Egy évvel vagyunk a pusztító erejű földrengés után és három hónappal a botrányba fulladt választások után Haiti még mindig gazdasági és politikai káoszban él. Egy évvel a földrengés után a haiti állampolgárok jelentős része még mindig gyengén kiépített infrastruktúrájú menekülttáborokban él, naponta kerülnek elő újabb halottak a romok alól, és a hivatalos adatok alapján körülbelül 1,5 millióan veszítették el minden tulajdonukat. Október végén a földrengésből még fel sem épült karibi országnak újabb kihívással kellett szembenéznie. Az ország északi részén kitört a kolerajárvány, amely főleg a menekülttáborok sokszázezres lakóit fenyegeti.

A november végén tartott választások első fordulóját követően választási csalásokat gyanító szavazók áramlottak az utcákra az eredmények újraszámlálását követelve, ugyanis az előzetes eredmények alapján a befutóként számon tartott Mirlande Manigat csak a második helyen végzett, a kormánypárti Jude Celestin nyert, a harmadik pedig a popénekes, Michel Martelly lett.

A Választási Tanács a kedélyek csitítása érdekében eleget tett a tüntetők követeléseinek és újraszámlálta a szavazatokat. Igazuk lett a csalást gyanítóknak, az új állás alapján Manigat a szavazatok 31,7%-át, Celestin pedig 22,48%-át gyűjtötte be. Az új eredmény szerint tehát ők mérhetik össze erejüket a következő fordulóban, ami a haiti választási törvények alapján már csak az első két helyen végzett jelölt párbaja lesz.

Ilyen bizonytalan környezetben nem merte René Préval, a jelenlegi elnök kiírni a választások következő fordulóját. A haiti szokások szerint nem kell hivatalos bejelentés ahhoz, hogy lemondják a választások második körét, elegendő az, hogy az államfő nem hirdeti meg az időpontot.

Ahhoz, hogy megérthessük ezt a szituációt és a sziget lakóinak szörnyű helyzetének okát meg kell ismernünk Haiti történetét.

Haiti története

Kuba után a második legnagyobb sziget a Karib-tengeren. Területe körülbelül 28 ezer négyzetkilométer, lakóinak száma 2009-ben körülbelül 10 millió volt. Az ország Hispaniola szigetének nyugati részén fekszik. A sziget keleti részét a Dominikai Köztársaság foglalja el. Miközben a Dominikai Köztársaság területének nagy részét erdők borítják, addig Haitiban már alig vannak fák.

Kolumbusz hajói 1492. december 5-én vetettek horgonyt az ott élő taino indiánok által Kiskeyának nevezett sziget partjainál. A "Kiskeya" szó taino nyelven "Az élet bölcsőjét" jelenti. Az indiánok barátságosan fogadták a spanyolokat. Vezetőjük, a kacika, vendégszeretetük jeléül egy aranyból készített fejdísszel ajándékozta meg Kolumbuszt. Kolumbusz félreértette a gesztust, azt hitte, hogy a kacika az országát ajánlotta fel neki. A spanyol korona nevében birtokba vette a szigetet és Hispaniolának nevezte el.

A spanyolok az aranybányákban dolgoztatták az indiánokat. Aki nem volt hajlandó a bányákban dolgozni, azt kivégezték. A tainók, királynőjük, Anacaona vezetésével fellázadtak az európai hódítók ellen. Primitív fegyvereik hatástalannak bizonyultak a spanyolok vértjei, puskái és ágyúi ellen. Anacaona királynőt elfogták, megkínozták és kivégezték. Hetekig tartó mészárlás következett. Az elfogott lázadók ezreit akasztották fel, fejezték le, égették el máglyákon, tépették szét kutyákkal. A terror később is folytatódott.

Az őslakosokat a kereszténység felvételére kötelezték. Aki nem volt hajlandó elhagyni ősei hitét, azt a Szent Inkvizíció papjainak utasítására kivégezték.

A spanyolok 70 év alatt az összes indiánt kiirtották. Akivel nem a hódítók puskái, kardjai, ágyúi, máglyái, akasztófái, vérebei végeztek, az az európaiak által behurcolt betegségek következtében halt meg. Az utolsó tainók magas sziklákról a tengerbe ugorva vetettek véget életüknek.

A munkaerő pótlására a spanyolok, később a sziget nyugati felét elfoglaló franciák Afrikából importáltak rabszolgákat. Az afrikaiakat szörnyű körülmények között, összeláncolva, hajófenékbe zárva hurcolták a szigetre. A hetekig, gyakran hónapokig tartó utazás során nagyrészük életét vesztette.

A gyarmatosítók állatoknak tekintették rabszolgáikat. A legkisebb bűnért megkorbácsolták, vagy meggyilkolták őket. Őseik vallásának gyakorlását megtiltották. Erőszakkal a kereszténység felvételére kényszerítették őket. Hogy rabtartóik éberségét kijátsszák, a rabszolgák a keresztény szentek neveit adták ősi isteneiknek.

Átvették és a maguk képére fordították a keresztény vallási énekeket és a katolikus szertartásokat. Így alakult ki a vodoun, közismert nevén a vudu hitrendszer (lásd cikkünket az 28-29. oldalon).

A 18. század végén, a francia forradalom és az európai felvilágosodás eszméinek hatására, Toussaint l'Ouverture (róla lásd arckép rovatunk írását), majd Jean Jacques Dessalines vezetésével rabszolgalázadás tört ki a szigeten. A francia kormány először bejelentette a rabszolgaság intézményének megszüntetését és elismerte a volt rabszolgák államának függetlenségét, majd néhány évvel később Napóleon a szigetre küldte hadseregét, hogy visszafoglalják azt. A lázadók sikeresen ellenálltak és kiverték a szigetről a franciákat. A francia hadsereg több mint 50 ezer katonát vesztett a lázadókkal folytatott küzdelemben.

A győztes felkelők 1804. január 1-jén kikiáltották és Haitinak nevezték el független államukat. Az övék volt a világtörténelem egyetlen győztes rabszolgafelkelése. Haiti, az Egyesült Államok után a második független ország lett az Újvilágban. "Haiti" a spanyolok által kiirtott taino indiánok nyelvén "Hegyvidéket" jelent.

A Vatikán 60 évre kiátkozta Haiti lakosait, felhatalmazva bárkit, hogy büntetlenül megölje őket. Franciaország, a többi gyarmatosító hatalommal összefogva évtizedekig tartó tengeri blokád alá vetette a szigetet, és óriási összegű kárpótlást követelt az egykori telepesek elfoglalt birtokaiért. Hogy a blokádot feloldják, Haiti kormánya több mint száz éven át fizette az egykori rabszolgáktól követelt francia kárpótlást. Az aránytalanul magas összeg utolsó részletét az 1940-es években utalták át a francia kormánynak. Mivel a kártérítés Haiti szerény bevételeinek nagy részét felemésztette, az ország nem tudott gazdaságilag talpra állni.

A következő évtizedekben a szigetországot 1934 és 1956 között megszállva tartó Egyesült Államok kormánya véres diktatúrákat támogatott Haitin és a szomszédos Dominikai Köztársaságban. 1957 és 1986 között Haitin a Duvalier család uralkodott. A családfő, François Duvalier, "Papa Doc" a népi hiedelmeket és félelmeket kihasználva a vudu vallás haláldémona, Baron Samedi imázsát vette fel. Külsejében, fekete öltönyeivel, fekete kalapjával is igyekezett a rettegett Baron Samedihez hasonlítani. Magánhadserege, a Tonton Macoutes, a Kísértet Papák könyörtelenül végeztek a diktátor valós, vagy vélt ellensége tízezreivel. Az állam vagyonát a diktátor a sajátjának tekintette.

"Papa Doc" 1971-ben bekövetkezett halála után fia, a playboy Jean-Claude Duvalier vette át a korlátlan hatalmat Haiti népe felett. 1986-ban felkelés tört ki a diktatúra ellen a szigetországban. "Baby Doc" az államkincstárral együtt az amerikai hadsereg repülőgépén menekült Franciaországba, ahol egészen az elmúlt hetekig élt.

1990-ben Haitiben megválasztottak egy olyan elnököt, Jean-Bertrand Aristid-et, aki szemben állt a hadsereggel és az "amerikai tervvel". A reakció, amit ez az ellenállás kiváltott, a harmadik oka annak, hogy ma Haiti továbbra is szegény ország - sőt, szegényebb, mint 20 évvel ezelőtt.

1990 óta a haiti uralkodó osztály különböző eszközöket keresett, hogy rákényszerítse a társadalmat a neoliberális "fejlődési" modell elfogadására és hogy valamilyen katonai támogatást szerezzen a status quo "stabilitásának" biztosításához.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a társadalom lázadása sikeres lehet: a mozgalom a nyolcvanas években óriási ütemben növekedett. Inspirációs forrása többek között a felszabadítási teológia és a latin-amerikai antiimperialista hagyomány volt. Aristide és a körülötte lévő emberek nem csak a társadalmi igazságosság érvényesítésére törekedtek, hanem nyíltan beszéltek az osztály- és vagyoni különbségekről is. Szintén nyíltan érveltek a hadsereggel és a Macoute-legényekkel szembeni társadalmi önvédelem szükségesség mellett - ami pánikot váltott ki az ország elitcsoportjainak körében. Amikor Aristide-et először megválasztották (a szavazatok 67%-ával) a hadsereg a szokásos módon tette helyre a társadalom felől érkező fenyegetést: erőszakos puccsot hajtottak végre. Miután a hadsereg visszanyerte az ország fölötti kontrollját a tisztogatások és leszámolások során több ezer embert gyilkoltak meg 1991 és 1994 között.

Aristide-et száműzetésbe kényszerítették egészen addig, amíg a könyörtelen erőszakhullám hatására nem volt hajlandó elfogadni épp azokat a neoliberális programpontokat, amelyekkel választási kampánya során korábban szembeszállt.

Aristide hosszú ideig ellenállt, míg végül úgy döntött, hogy nincsen más valós alternatíva, mint elfogadni a felkínált ajánlatot. Amikor az amerikaiak úgy látták, hogy Aristide már nem jelent többé fenyegetést, Clinton elnök csapatokat küldött 1994 szeptemberében, hogy egy "humanitárius" bevetés keretében "helyreállítsák a demokráciát" Haitiben. Ami valójában történt, az az volt, hogy az amerikai csapatok 6 évig ott maradtak Haitiben és megpróbáltak az országból egy kezes amerikai protektorátust csinálni. Aristide azonban mégis el tudott érni két fontos dolgot. Ahogy visszatért Haitire, arra használta föl az amerikai hadsereg jelenlétét, hogy föloszlassa Haiti saját hadseregét, ezzel eliminálva az uralkodó osztály hagyományos védőbástyáját.

Ezzel párhuzamosan Aristide segítette egy fegyelmezettebb politikai szervezet létrehozását, amely képes megszerezni és megtartani a politikai hatalmat. Ez a szervezet később Fanmi Lavalas néven vált ismertté. Ez az új mozgalom az előző katonai puccs által elfojtott népi ellenállás maradékaiból jött létre.

2000-ben aztán Aristide megnyerte az elnökválasztást, a Fanmi Lavalas pedig a parlamenti választásokat, méghozzá óriási többséggel - a parlamenti helyek 90%-át megszerezve. Ekkor tehát hatalomra került egy valóban népszerű és népbarát vezető, hadsereg többé már nem volt és úgy tűnt most végre fönnáll a valódi társadalmi változás lehetősége.

A Bush-kormány mindent megtett Aristide hatalmának meggyengítése érdekében. Washington erőfeszítéseit 2004-ben siker koronázta: egy újabb CIA szervezte puccs során eltávolították a demokratikus úton megválasztott elnököt a pozíciójából. Ismét megjelentek az amerikai katonák a szigeten, akiket nem sokkal később "ENSZ-békefenntartók", és mindenféle csaló úgynevezett "segélyszervezetek" képviselői követtek.

A demokratikusan megválasztott kormányt egy amerikai bábbal, Gérard Latortue-vel váltották föl. Az ENSZ fő feladata a nép "pacifikálása" volt - azaz, hogy elfogadtassák a társadalommal a puccsot.

Ez egyfajta alacsony intenzitású háborút jelentett Aristide támogatói ellen, ami különösen a szegénynegyedeket érintette. Az Aristide melletti népi mozgalmat fokozatosan kriminalizálták. Támogatóit lényegében mint bűnözőket és bűnbandák résztvevőit állítják be, olyan embereknek, akik fenyegetik a tulajdon szentségét, a jog uralmát és a rendet - azaz a politikai dimenzió teljesen kimarad a képből.

Haiti egyébként a neoliberális gazdaságpolitika igazi kísérleti laboratóriuma is. Az eredmény: a nemzeti össztermék rohamos csökkenése, a középosztály eltűnése, a hazai ipar teljes felszámolása, a parasztság nyomorba süllyedése, égbekiáltó társadalmi különbségek, az oktatás és az egészségügy elképesztő szétzüllése, súlyos környezeti és erkölcsi válság.

Haiti népének nyomora lehetővé tette, hogy emberek tömegeit belekényszerítsék alulfizetett állásokba, ahol kosárlabdákat varrhattak, vagy más, hasonló árukat állítottak elő. De az USAID-nek (United States Agency for International Development) megvoltak a maga tervei a vidék számára is.

Nemcsak Haiti városait szánták exportőrtelepeknek, hanem a vidéket is, ahol a mezőgazdasági rendszert export-orientált, világpiacra való termelésre akarták átállítani. Ennek érdekében az USAID városi iparmágnásokkal és a vidék nagybirtokosaival közösen nekilátott, hogy exportra termelő mezőgazdasági feldolgozó üzemeket hozzanak létre, miközben tovább folytatta azt a gyakorlatot, hogy a (masszívan szubvencionált) amerikai mezőgazdasági fölösleggel árasztotta el Haitit.

Ez az amerikai "segély", együtt a vidéki társadalomban végbemenő strukturális változásokkal, nem meglepő módon arra kényszerítette a csődbe ment parasztokat, hogy a városokba vándoroljanak, különösen Port-au-Prince-be, ahol az új feldolgozóipari munkahelyek elvileg már készen álltak. Azonban általában rá kellett jönniük, hogy közel sincs elég feldolgozóipari állás mindenkinek.

A város egyre inkább túlzsúfolttá vált. A "slum"-ok, nyomornegyedek növekedni kezdtek. A városba menekült parasztoknak lakniuk kellett valahol, így gyorsan és olcsón "összerakható" háza épültek, gyakran "egymás hegyén-hátán".

Egy idő után azonban az amerikai szakértők és a haiti elitcsoportok úgy döntöttek, talán mégsem működik Haiti-ben olyan jól ez a fejlődési modell és ezért a legtöbb programmal fölhagytak.

Az amerikai-vezetésű fejlődési modell következményei azonban megmaradtak és továbbéltek.