A huszadik században a latin-amerikai írók a semmiből bukkantak fel, és nyűgözték le az olvasni szerető közönséget és az irodalomtörténészeket egyaránt. Közülük soknak a neve idővel közismertté vált, mint Gabriel Garcia Marquez vagy Jorge Luis Borges, de vannak, akik nem váltak tehetségükhöz mérten ismertté. Közéjük tartozik Miguel Angel Asturias guatemalai író, akinek művészetében a kis közép-amerikai ország kultúrája keveredik a modern költői szemlélettel. Asturias a latin-amerikai irodalomban a mágikus realizmus képviselője; műveiben a hazájában élő indiánok mítoszait és legendáit dolgozza fel. Témái között szerepel Latin-Amerika szociális, politikai és gazdasági viszonyai, a diktatórikus rendszer borzalmai és negatív hatásai, az indián múlt és hagyomány világa, az indiánok harca a banánköztársaságokban, valamint az USA szerepe a régióban.
Édesapja bíró, édesanyja maja indián volt. 1904 és 1907 között a családot a fővárosból Baja Verapazba száműzték, mert Asturias apja nem volt hajlandó halálra ítélni lázadozó egyetemistákat.
Gyermekkorától vonzódott a művészetekhez, kezdetben a festészethez és a zenéhez. Jogi tanulmányait befejezve népfőiskolát alapított azok számára, akik nem engedhették meg maguknak az egyetemi tandíjat. 1923-ban néhány hónapig politikai gazdaságtant hallgatott Londonban, majd Párizsba utazott, ahol élete következő tíz évét töltötte.
A Sorbonne-on majákról szóló vallástörténeti előadásokat látogatott, miközben latin-amerikai újságok tudósítójaként beutazta Európát, a Közép-Keletet és eljutott Egyiptomba is. 1928-ban rövid időre hazatért és az általa alapított egyetemen tartott órákat, előadásai könyv formájában is megjelentek. 1930-ban Párizsban fejezte be Guatemala legendái című könyvét, ennek francia fordításáról Paul Valéry elragadtatással nyilatkozott, és a mű Franciaországban elnyerte a legjobb spanyol-amerikai könyvnek járó díjat.
Asturias párizsi tartózkodása alatt, 1923 és 1933 között írta leghíresebb regényét Az elnök címmel; ebben leleplezte azt a társadalmi romlottságot és korrupciót, amelybe egy érzéketlen diktátor taszíthatja népét. 1933-ban visszatért szülőhazájába, amelynek élén akkoriban Jorge Ubico diktátor állt, így könyve "emigrációban maradt", Guatemalában csak tizenhárom év után jelenhetett meg.
Ubico 1944-ben bekövetkezett bukása után az új elnök Asturiast kultúrattasénak nevezte ki a mexikói követségen, ezzel kezdődött diplomáciai karrierje. 1947-ben Argentínába került, két évvel később nagykövet lett. Buenos Aires-i tartózkodása alatt adta ki a Pacsirtahalánték című versantológiáját, amely az 1918 és 1948 között írt verseit tartalmazta. 1948-ban néhány hónap alatt írta meg Erős szél című regényét, amely vádirat az észak-amerikai imperializmus ellen. Még ugyanabban az évben megírta a Banántrilógiának keresztelt három mű közül az elsőt, amelyekben az amerikai gazdasági elnyomást, a folyton változó diktatórikus rendszerek hatását, és az úgynevezett banánköztársaságok világát mutatja be, amely oly jellegzetes a Közép-Amerikai államokban. A trilógia második része a Zöld pápa már kevésbé ismert, a befejező kötet, melynek címe A sírásók szemeként fordítható, magyarul eddig meg sem jelent.
Amikor 1954-ben egy CIA által szervezett puccs megbuktatta a demokratikus kormányzatot, Asturiast megfosztották állampolgárságától, ő pedig Argentínába, majd Genovába vonult önkéntes száműzetésbe. 1963-ban látott napvilágot Mulata című regénye, az indián legendák és a spanyol koloniális barokk szürrealisztikus keveredése, különös, rendkívüli nyelvezettel. Asturias arra figyelmeztetett, hogy a megváltásra egyetlen remény marad: az egyetemes szeretet.
1966-ban Guatemalában demokratikus választásokat rendeztek, az új elnök Asturiast párizsi nagykövetté nevezte ki. Ugyanebben az évben Lenin-békedíjjal tüntették ki, és a francia Pen Club elnökévé választotta. A Nobel-díjat 1967-ben kapta meg irodalmi tevékenységéért, "a nemzeti sajátosságokban és az indián hagyományokban gyökerező színpompás műveiért".
1974-ben halt meg szülőhazájában, Guatemala városban elismert íróként, akiről díjat, teret neveztek el, és akinél kevesen tudtak többet Közép-Amerika művészetéről: "földjét tűzből, vízből és álomból gyúrt irodalom járja át... melyet az új világ dalnokai nem összezúzni, hanem Amerika minden nedveivel meglágyítani törekszenek." - írta Asturias a Zöld pápa című regényében, összefoglalva saját munkásságát is. Ő volt az új dalnok, aki tágabb hazáját szolgálta, ahogy tudta: diplomataként, a politikai életben gyakorlatibb eszközökkel és főként íróként, felkutatva, beépítve a modern irodalomba egy kis közép-amerikai ország, Guatemala múltját és jelenét, mítoszait és legendáit. Legjelentősebb művei magyarul is megjelentek, sőt, járt is Magyarországon; élményeiről a chilei Pablo Nerudával írt Megkóstoltuk Magyarországot című könyvben számolt be.