2014. július 19-e a nicaraguai sandinista forradalom 35. évfordulója. Ezen a napon vonultak be a Sandinista Nemzeti Felszabadító Front (FSLN) kilenc parancsnoka által vezetett sandinista csapatok a fővárosba, Managuába, ahol több százezer ujjongó nicaraguai üdvözölte őket. A győzedelmeskedő gerillák romokban találták az országot. Az ország előző ura, Anastasio Somoza Debayle diktátor a végső offenzíva során lebombáztatta a városokat. Amikor két nappal korábban elrepült az országból, nemcsak a szülei maradványait tartalmazó koporsókat vitte magával, de az államkincstár összes vagyonát is. A sandinisták ott maradtak pénz nélkül, 1,9 milliárd dolláros külföldi adóssággal.

Ezen hátrányos körülmények ellenére a sandinisták felállítottak egy kilenctagú Nemzeti Igazgatóságot és egy öttagú Junta de Reconstrucciónt (Újjáépítési Tanácsot), mint végrehajtó szervezeteket, valamint egy Államtanácsot, ami politikai pártokat és népi szervezeteket foglalt magában, mint törvényhozási szervezetet. Ambiciózus és forradalmi politikai programot hirdettek meg. Az írástudatlanság elleni hadjáratuk 37 százalékkal csökkentette az írástudatlanságot, amiért az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) kitüntetést adományozott. A sandinisták megteremtették az állampolgárok számára az ingyenes egészségügyi ellátást is, mezőgazdasági szövetkezeteket indítottak, és a Somozától és közeli kormányzati és katonai szövetségeseitől elkobzott földeket állami gazdaságokat állítottak fel. A „Költők Forradalmának” sikere – az ország költőinek nagy része forradalmár és politikus volt – büszkeséggel, a társadalmi eredmények pedig reménnyel töltötték el a nicaraguaiakat.

1981-ben Ronald Reagan lett az Egyesült Államok elnöke. Kormányzása alatt a CIA azonnal elkezdte kiképezni Somoza brutális Nemzeti Gárdájának egykori tagjait, akik Hondurasba menekültek. A híres CIA kézikönyvből, amit a School of Americasban tanítottak, és amit egy csata alkalmával zsákmányoltak Nicaraguában, kiderül, hogy hogyan képezték ki őket. Arra tanították őket, hogy tanárokat, egészségügyi dolgozókat és szövetkezeti vezetőket gyilkoljanak meg. Létezett egy a CIA által írt „Szabadságharcos kézikönyv” is, amit repülőgépekről dobtak le a közép-amerikai országba, hogy arra biztassa a diktatúrához hű nicaraguaiakat, hogy szabotálják a sandinista kormányt, és társadalmi felfordulást idézzenek elő például rendőrőrsök felrobbantásával.

Kilenc éven keresztül, a sandinisták 1990-es választási vereségéig, Nicaragua egyenlőségről és jólétről szőtt álmait gátolta az, hogy meg kellett védeniük az országukat a kontráktól, az Egyesült Államok által kiképzett és pénzelt proxy-hadseregtől[i]. Negyvenezer áldozattal később (amihez még hozzájön a nemzeti felszabadító háború másik 40 ezer halottja), a gyilkolásba és az Egyesült Államok brutális gazdasági blokádjának hatásaiba belefáradva a nicaraguai szavazók megadták magukat Washington könyörtelen és erőszakos beavatkozásának és az Egyesült Államok által támogatott jelöltnek, Violeta Chamorrónak. Daniel Ortega elnök átadta az elnöki vállszalagot, ami Nicaragua történetének első békés hatalom-átruházása volt.

Ezután 17 évnyi neoliberális pokol következett, amelynek során az IMF, a Világbank és USAID diktált. Megszüntették az ingyenes oktatást és egészségügyet. A közalkalmazotti állásokat minimálisra csökkentették. A nicaraguai gazdaság gerincének számító paraszti gazdálkodás lába alól kormányzati hitelek híján elfogyott a talaj. Ez oda vezetett, hogy a kétségbeesett parasztok és családjaik kénytelenek voltak elhagyni földjeiket, és olcsó munkaerőnek jelentkezni külföldi kézben lévő gyárakhoz, ahol az ideális alkalmazottak a tizenöt éves lányok voltak, így sok esetben csak nekik volt munkájuk a családban.  Az amerikai és nemzetközi pénzügyi szervezetek egyetlen prioritása az volt, hogy az ország pontosan fizesse vissza a külföldi adósságát, és nem törődtek azzal, hogy a szociális kiadások ehhez szükséges lefaragásai milyen káros hatással lesznek a lakosságra.

2006-ra a nicaraguai embereknek elegük lett a gazdasági szenvedésből, és abból, hogy gyerekeik sorra halnak meg megelőzhető betegségekben. 38 százalékos többséggel a sandinista Daniel Ortegát választották elnökké, nem törődve azzal a veszéllyel, hogy ez akár egy újabb háborúhoz vezethet az Egyesült Államokkal.

Szerencsére ez nem következetett be. A világ megváltozott. Hugo Chávez Venezuela elnökévé választása után Latin-Amerika egyesülni kezdett, és felszabadítani magát az Egyesült Államok uralma alól, miközben az USA két katasztrofális háborút vívott Irakban és Afganisztánban. Ez lehetővé tette Ortega számára, hogy békében elkezdje újjáépíteni az ingyenes oktatásra és egészségügyre vonatkozó sandinista ígéreteket valamint a paraszti mezőgazdaságot, és megvalósítsa az igazságosságot és az egyenlőséget. Ortega immáron úgy tudta folytatni a forradalmi munkát, hogy nem zajlott ellene olyan ellenforradalmi kampány és alacsony intenzitású háború, mint amilyet korábban Washington folytatott a közép-amerikai országban kibontakozó demokrácia megakadályozására.

Öt évvel később, amikor Ortega a 2011-es elnökválasztásokon újra ringbe szállt az elnöki posztért, 63 százalékkal győzte le neoliberális riválisát, és abszolút többséget szerzett a nemzetgyűlésben. Nicaragua továbbfejlődött társadalmilag és gazdaságilag egyaránt. Már többet teljesített az ENSZ Milleniumi Céljai közül, és felére csökkentette a szegénységet. Neki van a leggyorsabban fejlődő gazdasága Közép-Amerikában, és lehagyta Hondurast, így már nem ő a második legszegényebb ország Latin-Amerikában és a Karib-térségben.

Ma, miközben Közép-Amerikából bevándorló gyerekek özönlenek az Egyesült Államok határához, nicaraguai gyerekek nincsenek közöttük, mert ők iskolában vannak, szüleiknek van munkájuk, és az egész családnak van mit ennie. A drogkartellek nem tudták megvetni a lábukat, mert a hadseregben és a rendőrségben ugyanazok a muchachók és muchachák  vannak, akik legyőzték az Egyesült Államok támogatását élvező diktátort, és arra törekszenek, hogy Új Férfiakká és Új Nőkké váljanak. A nicaraguaiakat megdöbbenti szomszédaik biztonsági erőinek korruptsága és brutalitása.

Vietnam és Nicaragua (és az El Salvador-i és guatemalai felszabadító küzdelmek) tudatformáló politikai események voltak a generációm számára. Harmincöt évvel később, amikor Nicaraguáról beszélek, a fiatalok szeme ugyanolyan kifejezéstelenné válik, mint amilyenné az enyém vált, amikor emberek a spanyol polgárháborúról beszéltek nekem. De Nicaragua ma is fontos, és meg kell tanítanunk azokat az igazságokat, amiket nekünk tanítottak az 1980-as években.

Amikor 1987-ben a Nicaragua Network kávészedő brigádjának tagjaként először jártam Nicaraguában, egy csomó dolgot tanultam. Megtanultam, hogy nemcsak az országom háborúit lehet ellenezni, de támogatni kell a háború és a kapitalista kizsákmányolás alternatíváit is. Megtanultam, hogy a patriotizmus nem szitokszó, mert a nicaraguaiak jogosan büszkék az Új Nicaraguára, amelynek felépüléséért harcoltak. Megtanultam, hogy a vidéken élő nicaraguai parasztok többet tudnak arról, hogy mi történik a világban, mint a barátaim és szomszédaim az Egyesült Államokban.

Ezek és más igazságok, amiket azóta megtanultam, tettek átalakulás-szervezővé, amit immáron már 27 éve tanulok. Számomra Nicaragua egy egész életet megváltoztató tapasztalat volt, ahogyan az volt annak a körülbelül 100 ezer amerikai állampolgár többségének is, akik az 1980-as években szolidaritásból Nicaraguába látogattak. Ezt szoktuk mondani: „Egész Nicaragua egy iskola.” A ma a határainkat átlépő menekültek összetétele bizonyítja, hogy ez épp olyan igaz ma, mint amilyen igaz volt az 1980-as években.

Írta: Chuck Kaufman, a Nicaragua Network/Alliance for Global Justice országos társkoordinátora

Forrás: Upside Down World

Fordította: Latin-Amerika Társaság

[i] A proxy-hadsereg azt jelenti, hogy egy hatalom nem közvetlenül vesz részt egy konfliktusban, hanem egy az ő érdekeiért harcoló közvetítő hadsereg révén – Latin-Amerika Társaság