A világ és az amerikai emberek lelkiismeretéhez:

Tizenöt évvel ezelőtt a mai napon, 1998. szeptember 12-én öt brutális párhuzamos letartóztatással törtek be az otthonainkba, hogy ezzel kezdetét vegye az Egyesült Államok jogtörténetének egyik legszégyenletesebb fejezete: a mi tárgyalásunk, akiket ma csak úgy ismernek, hogy az Ötök.

Az Ötök letartóztatása és pere úgy vonul be a történelembe, mint az Egyesült Államok és Kuba kapcsolatainak egyik leggyalázatosabb és legaljasabb epizódja.

Néhány hónappal korábban, az irodalmi Nobel-díjas Gabriel García Márquez közvetítését követően ajtók nyíltak a két ország közötti komoly együttműködés előtt a terrorizmus elleni harcban. Annak az évnek a júniusában egy FBI-delegáció utazott Kubába, és miután bőséges információt kaptak a Miamiban büntetlenül folytatott Kuba-ellenes terrorista tevékenységről, megígérték a kubai kollégáiknak, hogy lépni fognak az ügyben.

Azonban nemhogy nem léptek, de sokkal rosszabb dolog történt, a terroristák letartóztatása helyett William Clinton kormányzata letartóztatott és bíróság elé állított minket, akik információkat gyűjtöttünk, hogy elhárítsuk azokat a károkat, amiket ezek a terroristák okoznak a kubai lakosságnak. Az Egyesült Államok jogrendszerét nyíltan arra használták, hogy megvédjék a terroristákat, nekünk pedig lincshangulat közepette manipulált tárgyalást rendeztek. A fogva tartásunk kegyetlen körülményei a megtörésünket szolgálták, amivel meg akarták akadályozni, hogy megfelelő védelemmel készüljünk fel. A hazugságok betöltötték a tárgyalótermet.

Bizonyítékokat hamisítottak, rongáltak meg és tüntettek el. A bíró utasításait nyíltan figyelmen kívül hagyták. A védelem által tanúnak hívott terroristákat nyilvánosan megfenyegették, hogy börtönbe kerülnek, ha nem hivatkoznak az Egyesült Államok alkotmányának ötödik kiegészítésére, amely lehetőséget ad az önmagukra tett terhelő vallomás elkerülésére. Az amerikai szakértők és kormánytisztviselők igazolták vagy nyíltan elbagatellizálták a terroristák által Kubában okozott károkat. Mindeközben a sajtó úgy döntött, hogy teljes tudatlanságban hagyja az amerikaiakat, a tárgyalás helyszínére pedig a vádlottak elleni propaganda kegyetlen össztüzét zúdították.

2001. június 8-án, egy esküdtszék, ami odáig ment, hogy feljegyezzen egy panaszt a helyi médiától való félelméről – amiről később szépen kiderült, hogy az amerikai kormány fizette – bűnösnek talált bennünket minden vádpontban. Köztük egy olyanban is, amiben az ügyészség az Atlantai Fellebbviteli Bíróság előtt a bizonyítékok fényében kényszerűen elismerte nem születhetett volna bűnös ítélet.

Az ügyészek, bírók és az Egyesült Államok kormányának sajnálatos magatartása ebben az ügyben nem véletlen. Lehetetlen erkölcsösen viselkedni akkor, amikor cél eléréséhez, amiben a politikai gyűlölet keveredik a személyes arroganciával és bosszúvággyal, olyan vádpontokat állítanak fel, amiket csak a törvények megcsúfolásával, hazugságokkal és hatalommal való visszaéléssel tudnak igazolni. Az ördögi kör, amely azzal a politikai döntéssel kezdődhetett, hogy egy sor vádat hoznak fel ellenünk – amelyek közül a legsúlyosabbak teljes mértékben koholtak –, hogy megadásra kényszerítsenek minket, nem tudott mást előidézni, mint az ügyészség egyre sajnálatosabb magatartását.

De mi nem adtuk meg magunkat, mert a nyers erő alkalmazásából nem következik, hogy aki ezt teszi az erkölcsös is. Nem adtuk meg magunkat, mert azok a hazugságok, amiket az ügyész elvárásainak teljesítésére találtak ki sokkal rosszabb színben tüntetett fel minket. Nem adtuk meg magunkat, mert tekintve, hogy Kubát – az országot, amelyet védelmeztünk – hamis vádakkal illették annak érdekében, hogy tovább dagasszanak egy a szigetország elleni amerikai kormányzati aktát, ez szeretett népünk megbocsáthatatlan elárulása lett volna. Nem adtuk meg magunkat, mert számunkra az emberi értékek még mindig olyan fontos dolgok, amelyek az embereket jobbá teszik. Nem adtuk meg magunkat, mert azzal lemondtunk volna a méltóságunkról, önbecsülésünk forrásáról és minden emberi lény szeretetéről.

Megadás helyett úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a tárgyalásra. Egy olyan tárgyalásra, ami, ha tudósítottak volna róla, megkérdőjelezte volna nem csupán ezt az ügyet, de az Egyesült Államok egész szövetségi igazságszolgáltatását. Ha az amerikai emberek elől, akiknek soha nem ártottunk, vagy szándékoztunk ártani a legkevesebbet sem, nem hallgatták volna el, hogy mi folyik a tárgyalóteremben, akkor lehetetlen lett volna színpadra vinni azt a római cirkuszt, amivé ez a tárgyalásparódia vált.

Tizenöt év telt el, amely során az Egyesült Államok kormányánál és az ország igazságügyi rendszerénél süket fülekre talált az ENSZ szervezeteinek, az Amnesty Internationalnak, számos Nobel-díjasnak, parlamenti képviselőknek és egész parlamenteknek, jogi és egyházi személyeknek és szervezeteknek a kérése. Csak ennek a másik blokádnak, amelynek célja, hogy biztosítsa, hogy az Egyesült Államok népe ne szerezzen minderről tudomást, a feloldása teremtené meg a reményt arra, hogy ennek az igazságtalanságnak vége szakad.

Ma Kuba úgy ébred, hogy mindent elborítanak a sárga szalagok. A kubai emberek lesznek ennek az üzenetnek a főszereplői, ami egy olyan szimbólumhoz folyamodik, amely hagyománnyá vált az Egyesült Államokban. Óriási kihívás lesz azoknak, akik oly sikeresen fenntartják a csöndet ebben az ügyben, hogy ne tájékoztassák a világot erről a valószínűleg hallatlan eseményről: egy egész nép feldíszíti az országát, hogy egy másikat arra kérjen, hogy az követelje az igazságtalanul bebörtönzött fiainak szabadon engedését.

Eközben mi, az Ötök, továbbra is érdemesek maradunk a szeretet ilyen fokú megnyilvánulására; továbbra is méltó fiai leszünk annak a nagylelkű népnek, amely a szolidaritás élén jár, és méltók leszünk azon emberek támogatására, akik szerte a világon csatlakoztak az ügyünkhöz; továbbra is elítéljük ezt az igazságtalanságot, ami immáron tizenöt éve tart, és soha nem fogunk engedni egy hüvelyket sem, abból az erkölcsi fölényből, ami lehetővé teszi számunkra, hogy ellenálljunk és fejlődjünk, miközben a bolygó leghatalmasabb kormánya bosszúszomjas gyűlöletének teljes súlyát magunkon érezzük.

Gerardo, Ramón, Antonio, Fernando és René