogatta sokszor az atya, aki a '60-as, 70'-es évek során gyalog, lovon, terepjárón vagy szamárháton bejárta az egyházmegyéje területét, ami a Chiapas-i Felföld hegységeitől a Lacandon dzsungel közösségeiig terjed. Az, hogy saját szemével látta a chiapasi őslakos emberek mindennapi valóságát, a kizsákmányolást, amit nagybirtokosoktól elszenvednek, a nyomorukat és az éhezést, alapjaiban változtatta meg a fiatal püspök lelkiismeretét.

A Samuel Ruiz, The Walker című könyvében Carlos Fazio elmeséli, hogy amikor Don Sam többnapos, lóháton megtett út után megérkezett San Pablo Chalchihuitán környékére, ott egy kétségbeesett közösséget talált: az összes gyermek meghalt kanyaróban és himlőben. A szülők négyszer mentek be a városba, hogy orvosi segítséget kérjenek, ami soha nem érkezett meg.

"Don Samuel elmondta nekünk, hogy nagyon megérintette az, amikor látta, hogy a parasztok a földesurat a saját hátukon vitték. Ide a mexikói forradalom győzelme nem érkezett meg" - hallottam személyesen az 1989-ben maga Ruiz által alapított Fray Bartolome de las Casas-i Emberi Jogi Központ egyik tagjától.

Az efféle tapasztalatok változtatták meg Don Samuelt és lökték őt a Katolikus Egyház Felszabadítási Teológia néven ismert áramlata felé. 1962-ben Don Ruiz részt vett a Második Vatikáni Tanácsülésen és, hat évvel később, a CELAM (Latin-Amerikai Püspöki Konferencia) medellíni konferenciáján. Itt kristályosodott ki a latin-amerikai püspöki tudatosság, a "kontinens felszabadító útja", ahogyan Samuel maga fogalmazott. A püspök Jézus szavain és életén keresztül szociális és forradalmi üzenetet közvetített az őslakos közösségek felé, a Bibliában keresve igazolást a híveinek ahhoz, hogy legyenek tudatosak társadalmi valóságukkal kapcsolatban és szerveződjenek.

Később, a '80-as években, amikor a hívei, végre egyszer tudatosan, úgy döntöttek, hogy megalapítják az EZLN-t Don Samuel elhatárolta magát a fegyveres harctól: noha a közép-amerikai gerillamozgalmak tapasztalatainak fényében, a San Cristóbal-i egyházmegye nem vetette el azt az elképzelést, hogy Chiapasban a radikális változást fegyveres felkelés által érjék el, de egy veszélyes "a halál felé vezető útnak" tekintették.

Antonio Gutiérrez, az acteali Las Abejas (A Méhek) Civil Társadalom tagja, a San Cristóbal-i katedrálisban hangsúlyozta Don Samuel a chiapasi közösségek körében végzett munkájának a fontosságát, politikai tudatosságot feltételezve benne: "Azt tetted, amit tenned kellett. Samuel atya, mi mindannyian a fiaid és lányaid maradunk. Folytatjuk az utat, folytatjuk a harcot a jogainkért, a békéért és az igazságért. Világos, hogy ha nem tanítottál volna minket, ha nem éltél volna velünk, nem tudnánk, hogy hogyan védjük meg magunkat. Ha nem jöttél volna Chiapasba, mi még mindig rabszolgaként, vakon és a rossz kormánynak kiszolgáltatva élnénk".

Ha Don Samuel munkáját a zapatista felkelés kiváltójának tekintjük, mint ahogyan ezt sokan teszik, az kétségtelenül túlzás, de tagadhatatlan, hogy nehezen történt volna ez meg az ő a Lacandon dzsungelen keresztül vezető útja nélkül.

A Társadalmi Kommunikáció Nemzeti Központja szerint, amikor Manuel Camacho Solís, Carlos Salinas elnök megbízásából, kérdőre vonta Don Samuelt, hogy ő volt-e a felelős a zapatista lázadásért, ő így válaszolt: "Én fényt hoztam, a hit fényét az egyházmegye őslakos lakóinak és ezt elmagyarázom képileg is: ha ebben a szobában nem volna fény, akkor felbuknánk egymásban és nekimennénk egymásnak a sötétben botorkálva. De ha valaki világítana nekünk (és elővett egy fáklyát, amit magával hozott) látnánk az akadályokat és alternatív utakat, úgyhogy nem döntenénk fel egymást. Amit én tettem az az volt, hogy világosságot adtam a hit fényével. Az útnak, amin járnak, immáron új fénye van, nincs köze hozzám, de ezt az én követőim választották a saját jelenlegi és korábbi tapasztalataik alapján. Biztos vagyok benne, hogy a lázadás előtt próbálkoztak a problémáik békés megoldásával. De senki nem hallotta őket vagy nem figyelt rájuk. Ha harmincévnyi munka után, amely arra irányult, hogy tudatosságot alakítson ki bennük, a követőim nem találnák annak az útját, hogy meggyógyítsák az ősidők óta sértett méltóságukat, én lennék a legfrusztráltabb püspök a lelkipásztori területemen."

A fény, amit Samuel atya elhozott Chiapas őslakos közösségeihez sokak érdekeit sértette, olyanokét, akik ma mély sajnálatukat fejezik ki a halálával kapcsolatban. "Csodáltam Samuel Ruizt - nyilatkozott Felipe Calderón államelnök -, amiért egy nagyszerű mexikói volt, elkötelezett az ország legszegényebbjei, az őslakosok iránt. Egy olyan ember, aki az utolsó pillanatig hű volt az eszméihez, a hitéhez, az értékrendjéhez. Hiányozni fog az országnak." Chiapas állam kormányzója, Juan Sabines Guerrero, aki miközben támogatja az olyan félkatonai csoportokat, mint amilyen az Ejercito de Dios (Isten Hadserege), ami San Cristó-bal de las Casas utcáin Samuel Ruiz és a Frayba tagjainak letartóztatását követelve vonult végig, a volt püspök koporsója mellett lépdelt egészen annak sírjáig.

"A helyi és az országos politikai élet nagynevű alakjainak bizarr névsora Don Samuel koporsójánál nem azt mutatja, hogy tisztelték őt, hanem azt, hogy megkönnyebbülve meg akartak bizonyosodni róla, hogy meghalt." Ez az EZLN parancsnokságának közleményében áll, amit Ruiz halála után adtak ki. "Már jóval az 1994-es felkelés előtt óta - folytatja a közlemény - a San Cristóbal-i egyházmegye zaklatásoktól, támadásoktól és becsületsértésektől szenvedett, amik a Szövetségi Hadsereg és az egymást követő helyi kormányok részéről érték. […] Chiapas állam kormányzói zaklatták azokat, beleértve a San Cristóbal-i egyházmegyét is, akik ellenezték a gyilkosságaikat és az állam irányítását."

A Parancsnokság nem téved: Don Samuel üldöztetése jóval 1994. január 1-je előtt kezdődött és olykor nyílt halálos fenyegetésekben öltött testet. Sokan dolgoztak azon, hogy megszabaduljanak a liberális püspöktől, és ebben segítségükre voltak a kommunikációs eszközök, amelyekkel intenzív rágalmazó médiakampány szerveztek: "Marcos bábja" és "vörös püspök", ezek voltak Ruiz becenevei. Mindenesetre a fő ellenlábasai a Katolikus Egyházon belül voltak: a '90-es években, Samuel Ruiz Garcíának éles bírálattal kellett szembenéznie, amik a munkáját érték és a Mexikói Püspökség és Girolamo Prigione Pozzi pápai hírvivő újra és újra megpróbálták eltávolítani őt Chiapasból.

2004 januárjában, Samuel Ruiz írt egy lelkipásztori levelet, amiben ezt mondta: "A kérdés, amit Isten feltesz majd nekünk a létezésünk végén az ez lesz: Melyik oldalon álltunk? Kit védelmeztünk? Kit választottunk? Ezek olyan kérdések, amelyek elől senki nem menekülhet el az élete végén".

Az oldal, amelyiken Don Samuel állt az az volt, amelyiken az emberek voltak, lent és baloldalt. Úgy, mint Juan Landázuri Peruban, Jesús Silva Enríquez Chilében és Óscar Arnulfo Romero El Salvadorban. "Amikor meghalok, a népemben fogok feltámadni" - mondta egyszer Don Romero.

Emma Volonté írása