Öt évvel ezelőtt, január 12-én, a barátom, Charles éppen elhagyta Port-au-Prince-i irodáját, amikor bekövetkezett a hetes erősségű földrengés. Ahogy meggyőződött arról, hogy felesége és gyermekei biztonságban vannak, az egyetemre rohant, hogy megkeresse a húgát. Amit látott, mondja, örökre beleégett az emlékezetébe. Az épület összeomlott, és mindenütt csak köveket, betontörmeléket és port látott. Hallotta az épületben rekedt és az azon kívül álló emberek sikolyait. Aznap éjszaka és az azt követő napokban több tucat embert mentett meg, miközben a húgát kereste. Őt azonban nem találta meg. Öt évvel később is még olyanokat álmodik, hogy egy nap besétál az ajtón.

Több millió Charles-hoz hasonló embert érintett így a haiti földrengés, és további több mint egymilliónak kellett elhagynia az otthonát, és kényszerült sátrakban élni. Kockára tették az életüket, hogy teljesen ismeretleneket mentsenek meg a puszta kezükkel, vagy minimális felszereléssel. Aztán a nemzetközi közösség nagyon gyorsan a helyszínre sietett, és a törmelékek eltakarításával, rengeteg élelmiszer szétosztásával, és több millió embert ellátó orvosok és ápolók biztosításával ezrek életét mentette meg.

Miközben a világ a földrengésre emlékezik, a Haitin a helyzet nagyon más. 2015. január 12-én Haiti régóta húzódó katasztrófapolitikája véget ér, amikor a parlamentet feloszlatják, és Michel Martelly elnök alkotmányosan rendeletekkel kormányoz. Ez a politikai ellentétek napja lesz, ahelyett, hogy, mi emberek, a földrengés okozta közös fájdalmunkra emlékeznénk, vagy amikor mi, mint ország, megfogadnánk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ilyen mértékű pusztítás ne történhessen meg soha.

A megemlékezés hiánya jelzi, hogy a haitiak hogy viszonyulnak a tragédiához.

Mostanra a romok nagy részét eltakarították, és a nagy sátortáborokban élő emberek többsége visszatérhetett kis házakba. Az iskolák és az egészségügyi rendszer, amelyek a legsúlyosabb károkat szenvedték el, lassan újjáépülnek. Még ha az olyan nemzetközi építőipari vállalatok, mint a Miyamoto nyitottak is irodát Haitin, nem veszi igénybe a szolgáltatásaikat elég ember, mivel a többségük nem engedheti meg magának. Sok új ház az építési törvények figyelmen kívül hagyásával épül, mintha a haitiak nem tanultak volna semmit a gyilkos földrengésből. Sokan inkább abban hisznek, hogy Isten meg fogja védeni őket, és nem engedi, hogy újabb földrengés történjen Haitin, így anélkül élhetik megszokott életüket, hogy a jövőn rágódnának. Vagy arra számítanak, hogy a nemzetközi közösség mindig ott lesz, hogy megvédje az országot. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a hónap folyamán Haitire akar látogatni, hogy nyomást gyakoroljon az új választások kiírása érdekében, de nem lehet tudni, hogy Haiti politikai vezetői figyelembe veszik-e azt.

Ez a mentalitás túlmutat a földrengésen. Sokrétűek a problémák, amelyekkel itt, Haitin meg kell küzdenünk. Több ezer haiti nem jut tiszta vízhez vagy oktatáshoz, amelyek pedig alapvető jogaik lennének. A víz útján terjedő betegségek vezető halálokok a csecsemők és a gyermekek körében. A lakosság több mint fele (59 százalék) még mindig napi két dollárnál kevesebből él. És amikor ilyen gondokat kell legyőznünk népünk hajlamos hitét Istenbe vetni. A politikai bizonytalanság és a gazdasági helyzet miatt sok ember megtanulta, hogy csak az adott nappal foglalkozzon, és ne törődjön a jövővel. De ennek meg kell változnia, ha azt szeretnénk, hogy Haiti növekedjen, felvirágozzon, és újra az „Antillák Gyöngye” legyen.

Még ha sürgősségi segítségként dollármilliárdokat is gyűjtöttek és költöttek Haitire, az ígéretek, hogy a pénzeket az újjáépítésre fordítják majd, nem teljesen valósultak meg. Nagyobb nyomást kell gyakorolnunk a nemzetközi közösségre, hogy tegyenek eleget ígéretüknek a haiti újjáépítést illetően.

De még fontosabb, hogy ha biztonságban akarjuk tudni a haiti népet a jövőben, akkor félre kell raknunk a politikát, és csinálni valamit saját magunk. A kormánynak, a parlamentnek, a sajtónak, a civil társadalomnak és az embereknek – köztük nekem is – együtt kell találniuk megoldást Haiti számára, hogy megelőzzük, hogy egy másik természeti katasztrófa vagy belső konfliktusaink elpusztítsanak bennünket.

Kezdhetnénk azzal, hogy megtanítjuk az embereket, hogy hogyan védjék magukat egy természeti katasztrófa esetén, és emlékeztetjük, hogy erre szükség van, mivel a sziget alatt két nagy törésvonal húzódik. Azzal folytathatnánk, hogy segítünk az embereknek emlékezni arra a több százezer emberre, akik meghaltak – a rémálomra, amit a családoknak ki kellett állnia – úgy, hogy létrehozzuk azt az emlékhelyet, amit eredetileg terveztek, de sohasem készült el. Ahol le tudnánk róni a tiszteletünket az elhunytak előtt.

Alapítanunk kell egy emléknapot is. Még ha országom politikai káosz közepén is vergődik, január 12-ét arra kellene használnunk, hogy a múltunkra gondolunk, hogy megőrizzük a jövőnket. Már túl késő, hogy most meghozzunk egy ilyen fontos politikai döntést, de arra kérem a kormányomat, hogy ígérje meg, hogy az elkövetkezendő évek január 12-in kifejezhessük a tiszteletünket, és ápolhassuk az elhunytak – és a még mindig gyászoló családok – emlékeit.

A 2010-es földrengés túl pusztító volt az országom számára ahhoz, hogy az emberek elfelejtsék. Igen, fájdalmas emlékezni, de Haitin túl sokszor felejtjük a múlt leckéit, és ezért sajnos át kell élnünk azokat újra és újra. Ideje ezen változtatni. Meg kell állnunk, emlékeznünk, és azt mondani magunknak: soha többé.

Írta: Anick Supplice Dupuy

Forrás: The Huffington Post

Fordította: Latin-Amerika Társaság