A Madres del Barrio avagy a Környékbeli Anyák egy nőknek szóló program Venezuelában, amely családtervezési tanácsadást, szakképzést és kölcsön-folyósítást foglal magában. Mindezek segítségével a legszegényebb közösségekben élő anyák képesek megtalálni a kiutat a nyomorból. A Nemzetközi Nőnapot követően az 55 éves Yovita Vera, akinek a program segített abban, hogy létrehozza a varroda szövetkezetét, kifejezte abbéli reményét, hogy egy napon a venezuelai nők majd saját magukért dolgozhatnak.

 

Egy andokbeli szegény faluban születtem 1954-ben. Munkát remélve hetvenes években költöztem Caracasba. A város azonban csapdának bizonyult és végül a barriókban (a városközpontot övező hegyekben lévő nyomornegyedek) kötöttem ki. Az élet nagyon nehéz volt ezen a szegény környéken, ahol egészen az elmúlt évekig nem lehetett oktatáshoz vagy munkához jutni.

 

És miközben mindenhol érződött a közösségi szellem és a nagylelkűség, minden napunk az erőszaktól való félelemben telt.

 

A nyomornegyedekben teljes mértékben el voltunk vágva az alattunk lévő városban élő középosztálybeli emberektől. Ők pedig úgy tettek, mintha mi nem is léteznénk. A korábbi kormányoknak könnyebb volt életmentő segélyeket osztani, a nyomor körforgásában tartani minket, ahelyett, hogy megkeresték volna a probléma gyökerét.

A nehézségeinket fokozta a Venezuelában uralkodó "macsó" kultúra. Itt a nő feladata hagyományosan, hogy otthon legyen, nevelje a gyerekeit, kényelmessé tegye a férje életét, főzzön és takarítson.     Nem lehetett arról szó, hogy egy nő megvalósítsa a saját elképzeléseit. Egy nő nem mehetett be, például, a bankba, hogy kölcsönt kérjen a saját vállalkozásának a beindításához. Ez elképzelhetetlen volt. Főleg egy szegény nőnek, akinek a neve nem jelentett előnyt.

Amikor először hallottam a Madres del Barrio programról nem hittem, hogy segíteni tudnak rajtam. Nehezen volt hihető, hogy van erőm valami jót tenni magamért és a családomért. De nem akartam csak úgy elfogadni pénzt az államtól, és aztán nem csinálni semmi többet, úgyhogy elkezdtem hinni magamban és megtanultam, hogy emberileg hogyan fejlődjek.

Most keményen, rengeteg energiával dolgozom. Mindig is szerettem varrni, a családom összes nőtagjához hasonlóan, így hát tudtam, hogy ez lehet az esélyem.

A Madres del Barrio adott nekem egy kis kamatmentes kölcsönt, és így létrehozhattam a Guarayrapana Textil Szövetkezetet néhány más környékbeli asszonnyal. Tanultam számvitelt is, és azt is, hogy hogyan kell vezetni egy szövetkezetet. Erre azért volt szükségem, mert ugyan mindig is tagja voltam a szomszédságom egyesületének, aktívan kivettem a részemet a helyi döntéshozásból, azt tapasztaltam, hogy egy szövetkezetben dolgozni azért más feladat.

 

Itt a barriókban nincs hely egy műhelynek, úgyhogy a szövetkezet a házamban működik. Nem zavar, hogy meg kell osszam az otthonomat, mert szeretem, hogy olyan emberek vesznek körül, akik dolgoznak. Az egyik legfontosabb dolog egy szövetkezet esetében, hogy a tagjai együtt, egy közös célért munkálkodnak. Néhányunknak erős jelleme van, nem is mindig értünk egyet a teendőket illetően, de tudjuk, hogy együtt, egy csapatként kell dolgoznunk, hogy sikereket érhessünk el.

Nagy izgalmat éreztem, amikor meg-vettük a varrógépet és üzembe helyeztük. Ágyneműket, terítőket és függönyöket kezdtünk készíteni, és eladtuk őket a környéken. Először lemásoltuk a boltokban és a magazinokban látott modelleket, de persze használtuk a saját kreativitásunkat is. Gyerekruhákat és iskolai egyenruhákat is varrtunk, amelyek nagy sikert arattak.

Nagy akaraterőre van szükség a szövetkezeti munkához, de nem tudtuk volna mindezt létrehozni a Madres del Barrio támogatása nélkül. Úgy érzem, hogy ez a kormány végre megadta a nőknek azt a státuszt, amit megérdemelnek.

 

A barriókban a családok többségének élén asszonyok állnak, akik kevés vagy semmilyen segítséget sem kapnak a férfiaktól. Éppen ezért különös érzékük van a pénzügyek kezeléséhez.

Jelenleg varróleckéket adok más barriókban élő nőknek, hogy ők is megalapít-hassák a saját szövetkezetüket. Jó érzés megosztani a tudásomat másokkal, olyan mintha magokat ültetnék a közösségbe.

A legnagyobb álmom, hogy tanár lehessek, és továbbvigyem a szövetkezetet. Ez a vágy megerősített abban, hogy visszaüljek az iskolapadba és tovább dolgozzak annak érdekében, hogy megszerezzem a tanári képesítést.

Olyan érzésem van, mintha egy ajtót nyitottak volna ki előttünk és ezáltal lehetőségünk nyílt arra, hogy sikeressé tegyük az életünket.

 

Most a mi felelősségünk, hogy megbecsüljük magunkat és akkor a lányainknak már sokkal könnyebb lesz. 

Yovita Vera Cheryl Gallaghernek nyilatkozott Caracasban. Ez cikk eredetileg a The Guardian Weekly "Első Ember" rovatában jelent meg.