Elsőként Javier Pérez Bazonak, a Budapesti Cervantes Intézet igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Adriana Gottberg venezuelai ügyvivőasszony üdvözölte a könyvbemutató hallgatóságát.

Simor András költő és műfordító mutatta be a két kötetet, Víctor Valera Mora (1935-1984) „Első számú álom” című művét valamint Elí Galindo (1947-2006) „A kísértethajó maradványai” című művét - melyek Dobos Éva és Simor András fordításában jelentek meg – kétnyelvű, magyar és spanyol kiadásban.

A két mű megjelenését Simor András Elí Galindo kötetéhez írt bevezetőjével köszöntjük. Ajánljuk mindenki figyelmébe.

Elí Galindo költészete

Elí Galindo 1947. szeptember 13-án született San Sebastián de los Reyesben, Aragua állam legrégebbi településén.

Első könyve, A kísértethajó utazásai 1973-ban jelent meg, lelkes fogadtatásra talált, mi több, némelyek azt jósolták, hogy vele fontos határkőhöz érkezett a venezuelai költészet.

Eleazar León írja: „Megjelenésekor, 1973-ban ez a könyv megérdemelt lelke­sedést keltett, mert a korszak költői között Galindo fénylő és komor hangot ütött meg, elveszett lelkekhez, elveszett emlé­kezethez, végtelen bolyongásba veszett lényekhez fohászkod­va, fájó, de mértékletes módon távoli visszhangot idézett fel reménytelen szakadékok mélyéből és szigorából nyert hangon. A költő felröppenő képzelete, a magasságok szerelmeséé, alá­hull a földre, és még mélyebbre a pokoljárások higgadt kiaknázójaként."

Szellemi nyugtalansága a Lautrémont Társasága néven ismert csoporthoz vezeti, akárcsak Caupolicán Ovallest, Luis Camilo Guevarát, Víctor Valera Mórát, William Osunát, Enrique Her­nández D'Jesúst, Luis Sutherlandot, és másokat, a hetvenes évek végén.

Luis Alberto Crespo újraolvasva A kísértethajó utazásait „sziklá­inak és ködének mélyéből" Trakl hangját hallja ki.

Ha meg akarjuk érteni az újdonságot, amit Eli Galindo hozott a venezuelai költészetbe, be kell lépnünk metaforáinak, költői képe­inek erdejébe. A költő kísértetvárosban él, amely komor falait össze­gyűjti, és behunyja üres szemét, mint gyermek egy elveszett játék előtt. Madarai megérintik a kísértethajó utasainak testét, a hajóét, melynek maradványai eltünedeznek. Madarai szárnyukat más tájak fölött verdesik. Lába alá ereszkednek a dombok, és fentről fekete táj vonul el arcán. A föld, ahol jár, és amelynek nyomai kitörlőd­nek és újra megjelennek, sivatag, „a mi sivatagunk". Egyetlen remény a gyermekkor, háza, amely keresi őt, utána szimatol, min­denüvé követi, apjának hangja a Paul utcában, ahol a tizenhárom számmal jelölt házban állt a Buenos Aires bolt. „A források vissza­térnek, noha nem léteznek már." A magányos vándor nem feledi, hogy fagyott folyó felett köröz, amely nem hagy nyomokat. Ismeretlen saját hazájában, hiába zörget a családi ház kapuján, elnyeli a kegyetlen köd.

Milyen történelmi helyzetben születnek ezek a költői képek?

Az ötvenes évek katonai diktatúráját követő átmeneti állapot után választások útján a Demokrata Akciópárt jutott hatalomra, és Bétancourt (1958-63), majd Leoni (1963-68) személyében két elnököt állított. Az 1968-as elnökválasztások során a keresztényszocialista Calderát választották meg. Az ország politikai vezetése folyamatosan jobbra tolódott, 1961-ben megszakították a diplo­máciai kapcsolatot Kubával, 1962-ben betiltották a kommunista pártot és más haladó szervezetek működését. 1975-ben, Carlos Andrés Pérez első kormányzása idején állami tulajdonba vették a kőolajipart, amely a hetvenes évek elején külföldi monopóliumok, köztük Standard Oil, a Shell, a Golf Oil társaság kezében volt.

Vene­zuelában, a világ harmadik legnagyobb kőolajtermelő országában lakosság 80%-a továbbra is szegénységben élt, a művelt földterület háromnegyedét a nagybirtokosok tartották kézben, miközben a törpebirtokosok csupán 5%-ával rendelkeztek. Tombolt a korrupció, a kőolajipar profitja az észak-amerikai érdekeket kiszolgá­ló magánkezekbe vándorolt.

Luis Fuenmayor Törő így elemzi Venezuela 80-as éveit:

„Venezuelában 1983-tól kezdve folyamatos válság bontakozott ki. 1983. február 18-án, az úgynevezett fekete pénteken került sor a pénz leértékelésére. A gazdaság nem viselte el az inflációt, kirakatgazdaság jött létre. A kőolajipar létrehozta profit a fejlett országok bankjaiba vándorolt ki, amelyek kölcsönöket biztosítottak az olajtermelő országoknak.

Csökkennek az olajárak, és összeomlik a kirakatgazdaság, amelyet a különféle kormányok sokáig fenn tudtak tartani.

A növekvő infláció talán nem volt olyan méretű, mint a déli országokban, Argentínában és Chilében, mert a kőolajipar ezt megakadályozta. A szegény rétegek élete azonban még rosszabb lelt, a középrétegek egy része is elszegényedett. 1984-85-86-ban értelmiségi, egyetemi körökben ellenzéki mozgalmak alakultak ki. Carlos Andrés Perez második kormányzásáig folytatódtak a sztrájkok, utcai tüntetések, majd sor került a neoliberális csomagterv érvényesítésére, amelyet már a déli országokban huszon­öt évvel ezelőtt alkalmaztak. A kormány a Nemzetközi Valuta­alap és a Világbank követelményeit, a neoliberális csomagtervet megváltó megoldásnak vélte, és Carlos Andrés Perez populista demagógiával próbálta népszerűsíteni. Emelkedtek az árak, rohamosan romlottak az életkörülmények.

Így jutott el az ország az 1989-es caracazónak nevezett nyomorlázadásig. Az 1989-es nyomorlázadás igen jelentős esemény volt az ország életében, valósággal megváltoztatta Venezuela tudatállapotát.

A nép ébredezni kezdett, és a szavazástól való távolmaradás azt jelezte, hogy végleg kiábrándult a parlamentáris demokráciából.”

Elí Galindo a hetvenes, nyolcvanas években süllyedő kísértet országot lát, amely olyan, mint a kísértethajó maradványa. Barátja, Víctor Valera Mora szókimondó, metsző, kritikus hangon írt, „...mint modern Dante zuhant a Pokolba, mondott ítéletet". Elí Galindo más feliratot hagyott a Pokol kapuin, benne nem villannak villámok. „Nem látok magamba." „Kívül vagyok az életen." - ezek a kulcsmondatai.

A vén Kharónnal társalog, aki kevés idővel rendelkezik, és a holt lelkeket kiáltásokkal és harapásokkal nyugtatgatja.

Elí Galindo költészete nem metsző, és nem lázadó. Sok fájdalom van ebben a költészetben, a levegőn keresztül utazó földé, amely megpihenve fekete háztetők fölött zokog. A titokzatos, rút vészbanyák halott mezők fölött repülnek.

De a fájdalom is ítéletet mond. Elítéli a hetvenes, nyolcvanas éveket, amikor az ország kísértethajóvá változott, amely a város falait övező folyó fekete bőrén utazott. Hangja nem fenyegető, de beletörődés nélküli bölcsesség él benne, ismét Eleazar Leónt idézve, ez is lázadás, de „nyugodt lázadás, az érettség vigasza..."

Luis Sutherland írja: „ Ezeknek a verseknek az ereje a titkokba vezet be minket, kér­lelhetetlen utazás ez a mélybe, Hádészba, a lélek mélyébe, a görög történelem intézményeibe és őstípusaiba. Reminisztenciák, ame­lyek Homérosz szellemét dicsérik."

Amikor Víctor Valera Mora 1984-ben, szívinfarktusban meghalt, Elí Galindo ezt írta: „Valera Mora halála roppant űr számunkra. A venezuelai költészet számára, ahová 1961-ben Az igaz katona énekével az a fiatal­ember belépett, ő történetének legigazabb alakja." Elí Galindo nagyon is másféle hangjával ugyancsak hiteles alakja a venezuelai költészetnek, hű testamentumot hagyott hátra a parlamentáris demokrácia kétségbeejtő éveiről.

A költő 2006. február 13-án halt meg, utolsó könyvének a Szent Baudelaire-nek, amely posztumusz műve lett, a megjelenése előtt.

Életében csak két könyvet adott ki.