De a gazdag országokban az ilyen elvek süket fülekre találnak. Ők egy olyan stratégiát akarnak a többiekre erőltetni, amelybe belefér, hogy a Föld átlaghőmérséklete minimum két Celsius-fokkal emelkedjen. „Ebben az esetben azonban” - jelentette ki Morales - „elolvadnának az Andok és a Himalája gleccserei”. Szavait az éghajlatváltozással és a Földanya jogaival foglalkozó „népi” világkonferencia több ezer részvevője hallgatta. Bár Morales beszédében ezt nem említette, köztudott: Bolívia lakói, legyen bár életvitelük bármennyire is környezetbarát, egymagukban képtelenek megakadályozni gleccsereik felolvadását.
A Bolíviai klímatalálkozónak voltak felszabadult, játékos pillanatai is. Ezek sem feledtették azonban, hogy az eseményt főleg azért tartották, mert általános az elkeseredés és a düh, hogy a leginkább érintettek eszköztelenek a folyamatok megállításához. Indulatuk teljesen érthető. Bolívia gyökeres átalakuláson megy keresztül: a legfontosabb ipari üzemeket államosították, és az indián őslakosság minden eddigieknél nagyobb beleszólást kapott az ország ügyeinek intézésébe. Ami viszont az ország legsürgősebb problémáját illeti – azt, hogy riasztó sebességgel olvadnak gleccserei, ami két nagyobb városa vízellátását is veszélyezteti – annak megoldására a helyi lakosság önerőből képtelen.
Ennek oka, hogy az olvadást nem helyi tényezők, hanem a fejlett ipari államok gépjármű-közlekedése és ipari tevékenysége okozzák. Koppenhágában a klímaváltozás által leginkább veszélyeztetett államok, pl. Bolívia és Tuvalu vezetői szenvedélyesen érveltek az üvegházhatású gázok kibocsátásának olyan, jelentős mértékű csökkentése mellett, amely elháríthatná a katasztrófát. Udvarias formában közölték azonban velük, hogy az északi félteke politikusai nem terveznek e téren határozott lépéseket.
De az Egyesült Államok ennél is tovább ment. Magatartásából kitetszett, hogy az általa elképzelt klímamegoldásba be sem kívánja vonni a kis országokat. Zárt ajtók mögött kíván megállapodást kidolgozni más, hasonlóan nagy kibocsátású országokkal. Ha pedig kész a megállapodás, a többi ország csatlakozhat hozzá. Nos, épp ezt a technikát alkalmazták Koppenhágában.
Amikor pedig Bolívia és Ecuador nem volt hajlandók csatlakozni a megállapodáshoz, az USA kormányzata egyszerűen lecsökkentette az e két országnak utalandó klímasegélyt. (Az egyiket hárommillió a másikat két és fél millió dollárral kurtította meg.) „Valamit valamiért”, jelentette ki Jonathan Pershing, az Egyesült Államok vezető klímaügyi megbízottja. (Nos, ha valaki eddig nem értette volna, hogy a déli félteke környezetvédői miért utasítják el a „klímasegély” fogalmát és miért követelik helyette azt, hogy az ipari hatalmak fizessék vissza „klímadósságukat”, ennek az esetnek kapcsán választ kaphattak.)
Pershing kijelentésének hátborzongató az olvasata: ha szegény vagy, nem kapsz beleszólást abba sem, hogy milyen módon történjenek lépések a túlélésed érdekében. Azzal, hogy Morales egy újfajta klímakonferenciára hívott meg a bolíviai Cochabamba városába „társadalmi mozgalmakat és a Földanya védelmezőit […] tudósokat, kutatókat, jogászokat és politikusokat”, fellázadt az ellen, hogy az érintettek tehetetlen szemlélői maradjanak e folyamatnak. Kísérletet tett arra, hogy szövetségeseket, támogatói bázist építsen annak érdekében, hogy érvényesíthessék túlélési jogaikat.Koppenhága nyomán, az előrelépés érdekében a bolíviai kormány négy témakörben állt elő javaslatokkal:
- a természetet olyan jogokkal kell felruházni, amelyek megvédik az ökoszisztémákat a pusztulástól (szülessen meg a Földanya jogait kimondó egyetemes nyilatkozat);
- azokat, akik megsértik e jogokat és/vagy más nemzetközi környezetvédelmi egyezményeket, sújtsák jogi szankciók (létre kell hozni egy éghajlati igazságossággal foglalkozó nemzetközi bíróságot);
- a szegény országok részesüljenek kompenzációban azokért a károkért, melyek előidézésében alig volt szerepük (a velük szemben fennáló „klímaadósság” visszafizetése);
- szülessen egy olyan nemzetközi mechanizmus, amely lehetővé tenné, hogy a Föld bármely pontján élők kifejezhessék véleményüket a témákról (világméretű népszavazást lehessen tartani az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó kérdésekről).
A következő szakaszban Bolívia felhívta a témában érdekelt civil társadalmi szervezetek képviselőit a világ számos országában, hogy vitassák meg a részleteket. Tizenhét munkacsoport állt fel. A tanácskozás online formában történt heteken keresztül. Ezt követően jött létre a cochabambai egyhetes konferencia azzal a céllal, hogy a tanácskozás végén konkrét javaslatokkal állhassanak elő. Látványos munkát végeztek, bár akadnak még hiányosságok. (Jim Shultz, a San Franciscói Democracy Center munkatársa pl. megírta, hogy a világméretű népszavazással foglalkozó munkabizottság hosszabban vitatkozott arról, hogy a kapitalizmus eltörlése is szerepeljen-e a kérdések között, mint hogy mi legyen a konkrét technikája egy ilyen, a földkerekség minden országát lefedő népszavazásnak.) Mindazonáltal még az is lehet, hogy Bolívia azzal, hogy ilyen lelkesen kitart a közvetlen demokrácia elvei és gyakorlata mellett, olyan fontos példát nyújt a világnak, amely talán az egész konferencia legmaradandóbb tanulsága.
A koppenhágai kudarcot követően ugyanis a következő baljóslatú vélekedés kelt szárnyra: a koppenhágai fiaskóért valójában maga a demokrácia a felelős. Az ENSZ-nél bevett formula, vagyis az, hogy mind a 192 ország szavazata egyenértékű, gyakorlatilag ellehetetlenítette a munkát. Kiderült, hogy sokkal célravezetőbb, ha a megoldási javaslatokat kis csoportok dolgozzák ki.
E nézetet még a környezetvédelmi mozgalom olyan nagytekintélyű személyisége is magáévá tette, mint James Lovelock. Egy nemrégiben a Guardiannek adott nyilatkozatában így fogalmazott: „Érzésem szerint a klímaváltozás ugyanolyan komoly dolog, mint egy háború. Nem lehetetlen, hogy a demokrácia szabályait időlegesen fel kell függeszteni”. E szűk körű, kiscsoportos munkamódszer alkalmazása nyomán – ahogyan például Koppenhágában egy kizárólag meghívásos alapon felállított szűk csoport áterőszakolta azt a dokumentumot, amely mára Koppenhágai Egyezmény vált ismertté – jutottunk a jelenlegi sanyarú helyzetbe, amikor már korábbi, létező bár tökéletesnek egyáltalán nem mondható egyezmények tekintélye is megrendült. Ezzel szemben az éghajlatváltozás kezelésének azt a módszertanát, amellyel Bolívia ment Koppenhágába, társadalmi mozgalmak dolgozták ki, méghozzá a közvetlen (vagyis részvételi) demokrácia játékszabályainak betartásával. Bolívia tehát minden eddigieknél merészebb és határozottabb jövőképpel lépett fel.
Bolívia vágya az, hogy az a döntéshozatali forma, amelyet cochabambai találkozó és annak előkészítése során a bolíviai szervezők alkalmaztak, terjedjen el világszerte. A feladat tehát most az, hogy még a mexikói Cancunban tartandó következő ENSZ klímaértekezletet megelőzően az összes érintett közösen dolgozzon ki egy munkaterv-javaslatot arra, hogy a világ hogyan kezelje az éghajlatváltozást. Ahogyan erről Pablo Solón, Bolívia ENSZ-nagykövete beszélt: „Az emberiséget fenyegető katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha a Föld minden lakójára kiterjedő demokratikus folyamat során cselekszünk.”
Ha helyesen fogalmazott, a most már nyugodtan „bolíviai folyamatnak” nevezhető döntés-előkészítő munkamódszer nem csak egyre inkább melegedő éghajlatú bolygónkat mentheti meg, de az egyre több gonddal küszködő demokráciát magát is. Szerintem ez vonzó perspektíva.
Fordította: Sellei Iván
Forrás: Lehet Más a Világ